Mia és Kolen

3. fejezet

Nem akartam, hogy Kolen teljesen hülyének nézzen. Nem az a baj, hogy tériszonyom van, hanem az, hogy igent mondtam neki úgy, hogy tériszonyom van. Simán mondhattam volna azt is, hogy nem, nem megyek veled. Valahol féltem ezt mondani, mert akkor lehet ennyi lett volna az egész, azt mondja, hogy oké és felül nélkülem, vagy ő sem ül fel, elsétál, és többé nem látjuk egymást. Viszont mostmár nem mondhatok nemet. Amúgy is bakancslistás tervem, hogy legyőzöm a tériszonyom. Miért ne pont most kezdjem el?

Beültünk egy kabinba. Szerencsére zárt, nem nyitott óriáskerékről van szó. Leültünk egymással szemben. Itt viszont már látszott rajtam, hogy valami nem stimmel.

- Mi a baj? Csak nem félsz? - kérdezte, kaján vigyorral az arcán.
- Nem, dehogy, csak kicsit fáj a fejem. - mondtam zavartan. Közben elindult az óriáskerék. - Na jó, tériszonyom van, egyszerűen nem gondoltam át ezt az egészet. - bukott ki belőlem.
- Komolyan? - kérdezte döbbenten. - Akkor minek mondtál igent? - nevetett.
- Nem tudom. Hirtelen felindulásból.
- Hát, mostmár nem tudunk mit tenni. Három kör. Valahogy bírd ki. - mondta. Becsuktam a szemem. Nagy levegőt vettem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy éppen hatvan méter magasan vagyok a föld felett. Kolen nem tűnt valami segítőkésznek, aztán mikor látta az ijedtségem, megfogta a kezem. Ekkor kinyitottam a szemem. Rá néztem, egyenesen a szemébe, hirtelen az összes félelem elillant a testemből, és fellégezhettem. Mikor oldalra néztem, hirtelen megcsapott a felismerés, hogy milyen gyönyörű a város, így sötétedés után, a fények, a nyüzsgés, az épületek, és még sorolhatnám. Elkapott újra a félelem, viszont már nem olyan erősen. Mindeközben az óriáskerék megállt. Hatvan méter magasban. Tetszett is, meg nem is. Sok nekem ez egyszerre. Hatvan méter magasan, egy idegen férfival, aki ráadásul minden pillantásával elveszi az eszem, tudom korai ezt még így beismerni hiszen nem rég ismertük meg egymást, de miért tagadjam, ha így van?