Szeress ha mersz!

A meleg későtavaszi nap cirógatta sápadt bőrömet, ahogy a langyos földön elterülve élveztem a friss fű, föld és vadvirágok illatát. Éreztem, ahogy felmelegszik a testem és lelkem egyaránt. Mély, fáradt levegőt vettem, majd ásítva és nyújtózkodva ültem fel, hisz nem lustálkodhattam egész nap. Ezzel egyidejűleg neszt is hallottam a zöldellő erdőből. Fejemet a hang irányába kaptam, de a léptek mellé már a nevemen is elhangzott.

- Emy - szólt, s erre önkéntelenül is mosolyra húzódott az ajkam. Ő az. Kezdett hevesebben dobogni a szívem. - Emy! - szólt újra. Gyorsan felpattantam, sietve leporoltam, s megigazgattam a nadrágomat és a pólómat.

- Itt vagyok! - kiabáltam vissza, de ekkorra kilépett a rétet körülölelő fák közül Brian. Magas, közepesen izmos testalkatát fehér póló és farmer kombináció emelte ki. Szőkésbarna félhosszú haja most is lágyan ölelte körbe karakteres arcát. Szemeiből szeretet sugárzott felém.

Egész fiatal korunk óta alkotunk egy párt a jégkorcsolya pályán. Ahogy lassan összeszoktunk, úgy szerettem meg őt. Hogyisne szeretném, hisz annyira kedves, törődő velem. Figyelmes és jóképű. Fülig beleestem titokban.

- Már mindenhol kerestelek - mondta, mikor már elég közel ért hozzám, majd folytatta - mindjárt kezdődik az edzésünk.

Igen, tudom, csak napoztam egy kicsit - feleltem mosolyogva.

- Kellemes hely, legközelebb szólj nekem is, ha jössz - felelte, majd mélyet szippantott a friss levegőből, szemét körbefuttatta a sík füves, vadvirágos területen. - Na gyere - nyújtotta a kezét, melyet elfogadtam. Tenyere csiklandozta a bőrömet, bizsergett minden pont, ahol összeért. Alig tudtam koncentrálni arra, hogy mit mond, annyira kellemes volt az érintése. Az edzések alatt olyan közel vagyunk egymáshoz, de ez most mégis más. Nem volt kötelező, mégis megtörtént. Mégis fogja a kezem.

- Föld hívja Emiliet! - torpant meg.

- Bocsánat, elgondolkoztam - jöttem zavarba egy kicsit. Mit mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy van-e kedved edzés után eljönni velem és a többiekkel egyet kávézni.

- Oh, kedvem lenne, de haza kell mennem. Még tanulnom kell, el vagyok maradva, és hamarosan vizsgáim lesznek az egyetemen. Nem nagyon tudtam haladni a nagyszüleimnél a tanulással.

- Kár, majd akkor legközelebb - felelte. Szemeiben furcsa fény csillant. Szomorúság és vágyakozás egyvelege. Hosszasan nézett rám, majd szó nélkül folytattuk utunkat kéz a kézben a jégpálya felé.

A hatalmas épületet mintha csak oda ejtették volna. Nem illet a csendes, kietlen táj közé. Úgy tűnhetett, bele rongáltak a környezetbe azzal, hogy ide építették. Az igazság viszont az, hogy a dombtetőn túlról az éledező város morajlása már megtörte az idilli környezetet.

A robosztus hátsó ajtón át a sötétségbe lépve már otthonosan mozogtam.

- Mindjárt jövök - vetettem oda, majd választ nem várva besiettem az öltözőbe.

Gyermekkorom óta szinte ez a hely a második otthonom. Pár lépés után meg is találtam a kilincset, amely a neonnal világított öltözőbe vezetett. Felkaptam a korcsolyám, vékony pólómat két réteg pulóverre cseréltem, majd igyekeztem a jégre. A sötét folyosó után erős reflektorfény tompította el a látásom, s mire kitisztult, megláttam újra őt. Szőkésbarna tincseit vastag sapka alá rejtette, hozzám hasonlóan már ő is pulóvert viselt. Ő is megpillantott, és azzal a lendülettel már felém is csúszott. Én is követtem a példáját, így végül boldogan, egymás karjaiban kötöttünk ki.

- Annyira hiányoztál amúgy, ezt az előbb nem is mondtam - búgta férfiasan erős hangján a fülembe.

- Te is nekem. Nagyon hosszú volt ez a három hét, míg a nagyszüleimnél voltam - gondoltam.