Emberi gyengeség a szerelem / Good omens FanFiction

- Második rész -

Otthon

Crowley egy teljes napig a lakásában maradt nem ment vissza a boltba. Muriel először hiányolta, majd próbálta kihasználni a helyzetet és rendbe rakni a boltot. Elkezdte átrendezni, de nehezebb feladat lett mint amire számított. Mágiáját nem igazán használta és egyedül, gyenge nőként, mert be kell vallanunk a teste gyenge, kicsit nehezen tologatta a régi századi bútorokat. Felszabadította a középső teret, a végén előhívta régen használt csodatévő erejét is. Az előtérből kivitte a három kis asztalt, ami kétoldalt fogadta a betérőket. Szabadon hagyta az egészet így az aki belép rögtön a falhoz tolt könyves polcokat látja meg. A kis asztalokat, amikre szintén könyvek vannak pakolva az így kapott nagy tér különböző pontjain helyezte el. Középen ott hagyta a kis szőnyeget, mert nem akarta, hogy bárki furcsán nézzen rá az idéző kör miatt. Középre egy körasztal került még és székek. Aziraphale régi asztala helyére, vagyis inkább köré, mert szántszándéka volt azt a részt magának is megtartani, egy olvasó sarkot hozott létre. Crowley székét otthagyta ahol eddig is volt. A tágas tér ellenére megmaradt a bolt bensőséges légköre és igazából nem is változtatott sokat, nem tartotta volna tisztességesnek Aziraphale-vel szemben és az igazat megvallva egy kicsit félt Crowley-tól. Még szerencse, hogy nem kell aludnia, mert így rögtön hozzá kezdhetett a könyvek szortírozásához.

Crowley sem ténykedett. Nem aludt, hanem elhatározta, hogy otthonossá teszi a kis odút. A Mona Lisa vázlatán, a trónon, az asztalon, a szobron, a tvn és a zenegyűjteményen kívűl rengeteg új dolog került a lakásba. A bőr kanapé elé bekerült egy apró dohányzóasztal vázával és gyertyákkal, amit soha nem fog meggyújtani. A konyhába került egy pult és bárszékek, a konyhát felszerelte minden jóval, bár ezeket sem fogja soha használni. A dolgozószobába könyvespolcok kerültek, olyan könyvekkel, amiket a démon soha nem fog elolvasni. A hálószobájának szentelte a legnagyobb figyelmet, ennek a tervezésénél lapozott végig a legtöbb újságot. Hatalmas baldachinos franciaágy foglalta el a legnagyobb helyet, ami fekete, arany, vörös és méregzöld színben pompázott a szoba közepén. Éjjeliszekrényt is választott, puha szőnyeget terített a padlóra, képeket lógatott a falra. Beépített egy hatalmas gardróbot. Boldogan tekintett a művére és arra gondolt, megcsináltam. De aztán már nem volt mit csinálni, a fürdőt is csak hogy megcsinálta a szép káddal és a rengeteg pipere cuccal, amikre nincs is szüksége. De végül tényleg nem tudott már mit csinálni. Meggyújtott egy gyertyát a dohányzóasztalon mert miért ne. Majdnem rávette magát, hogy főzzön valamit, még szét is pakolt. Leemelt egy könyvet a dolgozószobában. Valami oknál fogva nem akart aludni menni, nem akart elheverni a csodaszép baldachinos ágyon. Ült a kanapén és nézte a kissé remegő növényeit. Hatalmas, csillogó levelű, egészséges, dús növények voltak. Amikor itt élt hetente egyszer körbejárt a lakásban egy zöld műanyag spricnivel és meglocsolt mindet, majd beszélt hozzájuk. Valamikor a hetvenes években hallott egy rádióadást e témában és úgy gondolta, jó ötlet. Bár talán a beszélgetés rossz szó arra, amit Crowley csinált. Inkább halálfélelmet ébresztett bennük. Pontosabban Crowley-tól féltek. Program, pár havonta egyszer kiválasztott egy növényt, ami túl lassan nőtt, vagy száraz, barna foltok jelentek meg a levelein, vagy egyszerűen nem nézett ki olyan jól, mint a többi és körbehordozta a többi növény előtt. – Búcsúzz el a többiektől, pajti – mondta a szerencsétlen növénynek. – Kevés vagy... Aztán elhagyta a lakást az alkalmatlan növénnyel és pár órával később visszatért egy üres cseréppel, amit aztán gondosan szem előtt hagyott. London szerte a legélénkebb, legelegánsabb és legszebb növények voltak. Ezen felül a legrémültebbek is. Most nem rettegtek tőle ezeket a csillogó levelűek. A kocsiban túl sok időt töltöttek a démonnal, túl közel voltak hozzá és túl sok mindent láttak. És a havi rendszerességgel történő terror is elmaradt a Bentley szűk körében. A szomorúságtól remegtek, talán sírtak.