Újra a pályán: Döntés

15.

Mire elindultam Arintól haza, későre járt és nagyon lehűlt az idő. Egyúttal meg is vacsoráztam nála, nem engedett el üres gyomorral. Yoongi az idő alatt, ameddig Arinnal voltam húszonnégy alkalommal hívott. Már fél órája nem hív, szóval lehet feladta vagy találkozott Jungkookkal, aki elmondta neki a történteket.
Zsebre dugott kezekkel sétálok a tömbház felé, ahol lakom. Valahogy megnyugodtam Arin társaságában, rá számíthatok igazán, olyan nekem, mint a nagymamám.
Beengedem magam a lépcsőházba, majd dúdolgatva lépcsőzöm fel a harmadikra, bár a másodikon abbahagyom mert igen kezdek kifáradni tőle.
Nagyot ásítok a lépcsősor közepén.
- Letusolok és alszom. - mondom leginkább magamnak az estére vonatkozó programomat. Zsebemben keresem a kulcsomat, majd felnézek.
Az utolsó lépcsőfokokat nem teszem meg, hanem csodálkozva nézek a bejárati ajtóm előtt álló Yoongit. Nem kissé mérges, ahogy látom az arcán, bár néha nehéz megállapítani.
Sóhajtok egy nagyot és erőt veszek magamon, hogy megtegyem az utolsó lépcsőfokokat.
- Hyung. - biccentek neki köszönésképpen, végig engem néz, ami egy kissé zavar. Kinyitom a bejárati ajtómat és beengedem magunkat. Lerakom táskámat a földre és leveszem a cipőmet a kabátommal együtt.
Becsukódik az ajtó Yoongi mögött, ő is leveszi magáról a kabátját és cipőjét.
- Mondhatod. - adom meg neki a lehetőséget a kezdésre.
- Hol a francba voltál Jimin?! Hívtalak vagy ezerszer! - áll nekem azonnal.
- Pontosabban húszonöt alkalommal hívtál. - javítom ki Yoongit.
- Az tök mindegy! Hol voltál? - von kérdőre. - Vártalak a pályánál! És az a nyomorék Jungkook csak annyit mond nekem, hogy elviharzottál valamerre!
- Miért kéne neked beszámoljak? - kérdezem egy kicsit felemelve a hangomat. - Minek? Miért és milyen jogon vonsz kérdőre engem? Nem vagyok a tulajdonod!
- Nem vagy a tulajdonom, de a párom vagy az isten bassza meg! - sokkal közelebb jön hozzám, kicsit ijesztő mérgesen Yoongi. - Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam? Már mindent elképzeltem! Legalább üzennél két szót! De nem, inkább nem veszed fel a telefont! Mi vagy te iskolás lány?
- Nem akartam veled beszélni. - mondom ki a nyilvánvalót. - Tudok arról, hogy te beszéltél Jungkookkal, mikor a kórházban voltam. Elmondta. Milyen jogon ártod bele magad az én dolgomba?
- Az már két éve volt! - csattan fel. - Csak segíteni akartam neked. Szükséged volt egy ismerős arcra! Ő volt a legalkalmasabb!
- És ha már ő a legalkalmasabb, akkor hívjuk meg fittyet hányva rám, igaz? - kérdezem tőle. - Arra nem gondoltál, hogy esetleg rosszban vagyok vele, vagy épp nem is akarom látni?
- Most mit vagy úgy oda? Te látod őt minden nap a pályan, én pedig megelégszem azzal, ha kétnaponta ha látlak vagy hétvégén! - szembesít a nézőpontjával.
- Hozzád vagyok ragasztva vagy mi a faszom? Én ott dolgozom Yoongi, a francnak sem tudom elkerülni, ha akarom sem!
- Ja persze - megforgatja a szemeit. - Akkor miért korcsolyáztatok ma a pályán kettesben?
- Ő jött fel hozzám! Én a saját világomban voltam!
- Jimin, mióta újra korcsolyázol, a saját világodban vagy! - szavai pofonként hatnak. - Nem veszed észre, hogy vannak mások is körülötted?
- Dehogy nem! - vágom rá azonnal. - De te is vedd magad észre baszod! Te vagy az, aki napokra bezárkózik a nyamvadt stúdióba! Hányszor tudtam veled beszélgetni csak a héten? Hányszor láttalak téged? Vagy épp mikor voltunk mi randin? Ha nem vagy elfoglalt, akkor alszol, ha pedig én vagyok elfoglalt, akkor neked áll fennebb? - bombázom a kérdéseimmel. - Szerinted nekem milyen érzés, amikor megtudom, hogy az, akit szeretek a hátam mögött szervezkedett a kórházban?
Mire eljutnak a szavak a gondolatomig, nagyobbak lesznek a szemeim, ahogy Yoongié is. Kezemet számra szorítom, nem akartam kimondani. Az égvilágon nem akartam kimondani, amikor minden kusza, össze-vissza és bonyolult. Hogy tehettem ezt?

Könnyeim rögtön megindulnak, félrelököm Yoongit az utamból és a hálószoba menedékébe futok. Hangosan vágom be az ajtót magam mögött és szorosan nekitámaszkodom a hátammal. Nem akarom beengedni.
De hiába az, amit akarok.
Yoongi úgy nyitja ki az ajtót, mintha ott sem lennék. Leguggol hozzám, arcomat a kezei közé veszi, homályosan látom csak. Megfogom jobb karját, hogy levehessem bal arcomról, éget az érintése, nem kicsit.
- Jimin, Jimin nézz rám! - kéri, miközben kezét fejtegetem le arcomról. Leveszi, mintha tudná, mit szeretnék. - Nézz rám kérlek!
Megtörlöm szemeimet, nagyot szippantok, hogy az orrom ne follyon.
- Igen? - kérdezem remegő hanggal.
- Szeretnéd, ha nem vennék tudomást róla? - kérdezi Yoongi szemeimet fürkészve, tudom mire gondol.
- Nem szeretném. - válaszolom halkan. Nem vagyok biztos az érzéseimben sem.
- Jól van. - bólint. - Nem kényszerítelek semmire, ezt tudod jól ugye? - bólintok egy kicsit, leül velem szembe. - Jól van. Megbeszéljük a dolgokat, jó?
- Jó. - bólogatok egy kicsikét.

Három órán keresztül beszélgettünk, megszakítottam párszor a csevelyt sírással, ahogy Yoongi is felemelte párszor a hangját, amiért nem tetszett neki pár dolog.
Mire végeztünk hulla voltam. Csak tusolni akartam és aludni, semmi mást. Yoongi másképp gondolta. Besettenkedett mögém a tus alá, aztán annyira magával ragadott minket a hév, hogy nem bírtuk megállni. Azonban bal oldalamat távol tartottam finom érintéseitől, csókjaitól.
Mire ágyba kerültünk zombinak éreztem magam, de az álom elkerült, míg Yoongi szinte azonnal elaludt.

A nappaliba mentem, miközben magamra vettem egy boxert és egy felsőt. Bekapcsolom a tévét és a telefonom segítségével rákeresek magamra és végignézem az egész korcsolyázásomat. Van, amit több alkalommal is. Aztán rákeresek a vetélytársamra, az új csillagra és megnézem az összes róla készült videót, amit kapok.

Micsoda dráma!