Kamu pár

TIZENHARMADIK

Dean Campbell

Hogy is fogalmazzak, a tegnapi nap Charlotte eléggé kiütötte magát, pedig nem is ivott valami sokat. Gondolom ez volt számára az első alkalom, hogy alkoholt fogyasztott.  A lényeg, hogy annyira kivolt utána, hogy elaludt az autóban, aztán szépen be is hányt, telibe a ruhájára. Na most, nem állíthattam be este tizenegykor hozzájuk, hogy "amúgy velem volt, kicsit leitattam de amúgy jól van!" először is azért, mert én mondtam neki, hogy nem biztos, hogy jó ötlet ha iszik, de nem hallgatott rám. A másik meg, Charlotte édesapja nem igazán kedvel, és most még szépen fogalmaztam. Szóval beszéltem Luke-kal, hogy falazzon, és hazahoztam a lányt, ide, az én házamba. Most pedig a szobámba alszik. Egyértelmű, hogy nem aludhatott a kanapén, mert ott kényelmetlen, a vendégszobában pedig fázott volna, szóval este felcipeltem a saját szobámba, én meg mentem a vendégbe. Persze ezért ki fog nyírni, főleg, ha megtudja azt a részt, hogy muszáj volt adnom rá valami más ruhát, mert a sajátját lehányta. Most a szobám egyik sarkában ülök az íróasztal székében, és azt várom, hogy Charlotte felébredjen, és lehetőleg nem egyedül legyen. Rá adtam egy pólómat, ami egészen a combja közepéig ért, aztán ki is dőlt szóval jól betakargattam. Most nyugodtan alszik, szinte halványan mosolyog, haja kuszán mellette pihen, pár tincs pedig az arcába lóg. Halkan mellé vittem a széket, leültem és megpróbáltam óvatosan kiszedni arcából a hajat, de ekkor lassan kinyíltak a szemei és pár percig pislogott, hogy mégis hol van most.

– Hol vagyok? – ráncolta homlokát, óvatosan felült majd kezével halántékját dörzsölte, közben hunyorogva nézte a szobát.

– A szobámban – válaszoltam egyszerűen, mire Charlotte továbbra is kérdően nézett. – Tegnap este eléggé becsiccsentettél, és nem akartam megkockáztatni, hogy úgy vigyelek haza. Elaludtál az autóban aztán behánytál, adtam rád egy másik pólót, mert a te ruháidnak annyi.

– Szóval – nyelt egy nagyot. – te láttál engem, hát.... Tudod...

– Alsóneműben?

– Aha... – szégyellte el magát, majd arcát tenyerébe temette.

– Igen.

– Jézusom, annyira szégyellem magamat Dean, és annyira sajnálom – dőlt ismét hátra, majd a plafont kezdte bámulni. – Egy hülye barom vagyok.

– Dehogy vagy az!

– De – válaszolt, majd nyöszörögve magára húzta a takarót.

– Nem, és erről nem nyitok vitát. Ott, abban a szekrényben – fordultam meg, és a szoba másik felében levő szekrényre mutattam. – van pár ruha, amiket már kinőttem, de nem volt szívem megválni tőlük. Rád szerintem pont jók lesznek, szóval keress valamit, öltözz fel aztán gyere le enni valamit, jó? – mondtam, majd felálltam és az ajtó felé indultam.

– Dean – szólított meg halkan.

– Igen?

– Köszönöm – mosolygott rám álmos szemekkel, de neki még ez is jól állt. Nem volt olyan dolog a világon, ami Charlotte Graysonnak ne állt volna jól!

– Öltözz, aztán gyere le – mondtam újra, majd kiléptem az ajtón és becsuktam magam után.

Emily éppen a palacsintát sütötte mikor leértem a nappaliba, és leültem vele szemben a konyhapultra.

– Mit művelték ki már megint? – sóhajtott, majd felém fordult és egymásba fonta karjait, közben bal kezében a reggeli kávéját itta.

Az szép, miért feltételez rólam ilyesmiket?