Sebők Misó: Harcom

Fekszem. Lélegzem. Élek.
De hogy? A bennem lévő fekete űrben halott pillangók lehelik ki a lelkük. Hervadt rózsák szirmai hullanak a földre majd múlnak ki végleg.
Mit tettem? Az elmémben idáig csiripelő madarak hadai repkedtek, most károgó hollók jelzik a vég közeledtét. Az égen dögre éhes keselyűk köröznek majd leszállnak a rothadó tetemre. Minden sivár, a szél fújja arcomba a sivatag apró porszemeit. Oroszlánként küzdöttem utolsó lehelletemig. Míg végül elért a végső csapás s nem nevettem többé a halál arcába. Mert legyőzött. Majd otthagyott hogy kiszenvedjek. Ez az ő módszere, megsebez majd leül egy szikla szélére és várja hogy kihunyjon szemedből a fény, s az élet utolsó lángja se pislákoljon benned.
Miért küzdöttem? Lelkem mélyén létezik egy tiszta vizű tó, melynek közepén lótuszvirág bontogatja szirmait hogy kopár lelkem s testem élettel töltse meg. És teszi ezt napról napra, értem.
Vége? Olyan nincs, amíg a virág él nem adom fel. Utolsó lélegzetemmel felállok s erőt gyűjtök gyalázatos életem utolsó harcára. Lehunyom a szemem és hálát adok Istennek azért amit kaptam. Majd amikor kinyitom szemeim a Halál ott áll előttem és várja hogy mégegyszer, utoljára megmárthassa bennem kaszáját. Ismét becsukom szemeim és nem látok mást csak a lótuszt. Ez ad erőt, nem támadok csak várom a csapást, ami nem jön. Amikor kinyitom a szemem a Kaszás előttem térdel, fegyverét a térden nyugtatja. Nem szól, csak vár. Hátat fordítok neki, odasétalok az oázishoz s nézem az élet értelmét, a virágot mely oly sokat jelent számomra, amelyért oly sokat küzdöttem, melyet annyira szeretek. Majd leülök s csak nézem.
Ülök. Nézem. Elmúlok.