Mia és Kolen

4. fejezet

Miután kiszálltunk a kabinból, a megmaradt szorongásom is megszűnt. Legalábbis az a szorongás amit a magasság váltott ki belőlem.

- Szóval, legyőzted a félelmed, Mia? - kérdezte. Mikor kimondta a nevem furcsa bizsergés járta át a testem.
- Azt nem mondanám, de már nem lennék annyira kibukva, ha mégegyszer fel kéne üljek. - mondtam, kissé elhamarkodva.
- Rendben. Akkor még egy kör? - kérdezte vigyorogva. Az én arcomról viszont leült a vigyor.
- Vicceltem, nem kell, most. Majd egy kis idő múlva, mondjuk januárban, felülünk újra, szépen fokozatosan teljesen legyőzheted a tériszonyodat. - felelte. Januárban? Tényleg azt hiszi, hogy egy hónap múlva is még beszélni fogunk egymással?
- Januárban? - kérdeztem.
- Igen, persze csak ha benne vagy. Addig is, ezer másik program vár ránk. - mondta.
- Hát nem is tudom, nekem most mennem kéne. - hebegtem. Kicsit megijeszt ez a helyzet. Nagyon tetszik nekem, de nem tudom komolyabban bele akarok-e ebbe menni. Találkozgatni vele, programozni. Nem tudok róla semmit, nem akarok egy újabb csalódást.
- Akkor holnap? Ugyanitt? Vagy akár haza is kísérhetlek, ha gondolod!
- Legyen holnap. - mondtam, kissé kedvtelenül.
- Elkérhetem a számodat? - számot cseréltünk, elköszöntünk egymástól, viszont mikor elindultam hirtelen meggondoltam magam, délután négykor futottunk kábé össze, már akkor szürkült. Ez idő alatt teljesen besötétedett és igazából nem igen van kedvem egyedül haza sétálni, igaz csak három utca, de akkor is.
- Várj, Kolen! - mondtam kissé túlzottan is hangosan.
- Nem tudsz elszakadni tőlem? - kérdezte, az arcán egy félmosollyal.
- Nem erről van szó, de ha már felajánlottad az imént, még is élnék a lehetőséggel. Haza kísérnél? - kérdeztem már kissé félénken.
- Persze. De akkor kérdezhetek? Rólad? - Eddig nem akartam, nem szeretnék tolakodónak tűnni.
- Kérdezz, de akkor én is kérdezek. - válaszoltam.
- Hány éves vagy? - tette fel első kérdését Kolen. Miközben elindultunk, a fagyos budapesti télen, a három utcánnyi sétánkra. Minden egyes léptünket a hó ropogása kísérte a lábunk alatt.
- Húsz éves vagyok. És te? - kérdeztem tőle én is a legalapabb kérdést.
- Huszonkettő. - felelte. - Mit csináltál ma, mielőtt feldöntöttél egy sor fenyőfát? - tette fel a következő kérdését. Fekete haját hó borította. Hosszú fekete szövetkabátjában igazán titokzatos látványt nyújtott.
- Igazából semmit, csak sétáltam a városban. Szeretem ilyenkor, Karácsony előtt, a fényeket, a házakat, hogy kivannak díszítve.
- És te, mit csináltál, mielőtt felsegítettél, és elraboltál óriáskerekezni? - kérdeztem elviccelve.
- Azért ne túlozz. Önként jöttél és dalolva, annak ellenére, hogy tériszonyod van. - mondta. Látszott rajta, hogy mulattatja a kérdésem.