Egy felejthetetlen vakáció

2. Fejezet

A repülőtér felé menet csak zenét hallgattam meg filmet kerestem a majdnem 6 órás repülőútra. Amikor odaértünk a szüleimnek el kellett sietniük a munkahelyükre, így most már egyedül kellett tájékozódnom. Kicsit féltem mert párszor már voltam reptéren a sok utazás miatt, ezért nagyából tudtam mit kell csinálni, de ott mindig velem voltak a szüleim és nem nekem kellett teljesen egyedül keresgélnem. Ezek azok a pillanatok amikor inkább figyeltem volna oda, hogy mi történik például felszálláskor. Na ez egy jó kérdés. Addig képbe vagyok, hogy megnézik a jegyem meg át kell mennem ilyen fura alagúton. És utána? Utána mi történik? Na ez az, amit én is tudni szeretnék.

Kisgyerekkorom óta nem rajongok a repülésért. Nincs tériszonyom meg ilyenek, egyszerűen kényelmetlen. És azok a videók sem segítenek, amikbe lezuhan egy repülő. Még volt körülbelül két órám felszállásig, ezért eltaláltam, hogy beülök egy kávézóba. Pont megláttam a megfelelőt, amikor nekem jött egy lány.

-Uhh bocsi! -kért bocsánatot a lány. Egy kicsit szétszórtnak tűnt, de szimpatikus is. Minden papírja a földön hevert, amit sietve próbált összeszedni, de hiába újra szétcsúszott.

-Segítek. És amúgy én bocsi. Nem figyeltem és elálltam az utadat. -mondtam kedvesen a kétségbe esett lánynak.

- Kicsit szétszórt vagyok. Ez itt -mutatott a már összeszedett papírjaira. – a következő kétheti anyagom az iskolából. Magántanuló vagyok és a szüleim elküldtek valami hülye nyaralásra, de az én agyam nem a legjobb főleg biológiából, ezért el kellett magammal hoznom a jegyzeteimet. -hallgattam döbbenettel a lányt. Szóval ő is pontosan úgy járt, mint én, de mivel ekkora véletlenek nem léteznek gyanítom ugyan oda vezet az utunk.

-Oké, ne lepődj meg, de történetesen ugyan úgy jártunk mind a ketten, -mosolyogtam rá.

-Várjunk te is Spanyolországba mész valami fura szigetre? -most már ő volt meglepődve.

- Igen. -nevettem el magam. – Tenerife nem?

-De az a neve azt hiszem. Amúgy Sofia vagyok. -mutatkozott be.

-Én Abigail.

-Örülök, hogy nem kell már egyedül lennem. Azt se tudom mi merre. -nevette el magát Sofia is.

-Ami azt illeti pont abba a kávézóba megyek itt velünk szembe. Ha van kedved gyere velem. Addig se vagy egyedül.

-Oké. Örömmel. -kezdett el mosolyogni boldogan. Meglepődtem saját magamon. Nem akartam barátot erre az első nekem jövő lánnyal, aki a véletlen folytán velem lesz még három hónapot, összebarátkozok. Lehet annyira nem is hagytam fel a barát szerzéssel. Viszont így már nem egyedül fogok keresgélni és ha lekésem a gépet akkor sem kell egyedül pánikolnom. A kávézóba én egy jegeskávét Sofia pedig valami epres koktél szerűt ivott.

-És te, hogy fogadtad a hírt? -kezdeményeztem a beszélgetést.

-Hát nem is tudom. Elöszőr talán nem találtam borzalma ötletnek amíg ki nem derült, hogy ott lesz Ethan. -lett egy kicsit morcos.

-Az ki? -néztem rá ezzel a tipikus ,,Az meg ki?" arckifejezéssel.

-Ethan Hunter. Tudod van az a híres divat márka, hogy Hunters-bólogattam-na ez a fiú a főfőfőfőfő főnöknek a fia. Beképzelt, nagyképű és iszonyatbunkó. A szüleink jóba vannak ezért néha muszáj vele találkoznom. Vele három hónap? Na kérem szépen az a pokol. És mi pont oda tartunk.

-Hát ez remek. Gondolom ő az a tipikus rossz fiú a könyvekből. Motorja nincs véletlen? – kérdeztem szarkasztikusan, de a végén már nevettem.

-Motorról nem tudok, de egy fekete Lamborghinie biztosan van. -nevetett ő is.

- Na az lett volna a másik tippem. -nevettem még mindig.

Megittuk az italainkat és most már gőzerővel futottunk a felszállási részhez, mert elbeszélgettük magunkat és van körülbelül tíz percünk oda érni. Meg sem álltunk a célig. Szerencsére pont felértünk. A helyünk nem egymás mellé szólt, de Sofia megkérte a mellettem ülő nőt, hogy cseréljen helyet vele, így most már egymás mellett ültünk. Sokat gondolkoztam ezen az Ethanon. Ha valóban olyan bunkó ahogy Sofia mondta akkor nagyon hamar össze fogok vele veszni. Ez az egyik hátránya a magántanulóságnak. Elszoksz a bunkó, paraszt emberektől aztán előtör az igazságérzeted és nem tudsz nem vitába keveredni.

Az út további részében filmet néztem. Először Vámpírnaplók maratont tartottam. Elég hamar meguntam. Utána megnéztem a Bajos csajokat. Ez már nem volt olyan rossz, de most ettől sem ájultam el. Hallgattam egy kis zenét és az út hátralévő részét alvással töltöttem. Két óra múlva Sofi keltett, hogy megérkeztünk Tenerifére. A kilátás gyönyörű volt. Miután leszálltunk elmentünk a bőröndjeinkért. Mind ketten kettő-kettő bőröndöt hoztunk és még így se fért bele minden, úgyhogy egykét dolgot el kell majd mennünk venni. Szerencsétlenségünkre Sofi sem tud spanyolul, így a Google fordító lesz a legjobb barátunk. Szereztünk egy taxit nagy nehezen. Angolul mondtunk mindent is mire nagy nehezen elvitt minket a szállásra. Gyönyörű volt a ház. Ház? Inkább villa! De még kívülről nézve is biztos legalább 10 szoba. És hátulról még nem is láttuk.

-Jaj nekem, ha annyian leszünk ahány szobát én most látok az enyémhez kérek kulcsot és kisem fogok jönni. -jelentette ki Sofi félénken.

-Biztos nem lesz olyan rossz. -próbáltam vigasztalni a lányt, pedig én is pont annyira kezdtem félni a látványtól. Úgy jöttem ide, hogy pár velem egyidős tinivel leszek 3 hónapot. Ehelyett leszünk majdnem egy osztálynyian és ha már csak egy kicsit is az iskola jut eszembe rosszul leszek.