Végállomás

UTÓSZÓ

Kedves Olvasó!
Megérkeztél a könyv és egyben a lelkem végállomásához. Egy kicsi betekinthetést nyerhettél a lelkembe, ám ez még
csak a kezdet.

Részben azért írtam meg ezt a könyvet így a 15. esztendőmet lassan elhagyva, hogy az emberek lássák, vegyék észre, nem csak a felnőttek küzdhetnek mély gondolatokkal. Kortól és nemtől függetlenül lehet problémája bárkinek. Éppen ettől vagyunk emberek, s egyediek. Egyedi tapasztalatokat begyűjtve, érzelmekkel felruházva.

Ez nem egy könnyű könyv. Első olvasásra talán bonyolultnak, érthetetlennek tűnhet. A „Végállomás"-t meg kell emészteni. Szépen meghámozni, mint egy hagymát. Egyenként lebontani róla a rétegeket, hogy eljuthassunk a közepéig.
Akár többször is elolvasni, hogy megértsük a mondanivalóját.

Nagyjából 2022 júliusában kezdtem el verseket, apró gondolatokat írni a telefonom jegyzetébe. Így ezek a versek, szösszenetek július óta, hónapról-hónapra fogalmazódtak meg bennem. Volt, amelyikhez elég volt annyi is, hogy megkérdeztem Apukámat mikor úszni jártunk, hány liter víz vesz körül minket a medencében, vagy éppen fizikát tanultam, s ebből adódott egy aprócska gondolat,miszerint a fizika és a plátói szerelem között van fellépő kölcsönhatás. Csak bele kell látni.

Rajzolni mindig is szerettem, csak sajnos nem tudok a mai napig. Ezért sem tökéletes, milliméter pontos vonalak ábrázolják a rajzokat eme könyvben. Úgy, ahogy az ember sem tökéletes, és mindenkinek vannak hibái.

Köszönetet szeretnék nyilvánítani a családomnak, hiszen a bíztatásuk nélkül most Te sem foghatnád ezt a könyvet a kezedbe. Ahogy én sem ütném le a billentyűket lassan hajnali egykor, az utolsó karaktereket beírva a könyvembe.

Nem utolsó sorban annak az embernek is szeretnék köszönetet nyilvánítani, akit ha nem ismerek meg, biztosan nem kezdek el verseket írni a plátói szerelemről, s az azzal
járó fájdalomról.

Köszönöm, Fekete Giorgio.

Meg kell látni a szépet mindenbe.
Akkor is, ha nehéz, és mély fájdalommal jár.