Kamu pár

TIZENNEGYEDIK

Charlotte Grayson

Dean csendben ült az egész úton, maximum néha azt hallottam, hogy ujjával a kormányon dobol, vagy ahogy majdnem kiszakítja a helyéről a sebességváltót, mert olyan ingerülten csinált mindent. Én meg nem akartam pofátlan lenni, és megkérdezni, mi történt az előbb, így inkább csak csendben ültem és aggódtam miatta. Szóval Dean a nénikéjével él, és ahogy láttam, az apjával nem éppen van jó viszonya. Sőt, semmilyen viszonyuk nincs. Dean viselkedése alapján utálja az édesapját, az édesapja pedig nem tűnik valami mintaembernek. Egész úton azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem-e mi történt, vagy valahogy megpróbáljak beszélni róla, de végül inkább nem tettem. Közben az eső is elkezdett szakadni, alig láttam valamit az ablakokon keresztül, egészen addig amíg Dean meg nem állt a házunk előtt. Közben Luke is jelzett, hogy írjam meg neki körülbelül mikorra érünk haza, mert akkor ő is odajön, hogy tuti azt higgyék, nála voltam és nem Deannél. Pár perccel később az említett legjobb barátom is ott állt, de Dean nem ment sehova, hanem kiszállt és várt. Velünk együtt.

– Dean, köszönöm ezt az egészet, tök jól esik meg minden, de neked menned kéne – fordultam felé, közben kicsit beljebb léptünk a teraszon, hogy lehetőleg senki ne ázzon meg.

– Majd megyek, miután beszéltem a szüleiddel Lottie – válaszolt, közben farkasszemet nézett az ajtóval, és megnyomta a csengőt.

– Ez nagyon rossz ötlet – fontam egymásba zavartan kezeimet, és Luke-ra néztem, aki védekezően széttárta kezeit. – Dean, menj haza kérlek – utasítottam, mire végre rám nézett.

– Charlotte, megtennéd, hogy legalább pár percre csendben maradsz? Bármennyire is szeretem hallgatni, ahogy beszélsz, most el akarok intézni valamit – vigyorgott, én meg csak álltam ott idegesen.

Kulcs csörgése.

És kinyílt az ajtó. Naná, hogy éppen apám nyitotta ki, és nem anya. Miért is lenne ez ilyen egyszerű?

– Charlotte – nézett rám először apa, aztán Luke-ra akivel kezet is rázott, végül Deanre, aki fapofával állt mellettem. – Dean, igaz?

– Igen, Mr. Grayson – bólintott Dean olyan udvariasan, hogy szerintem ő maga is meglepődött.

– Minek köszönhetjük a látogatást? – csukta be maga mögött az ajtót apám, Dean pedig torkát köszörülte.

– Beszélni szeretnék magával, és Charlotte édesanyjával is – válaszolt, közben kissé remegő kezeit háta mögött egymásba kulcsolta.

– Velünk? Minek?

– Dean, mit akarsz? – kérdeztem halkan, de Dean mintha meg sem hallott volna.

– Igen, magukkal! Esetleg szabadna, hogy bemenjek? Kissé nyugodtabbak lennének a körülmények – bólintott Dean, mire apám félre állt az ajtóból.

– Én most szerintem haza megyek – köszönt el Luke, én meg csak néztem, hogy mégis mi a franc történik itt korán reggel?!

Bementünk a házba, anya és Nick éppen reggeliztek, gondolom apu is ezt tette, mert egy újság és egy bögre kávé gőzölgött magányosan. Nick felugrott az asztaltól és Dean felé indult, de apa nem engedte neki, és megmondta, hogy üljön vissza reggelizni. Anya barna szemeivel fürkészte Deant, aztán rám nézett kérdően, én pedig vállat vontam. Mintha én értenem amúgy, hogy mi történik éppen.

– Charlotte, menj fel a szobádba – mutatott a lépcső felé apám, mire kimeredtek szemeit.

– Mi? – kérdeztem vissza.