Egyperces Novellák

A szeretet csodája

A kinti világ hófehérbe öltözött. A sűrűn hulló hópelyhek kavarogtak a süvítő szélben, beborítva a fákat, melyek táncosnőként hajladoztak ezüstösen csillogó törzsükkel és ágaikkal. Az ablaküvegre a hideg jégvirágot rajzolt. Az egész házban csend honolt, csak néha-néha hangzott fel egy-egy magányos sóhaj.

A kandalló melege elűzte a téli világ ridegségét, helyette békés nyugalommal töltötte el a ház lakóját. Egy hintaszékben ült és nézte a kandallóban lobogó tüzet, melyek lángjai fel-felcsaptak. Orcáján bánat ült, szemei üvegesen tekintettek előre. Gondolatai elkalandoztak. A múltba révedt. Visszaidézte a boldog emlékeket, a pillanatokat, amelyeket a családjával töltött. Amikor még gyerekek szaladgáltak körülötte, kiknek szemében izgatottság ragyogott. Gyerekek kacajától volt hangos a ház. Majd a zsibongás az évek előre haladtával fokozatosan alábbhagyott, míg végül a gyerekek kirepültek a fészekből és felnőttként új családot alapítottak, a szülők pedig egyedül maradtak. Kettesben éldegéltek, míg el nem jött az idő, és a nagyapó egyedül maradt. Most fájó szívvel tekint vissza a múlt időkre, a sosem feledett boldogságra.

Ezek az emlékek egyszerre töltötték el boldogsággal és szomorúsággal. Sosem hozhatja már vissza a régi idők szépségét. Szemei megteltek könnyel. Elmerengett, hogy vajon mennyi ideje már, hogy utoljára látta őket. Sokszor jöttek látogatóba, de ennek már hosszú ideje. Már ő sem tudja, mikor látta utoljára két fiát és unokáit, akik azóta már felcseperedtek. Legutóbb szintén egy karácsonyt ünnepeltek együtt, de ennek már jó ideje. Nagyon régóta vár egy újabb találkozásra.

Talán most vagy holnap, vagy azután eljön a várva várt találkozás. Letörölte könnyes szemeit, elhessegette a fájó gondolatokat, és kezébe vette a mellette lévő könyvet. Az olvasás mindig segített neki - ha csak egy időre is - feledtette a szomorúságot, fájdalmat, amit az emlékei okoztak.
Kutyája kíváncsisággal fürkészte arcát. Odament gazdájához, és ölébe tette fejét, mire az öreg elmosolyodott és letörölte újra arcára szökő könnyeit, aztán megsimogatta régi barátját. Mégsem volt egyedül, volt egy hűséges társa, aki mindig, minden jó és rossz pillanatban vele volt. Egy ideig ültek így, némán, egymás társaságában, míg végül elnyomta őket az álom.

Csilingelő hangra ébredt, de ahogy kinyitotta szemeit, elhallgatott. Valószínűleg csak álmodta. Vagy mégsem? Ekkor újra megszólalt egy csengettyű. Felkelt foteljéből és az ablakhoz lépett. Ismét elhallgatott a csengő. Szemüvege mögül figyelte a hófehér tájat. Ez a táj sosem változik; a nyári zöldellő tájat felváltja az ősz színes forgataga, majd a téli fehérség; és a körforgás újrakezdődik. Annak ellenére, hogy kevés a látogató errefelé, nem kietlen a vidék. A völgyet magas domborulatok vették körül. A csodálatos látványba és a gazdag állatvilágba szeretett bele annak idején. Az idilli táj mellett volt jó néhány szomszédjuk nem sokkal távolabb tőlük, akik hozzájuk hasonlóan a békét keresték.

Váratlanul megpillantott egy hullócsillagot, ami pillanatok alatt el is tűnt. Kívánt egyet. Gyerekkorában mindig kívánt, ha látott egyet, bár sosem teljesült. Meglehet azért, mert nem hitt. Nem hitt abban, hogy bármi megtörténhet, amit csak szeretnénk. Nagyot sóhajtott. Talán most sem fog valóra válni, de azért reménykedve nézte a csillag hulló útját.

Amint a csillag eltűnt, megpillantott valamit. Nem hitt a szemének, mintha egy angyalt látott volna, ami csakúgy, mint a csillag, egyszerre kámforrá lett. Megdörzsölte szemeit, pislogott párat, de nem látta újra. Minden bizonnyal csak a képzelete játszott vele; a szél és a hóesés miatt láthatott olyat, ami nem lehetett ott. Persze szeme sem a régi már, így ezzel lezárta az ügyet. Visszatért kényelmes foteljéhez, kedvenc olvasnivalójához, és folytatta a jól megszokott rutint.

Minden este ugyanúgy telt, a kandalló előtt olvasott, vagy ábrándozott.

A másnap is a szokásos módon telt. Főzött, majd feldíszítette a házat és a fát; csodálta a havas tájat, mialatt kutyájával sétált a kinti napsütésben; a nap végén pedig elkészítette kedvenc süteményét. Lassan sötétedni kezdett, és mire eljött az éjjel, elálmosodott. Fáradtan dőlt hintaszékébe. A kandallóban ropogott a tűz. A láng melege, és a hintaszék hullámzása álomba ringatta. Könnyedén elszundított.

Arra ébredt, hogy kopogtattak az ajtón. Fogalma sem volt, ki lehet az. Ilyenkor nem szokott vendége lenni. A környékről a szomszédjai, barátai sokszor meglátogatják, persze ezt az estét mindenki otthon tölti a családjával.

A kutya már az ajtónál állt, és vakkantott gazdájának, aki álmosan felkelt a hintaszékéből, és elindult ajtót nyitni. Lehet, ma mégis gondolt rá valaki, vagy csak egy eltévedt idegen. Bárki is az, kutyája tőle nem megszokott vidámsággal várakozik az ajtó előtt.

Amint kitárult az ajtó, elállt a szava. Az ajtóban öt fő sorakozott. Rég nem látott fiai öleléssel köszöntötték, aki mellett mosolyogva ácsorgott nagyra nőtt unokái, valamint menyei. Váratlanul megrángatták a nadrágját, mire könnybe lábadt szemeivel lepillantott, ahonnan két csillogó szempár bámult felfelé. Nem hitt a szemének. Sorra megölelték őt. Szíve lassan megtelt boldogsággal. Betessékelte vendégeit a melegbe, ám ekkor meghallotta a csengő hangját.

Az ünnepet a családjával töltötte, akik ettől a naptól kezdve sűrűbben látogatták őt, és tartották vele a kapcsolatot. Teljesült a kívánsága. Azt viszont nem tudta, hogy a csillagnak, avagy angyalnak köszönheti-e. Attól a naptól kezdve újra elkezdett hinni. Hisz a csodában, mely legfőbb formája a szeretet.

Vége

„Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai.”(Ron Cristian)