Mia és Kolen

1. fejezet

Szombat van. Szakad a hó, szó szerint, rendesen nehéz lépnem ebben a nagy hóban és szélben. Éppen szelem át Budapest egyik külkerületi parkját, és milyen az én szerencsém? Elcsúszom, de úgy, hogy felborítok egy sor eladásra váró fenyőfát. Azt nem tudom, hogy az egész sor fa, hogy dőlt el. Jelenleg csak azt tudom, hogy az egyikre rá estem, vagy inkább nekiestem. Gondolom dőlt vele az összes többi a sorban. Ilyen nehéz lennék? Jó, nyugi, nem, gondolom csak nagy lendülettel estem. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, miközben próbálok feltápászkodni. Szerencsére nem ütöttem meg magam.
- Jól vagy? - kérdezi egy srác. 20 év körüli. Magas, fekete hajú, kék szemű, egyszerűen brutál jól néz ki.
- Persze, csak elcsúsztam. - habogok neki.
- Segítek, add a kezed.
- Ohh nem kell, de köszi, kedves vagy. - ritka az olyan ember, aki segít, ráadásul a mi korosztályunkból. Nem álltalánosítok, de sajnos ez van.
- Nyugi, nem harapok. - mondta. Ezzel ösztönösen oda nyújtottam a kezem a srácnak. Egy lendülettel felhúzott a földről. Nem engedte el a kezem. Bemutatkozott.
- Kolen vagyok!
- Mia!
- Örülök a talákozásnak! - mondta kitörő lelkesedéssel. Sötét haját amit néha barnának, néha feketének látok, hópelyhek borították. Csillogott a lámpák és neonfények pompájában.
- Szintén! - válaszoltam. Viszont a beszélgetésünk megszakadt, legalábbis úgy gondoltam, mivel kb fél percig hozzám sem szólt, csak nézett, nem rám, hanem az óriáskerékre, amit nem tudom milyen oknál fogva, de idehoztak. Eddig csak a Deák téren volt óriáskerék.
- Figyelj, nincs kedved velem felülni az óriáskerékre? - kérdezi. Kicsit meglepett a kérdése, nem számítottam rá, hogy a futólagos, hirtelen találkánkból program lesz.