Not Just a Dream

Prológus

A világon szinte minden ember megtapasztalhatja legalább egyszer azt az érzést, mikor valakit szeret.
Reggeltől estig rá gondol, oda adna érte bármit és a szemében nincs tökéletesebb az egész univerzumban. Tudom, mert én, Lim Ji-Hoon is így érzek jelenleg. Az én esetem viszont más mint a hagyományos szerelmi történetek és lassan teljesen felemészt belülről.
Valamikor nyolc éves korom körül kezdődhetett, mikor az iskolában elkezdtek kiközösíteni és gúnyt űzni belőlem, amiért csendes, alacsony és gyenge vagyok.

Azelőtt szinte sosem álmodtam, nem is igazán tartottam fontosnak az ilyesmit, de egy őszi napon az iskola végeztével korán lefeküdtem aludni, mert nagyon kikészített a többi fiú az osztályból. Aznap este egy nem megszokott kép tárult a szemeim elé,  egy játszótéren voltam, ahol egy kisfiú sírt. Csak ült a homokozó szélén lábait felhúzva és egyre csak hullatta a könnyeit. Ez a látvány meglepő volt számomra, olyan szívszorító, addig mindig csak én sírtam, de ez most más volt. A fájdalom az ő szívéből egészen az enyémbe hatolt, pedig csak gyerekek voltunk.
Úgy éreztem, oda kell mennem hozzá, valami azt súgta, sosem bántana. Ő nem. Bizonytalan léptekkel, de erőt véve magamon elindultam felé és megkérdeztem mi bántja. Választ ugyan nem kaptam, de nem adhadtam fel.

- Megértelek - mondtam. - Néha jó csak úgy lenni, ahol senki sem lát, messze mindentől.
Bólintott.
- Nincs kedved csúszdázni? - nyúltam keze felé. Rám mosolygott, lassan elfogadta az ötletem s kézen fogva kezdtünk el csúszdázni,  hintázni és mászókázni. Szavak nélkül is megértettük egymást. Elég volt a felhőtlen nevetés és végtelen boldogság érzése, melyet mellette éreztem.

Az elkövetkező öt évben minden éjszaka láttam őt. Velem nőtt fel, más volt mint a többi álom.

- A neved még nem is kérdeztem. Hogy hívnak? - fordítottam kicsit el a fejem egy széles mosollyal az arcomon.

De ekkor eltűnt.

Nem is hittem, hogy  ott, abban a pillanatban mennyi minden megváltozott.

Másnap az iskolában pánikrohamom volt, pedig papíron teljesen egészséges voltam.
Kizárólag rá gondoltam, és arra, hogy hová tűnhetett.
Este reményekkel bújtam ágyba, de a várt álom helyett az üres éjszakai sötétséget láttam. Így ment ez három hosszú évig.
Mivel őt nem láthattam, lerajzoltam az emlékeim alapján és írtam róla, hogy ne felejtsem el. Minden egyes este leírtam, hogy mi történt ma velem, melyeket leveleknek szántam neki, majd érdeklődtem felőle, felidéztem kettőnk pár emlékét az öt évből, végül pedig megkértem, hogy vigyázzon magára.

Lim Ji-Hoon vagyok, már tizenhat éves és nem tudok kilépni egy gyermekkori álmom emlékéből. Teljesen elszigetelődtem a világtól, persze suliba bejárok, de próbálok minél kevesebb időt házon kívül tölteni.
Egy éve depressziót diagnosztizáltak nálam, és különböző viselkedés zavarokat. De senki sem érti, mit élek át.
Van, hogy elmegyek egy játszótér mellett és pánikrohamot kapok, máskor meglátok valakit az ő hajstílusával, és úgy érzem, elsírom magam. Az emlékeim rabja lettem.
Főként pedig az érzelmeimé.

Rengeteget gondolkodtam, és én szeretem azt a fiút.

2023.11.23.