Legends never die

1.

Különös dolog a varázslás. Észre sem vesszük, mégis mindent átitat a mágia. Mégis valahányszor tükörbe nézek, teljesen átlagosnak tűnök...ahogy minden varázsló. Mai napig felemlegeti az újság, ahogyan apám legyőzte a rettegett és gonosz Voldemortot. De ki lett volna az, aki leírná az ő szemszögéből is? Ki lett volna az, aki meghallgatta volna? A válasz egyszerű: épeszű emberek közül senki.
Éreztem, hogy édesanyám engem keres, így lementem hozzá a földszintre.
– Pont téged kerestelek – szólalt meg, miközben kisöpörte tűzvörös tincseit a szeméből. Leültem az asztalhoz vele szemben és vártam a folytatást, ami nem maradt el. – Holnap megyünk bevásárolni az Abszol útra. Majd szólj a bátyáidnak is.

Megforgattam a szemem, tudtam, hogy a bátyáim úgyis hallgatóznak, hátha hallanak valami olyat, amivel piszkálhatnak. Egy villanykörte gyulladt ki a fejem felett és csibészes vigyorra húzódott a szám.
– Akkor lehet végre egy saját kígyóm? – kérdeztem. Anyám arca elkomorult, ahogy letette a tálat maga elé.
– Nem. – Mindössze ennyit mondott, aztán elfordult tőlem és valami másba kezdett bele.
Dühösen fújtatva hagytam el a konyhát, még a testvéreimet is majdnem fellöktem mérgemben, akik komolyan hallgatóztak. Bezzeg nekik lehet baglyuk, sőt, kutyájuk is! Igazságtalanság!
Menet közben belebotlottam apába, aki értetlenül vonta össze sötét szemöldökét és inkább elállt az utamból. Megint a szokásos lesz; anya elmeséli, hogy megint kígyót akartam tartani, aztán pedig szobafogság.
Még sötétedés után is a tetőn ültem. Magányosan. Hallottam, ahogyan a családom többi tagja már lefekvéshez készülődik, én azonban továbbra sem mozdultam. Dacoltam ismét.
Nem sokkal később halk lépteket hallottam és apám ült le mellém.
– Helena... – kezdte lágy hangon. – A kígyók Voldemortra emlékeztetnek. És nem jó jelnek tekintik a világban – folytatta.
– Csak mert mindenki megszállottan köti őket valamihez. Ti Voldemorthoz, a muglik pedig különféle babonákhoz. Nevetséges. – Halkan dünnyögök, elegem van az állandó magyarázkodásból.
– Válassz bármi más állatot, csak kígyót ne. – Ez volt apám utolsó szava, miközben felkelt mellőlem és kinyújtózott. – Feküdj le, korán kelünk – tette még hozzá és elvonult. Holnap úgyis megkapom a most elmaradt szobafogságot. Végül én is felálltam, hogy bemásszak az ablakomon, mikor az udvaron megláttam egy fekete, gomolygó füstfelhőt. És megéreztem a félelmetes, sötét mágiát is ami belőle áradt, mégsem féltem. Olyan volt, mintha engem nézett volna; mintha egymás szemébe néztünk volna. Furcsa mód megnyugtatott a tudat, hogy ez a valami itt van és figyel, legyen bármennyire is hátborzongató ez. Bemásztam az ablakomon, és befeküdtem az ágyamba. A takarómon lévő fekete alapú, világítóan zöld csillagmintával díszített ágynemű halkan surrogott. Imádtam ezt az érzést, mintha selymet terítenék magamra.
Különös módon hamar elaludtam, pedig mindig szenvedni szoktam vele.
Egy régi és elhagyatott kastély előtt álltam, amiből érezhetően sütött a fekete mágia. A kígyó mintás, kovácsoltvas kapuról már lepattogzott a festék, itt-ott megmutatva acélszürke hidegségét. Előrébb léptem, mintha nem is én irányítanám a mozdulataim, mégsem éreztem félelmet. A kapu erőteljes nyikorgással nyílt ki, én pedig beléptem a lepusztult udvarra. Vörös hajamba belekapott a természetellenesen feltámadt szél; a hely sötét varázslata teszi ezt. Éreztem.
A kert egykori helyén hatalmasra nőtt a gaz, szinte derékig ért, ahonnan néhol vadrózsa is felbukkant. A fű fekete volt, mintha valaki leöntötte volna festékkel, a kavicsok az úton pedig hátborzongatóan ropogtak a talpam alatt. Azt hittem sosem érek a kastély ajtajához, de mikor megtörtént, eltátottam a szám. Egykor biztos gyönyörű hely lehetett, amolyan elátkozott kastély a mugli horror történetekből...mégis nagyon tetszett. A hatalmas, boltíves ajtón lévő fém kopogtató összetekeredett kígyót mintázott egy körben; az ajtó pedig korhadt és lyukas volt, ahogy az idő vasfoga nyomot hagyott rajta. A hatalmas épület magányosan magaslott fölém. Olyan volt, mintha megpróbált volna elijeszteni. Az ajtó szintén nyikorgott, mikor végül benyitottam, mert nem akart kinyílni, mint az előbb a kapu. Szinte hivogatott ez a hely. Beléptem az előtérbe, melyben kétfelé vezettek a lépcsők: az egyik oldalon egy festett portré függött a lepusztult falon magáról Voldemortról, a másik oldalt pedig egy lezárt ajtó volt. Elindultam befelé és tátott szájjal néztem a hatalmas, díszes kövekkel kirakott padlót, a korlátot és a falat, amiről hatalmas darabokban hullott le a vakolat. Ezeket mind kígyó minta borította. A lépcső alján megtorpantam és óvatosan megérintettem a korlátot. A kastély megremegett, mintha hosszú álomból ébredt volna és Voldemort képe a falon megmozdult. Mármint ténylegesen rám nézett és veszettül sziszegett.
– Tűnj el! – sziszegte a portré a kígyók nyelvén, én pedig értetlenül bámultam rá.
– Várj, ne küldj el! – válaszoltam ugyanúgy párszaszóul, a portré pedig elhallgatott és csak bámult rám metsző, gyilkos tekintettel. Ha ez az a hely, amire gondolok, akkor nemhogy nagy bajban vagyok, de még meg is halhatok. Be sem kellett volna jönnöm ide, mégis valami húzott befelé...egyenesen a rettegett Sötét Nagyúrhoz.
– Azt mondtam takarodj, Helena Potter! – sziszegte fellángolt haraggal, én pedig döbbenten hátrébb léptem egyet. Honnan tudja a nevem? Már rég nem élt, mikor én megszülettem. A fenyegető sziszegés egyre erősödött, a kastély pedig rázkodni kezdett. Kiszaladtam, miközben a hátam mögöl Voldemort kegyetlen nevetése hasított a hátamba, ezzel letarolva engem. Hasra estem, és iszonyatosan bevertem a térdem az előtér padlójába. Egyre csak rohantam, de hiába...az átkozott kastély, mintha nem akarta volna, hogy szabaduljak.