Fenyegető árnyak

12. Fejezet 1/2

Még mindig nem hitte el, hogy belement abba, hogy együtt dolgozzon az elffel. Mondjuk nem sok választása volt. Ha Etris nem vállalta a feladatot, akkor csak ő maradt, és ha őszinte akart lenni magával, az ő lelke is sokkal könnyebb volt, hogy a fivérét a lehető legtávolabb tudja Maelistól. Az apja eddig sem bánt kesztyűs kézzel, a fivérével, de most, hogy nyíltan az ellenségeivé váltak, még inkább nem számíthattak semmi jóra. Maelis nem bocsájt meg az ellenségeinek, és aki egyszer azzá válik annak Verion kegyelmezzen! Azonban ő nem is megbocsájtásra, hanem bosszúra vágyott. Hogy az ő keze által bűnhődjön, minden gonoszságért, amit ellenük és a világ ellen elkövetett. Tulajdonképpen örült is a feladatnak, minél közelebb lehetett a sereghez, annál nagyobb esélye lett rá, hogy szembekerüljön vele.
De, hogy miért éppen azzal az öntelt elffel kell közösködnöm?– bosszankodott.
Még csak nem is a férfi ellen volt kifogása, hanem ahogyan viselkedik a jelenlétében. Utálta, hogy amikor csak megjelent, képtelen csillapítani a hevesen dobogó szívét, a gondolatait pedig szabályozni. Minduntalan nagyon messzire kalandoztak. Úgy viselkedett, akár egy szédült tyúk, és ez igazán nem volt rá jellemző. A férfiakat kizárólag játékszernek használta, ritkán fordult elő, hogy az együtt töltött este után, még valaha eszébe jutottak. Kivéve őt. A legbosszantóbb az egészben, hogy nem tudott tőle szabadulni. Ezzel tönkre vágta az eddig jól bevált módszerét. Már képtelen volt úgy elengedni magát és nem élvezete többé a kis kalandjait. Amik legyünk őszinték, azóta az este óta, nem is voltak.
Ezért kezdett ki a kis Horassal is, mert elbűvölő fizimiskája kellemes látvány volt, de a legcsekélyebb tüzet sem ébresztette benne. Talán majd tíz év múlva, amikor már kicsit megemberesedik, ha addig nem öleti meg magát.
Csábos mosollyal felelt a katonák követő pillantásaira. Az ilyesmit azért élvezte, ahogyan végig mérik, és ő pontosan tudta, hogy milyen huncut kis gondolatok ébrednek ilyenkor azokban a buta kis fejekben. Nem véletlenül választotta olyan gondosan a ruháit, a harci öltözéke sem csak a praktikum miatt simult a testére megmutatva minden domborulatot. Hadd legeltessék csak a szemüket, és ha szerencséjük lesz, talán megkönyörül néhányukon.
– Korán érkeztél Szépségem!
És, megint Ő.
– Nem lehetne, hogy a nevemen szólítasz? Talán még emlékszel rá – fordult hátra, hogy szembenézzen vele. A lendülettől meglebbent a haja, mintha csak így lett volna eltervezve.
Oridul most is az egyenruháját viselte, oldalán kard lógott, és az egész összkép valahogy most is bitangul megmozgatta a fantáziáját. A férfi szótlanul hagyta, hogy tetőtől talpig végig mérje, azt sem tette szóvá, ha a nő tekintete egyes részeknél elidőzött. 
– Lehetne. Ha, tényleg ezt szeretnéd.
– Oh, igen nagyon! Nincs ínyemre, hogy magyarázkodnom kell miatta!– mondta mogorván, célozva a Kisfecskében rendezett jelenetre.
A fél éjszakája ráment, mire leszerelte Tiliát, és még így sem lehetett biztos benne, hogy a nő bármit elhitt a hazugságaiból.
– Szoktál ilyet? Magyarázkodni a kalandok után? – kérdezte egykedvűen.
– Csak, ha többet gondolnak a dologról, mint amennyit jelent – vágta rá.
– Miért, mit jelenthet egy éjszaka? – kérdezte a férfi.
– Csak egy éjszakát, nagyfiú. Semmi többet – nézett rá merően.
– Aha, értem – felelte, majd közönyösen elsétált mellette a sátorba. A szeme sarkából még látta az arcán az elégedett mosolyt.
Idióta! – forrongott, majd besétált utána a sátorba.
– Üdv! – köszönt előre a főúr, miközben felnézett a térképek kupacából, amit szétszórt az asztalon. – Oh, mindketten itt vagytok? Remek! – majd egy pillanatig eltűnődött – Együtt jöttetek?
Artemisia szemét forgatva sóhajtott, látva, hogy Ren vigyorog.
– Ez most komoly? – szegezte neki a kérdést.
A főúr ahelyett, hogy válaszolt volna újabb tekercset göngyölített le, lesöpörve vele néhány másikat az asztalról.
– Szent Verion! – A Hold lánya fájdalmasan megsimította a homlokát. – Mi a fenét művelsz?
– Próbálok egy részletes térképet találni arról a területről, amiről a múltkor beszéltünk.
– De mi ez? – mutatott a szanaszét heverő holmikra.
Ren értetlen arccal pillantott rá.
– Térképek – felelte.
Rosszallóan megcsóválta a fejét és elkezdte felszedegetni és összetekerni a lepotyogott tekercseket. Oridul az asztal fölé hajolva figyelte a részt, amit Ren pásztázott.
– Attól tartok ez sem lesz jó.
– Nem – értett egyet a nő. – És másik se. A legjobb lenne, ha a saját szememmel látnám. Pontosan kell ismernem a terepet, ahhoz hogy felállíthassuk a stratégiát.
– Megértem, de küldhetnek előre felderítőket kockázatos lenne egy csapattal menni.
– Ki beszélt itt csapatról? – kérdezett vissza. – Még túl messze vannak ahhoz, hogy beléjük fussak, és hidd el ha nem akarom, hogy lássanak akkor nem is fognak.
– Jól van. De együtt mentek.
– Gondolom ez elkerülhetetlen.
– A közös munka ezt jelenti – szögezte le a főúr.
– Rendben. Ha pedig forró lenne a talaj, akkor az árnyékvilágon keresztül jövünk vissza.
Ren bólintott, Oridul arca viszont elkomorodott.
– Csak te, én nem – jelentette ki elég határozottan ahhoz, hogy ezzel magára vonja a nő figyelmét
– Mi van, csak nem félsz? – vigyorgott rá diadalittasan, elöntötte a boldogság, hogy végre talált valami fogást a férfin.
–  Az árnyékvilágot használják, az árnyak. Meg az elementálok.
Tényleg fél. – vigyorodott el még szélesebben.
– Jól van nekem mindegy, hogy léptek olajra, csak ne ölessétek meg magatokat! Már nagyvonalakban vázoltam a tervet Oridulnak, de a völgyben majd megbeszélhetitek a részleteket. A legjobb lesz, ha azonnal indultok!
– Rendben – vágta rá tiltakozás nélkül Artemisia.
– Akkor hozom a lovakat, és mehetünk is.
Ren egyetértően bólintott.
– Legyetek óvatosak, a környéken láttak egy csapat berguont, nem tudom tovább indultak-e, de jobb lesz vigyázni! Ha, meg sötét elfekbe botlanátok, Artemisiának nem kell bemutatni a praktikáikat, és azt hiszem neked se.
– Nem. Volt már velük dolgom. Nem lesz baj – mondta a férfi.
Nocsak, mit nem hallok!
A sátorból kifelé jövet, Oridul még csak pár lépés előnyben volt, ezért még gyorsan utána szólt.
– Nem kell félned, igazából nem bántanak a csúnya, rossz árnyak – vigyorogta.
Oridul arca azonban, nem volt játékos, ahogy megfordult, vonásai megfeszültek a szeme pedig keményen szegeződött rá. Artemisia egy lépést hátrált, erre a gyors hangulatváltásra nem készült fel. 
Tényleg megsértődött – vonta le a következtetést.
– Nagyon komolyan mondom, hogy nem vihetsz át az árnyékvilágba! Semmilyen körülmények között!
– Jól van, higgadj már le! Nem lenne semmi bajod! Etrisnek és Tiliának se lett!
– Nem értettél! – szólt újra, szinte fagyosan.
Nagyon nem tetszett neki ez a hangnem. – Ha nem akarsz darabokra szaggatni, akkor nem próbálkozol ilyesmivel.
– Mondom, hogy nem lenne semmi bajod!– ellenkezett.
Oridul közelebb lépett, hogy nyomatékot adjon a mondandójának.
– Meg ne próbáld! Komolyan beszélek. Én nem a fivéred vagy Tilia vagyok.
A szemeiben volt valami feszült vibrálás, amit nem tudott beazonosítani, nem düh volt vagy félelem, de valami ehhez hasonló.
– Jól van! – vágta neki ingerülten. – Nem foglak átrántani.
– Esküdj! – utasította a férfi.
– Mi van?– kérdezte hitetlenkedve.
Azért ez túlzás!
– Esküdj, vagy dolgozz mással!
– Rendben! Rendben!Esküszöm.
– Jó. – mondta, majd hátat fordított neki, és ott hagyta.  
      Rosszul érintette, amikor rájött, hogy egy remek alkalmat szalasztott el arra, hogy lepasszolja a férfit. Még akkor is szidta magát érte, amikor már elhagyták Nyanal romos kapuit. Egy darabon az Aatun felé vezető úton mentek, aztán elkanyarodtak délkelet felé.
Oridul elől lovagolt, ő pedig szorosan követte. A férfi egy szót sem szólt hozzá, és a szótlanságához meglehetősen zárkózott ábrázat is társult.
Azon rágódott, hogy ennyire azért, nem bánthatta meg. Megszokta már a játszmázásaikat, és most, hogy Oridul teljesen kizárta, büntetésnek érezte szótlanságát. Ez zavarta a legjobban. Nem értette, miért érdekli egyáltalán a férfi lelkivilága, ahelyett, hogy örülne neki, hogy csendben van. Majd egy újabb rádöbbenés sújtotta le:
Érdekel a lelkivilága. 
Egy ideig még vívódva figyelte az elf széles hátát, aztán előre kaptatott mellé az úton.
– Most megsértődtél? Vagy mi? – kérdezte felindultan.
Oridul meglepve tekintett rá, úgy, mint akit a gondolatai közül ráncigálnak ki.
– Hogy egész úton, egy szót sem szólsz! – folytatta. – Unatkozok! – tette hozzá, nehogy azt gondolja, hogy tényleg érdekli, mi van vele. 
– Ahhoz képest, elég csendben voltál te is – az elf halványan elmosolyodott.
Végre!– kezdte megint nagyon utálni magát. A férfi társaságában ez kezdett zavaróan gyakori lenni.
– Azt hittem, megsértettem a fene nagy büszkeségedet.
– A mimet? – nézett rá elképedve a férfi.
– Hogy, rátapintottam a gyengeségedre – mondta, kihúzva magát ültében, jelezve, hogy igen, most roppant büszke magára, és élvezi.
Oridul felnevetett, de a nevetése elég erősen azt érzékeltette, hogy téved. A gúnyos fennhang miatt, Artemisia felvonta a szemöldökét.
– Ez nem nagy szám, mindenkinek van valami, amitől fél – jegyezte meg unottan. 
Oridul az utat nézte maga előtt, de ezen, újra nevetnie kellett.
– És te mitől? – kérdezte.
Az apámtól – vágta rá gondolatban.
– A pókoktól. Jó nem félek tőlük, de utálom őket. Az majdnem ugyanaz.
Oridul vigyorogva fordult felé, a szemeiből ki tudta olvasni, hogy pontosan tudja, hogy nem az igazat mondta.
– Tévedésben vagy. Nem félek az árnyaktól – mondta végül.
– Na, persze. Nem hát! – dünnyögte, az orra alatt.
Tudod, kit etess!
– Az egyik ábra a testemen, ehhez a síkhoz rögzít. Ha megpróbálsz áthúzni egy másikba, akkor végem –magyarázta, a hangjába keveredet egy halvány árnyalatnyi feszültség.
– Mi van? – bukott ki belőle.
– Megismételjem? – kérdezte mosolyogva.
– Nem kell – felelte sértődötten. – De hát miért van rajtad ilyen jel?
– Azt hiszem, az már egy esti mese része.
– Most akarom tudni! – követelőzött. Egészen hasonlított egy főúr elkényeztetett lányához.
– Majd este.
Gúnyosan felszisszent. Utálta ezt, ha belekezdtek valamibe, de nem fejezték be.
– Nem fogom veled tölteni az estét, ne is álmodozz!
Oridul újra elmosolyodott.
– Akkor mégis, hol fogod?– kérdezte ártatlanul. – Csak holnap érünk a völgybe.
– Hogy? – csúszott ki a száján, és hatalmasra meresztette egészen zöld szemeit.
Eszébe sem jutott, hogy a kis útjuk nem egy gyors oda-vissza út lesz. A térképet, nem vizsgálta meg elég tüzetesen, ahhoz, hogy felmérje a távolságot, de arra egyáltalán nem gondolt, hogy együtt töltik az éjszakát. Akkor nem ment volna bele ilyen könnyen abba, hogy együtt menjenek.
Szent Verion! – már a gondolat is bizsergetni kezdte, nem csak az agyát.
Elkapta a fejét és úgy tett, mintha az ellenkező irányban, valami nagyon érdekes dolgot szuggerálna. Jól tudta, hogy ez alkalommal elvörösödött. Nem sokszor fordult vele elő, de ha igen, azt észre vette. És más is. A halvány szürke bőrén a rózsaszín pír elég feltűnő jelenségnek számított. A férfi sem szalasztotta el az alkalmat, hogy elkaphassa ezt a ritka jelenést. Azonban most nem nevetett vagy mosolygott, csupán szótlanul rajta tartotta a szemét.   
  – Szóval, akkor ma meddig megyünk? – kérdezte, amint visszanyerte a lélekjelenlétét. – Te ismered az utat, ugye?
– Igen. Elég jól ismerem Iradast. Délutánra elérjük a Hilhon szurdokot. Reggelig ott maradunk.
– Miért nem megyünk tovább?– kérdezte, mert időpocsékolásnak érezte, hogy eltékozoljanak egy délutánt.
– Azért! – mutatott az elf előre, az égre.
A fák mögött, szürke fellegek gyülekeztek a távoli égbolton.
– Ha szerencsénk van, még azelőtt odaérünk, hogy ez a nyakunkba szakadna.
Artemisia tisztában volt vele, hogy mennyire szerencsés, ha esőről volt szó. Semennyire. Előre látta, ahogy bőrig ázva szitkozódik, valami sziklahasadék alá húzódva.
– Csodás! – sóhajtotta – Kezdem bánni, hogy belementem ebbe a kirándulásba – morgota.
– Oh, még csak most? Ha elkerüljük a bergunokat, és a sötét elfeket, még akár, kellemesen is eltelhet – mondta a férfi jó kedéllyel.
– Nem tudom, hogy mire gondolsz, de hangsúlyozom, hogy nem töltöm veled az éjszakát!
– Szépségem, nem minden szól a hancúrozásról.
– Oh, dehogynem! – dünnyögte. – Csak van, aki tagadja!
– Neked, tényleg csak ez számít? Fene tudja! Talán.
– Te tényleg erről akarsz beszélgetni? – kérdezett vissza élesen.
Nem volt kedve hozzá, hogy az ő életét kezdjék elemezgetni. Ráadásul határozottan azt érezte, hogy veszélyes játék lesz, ha ebbe a témába belemásznak. Még az említése is felidézett benne, néhány szédítő pillanatot, ami miatt félő, hogy szégyenszemre, képes lesz megint elvörösödni. A férfi jelenlétében ezt igyekezett elkerülni. Már így is túl sokszor kellett kivernie a fejéből, mert minden sejtje vágyott rá, de ezt a világért nem vallotta volna be neki, még magának is alig.
– Csak beszélgetni akarok. Ez pedig érdekel – válaszolta az elf.
– Te is kitértél egy kérdésem elől, szóval én is megteszem! – zárta le a témát.
– Rendben. Akkor majd este erre is visszatérünk.
– Azért ne éld bele magad!
– Miért vagy folyamatosan védekező állásban?
Már megint megpróbál elemezgetni!
– Nem vagyok! – felelte dacosan. – Én ilyen vagyok nagyfiú! Ha nem tetszik, nem kell beszélgetni!
– Nem vagy ilyen. Ez a sátramban kiderült – valahogy olyan hangsúllyal mondta amiben, nem volt fölényeskedés. Ez meglepte, de attól még dühítette. Talán tudta is, hogy miért.
– Mégis mi derült ki? – kérdezte felháborodva.
– Az, hogy amikor őszinte vagy, akkor nem vagy ilyen harapós – a vigyorodott el. – Na jó, ez így nem teljesen igaz.
Kimondhatatlanul bosszantotta a férfi okoskodása, de ezen ő is elmosolyodott.
– Váltsunk témát – javasolta.
– Váltsunk. – sóhajtott az elf.
– Mi lett a kis Horassal? – kérdezte váratlanul, mert hirtelen nem jutott eszébe más.
– Mondjuk úgy, hogy most nem ő, az egysége, kedvenc katonája.
– Ah... – bólogatott.
Voltak még emlékei az életének hasonló időszakáról.
– Emlékszem, egyszer késve értem a gyakorlatra. Fél napot kellett egy öt méteres cölöpön állnom. Csak az mentett meg attól, hogy ne töltsem ott az egész napot, hogy jött a vihar. Nem akarták, hogy belém csapjon a villám.
– A késősöket mi, sem díjazzuk. – mondta Oridul.
– Nem voltam késős – szögezte le. – Egyetlen egyszer késtem. Utálom a pontatlanságot!
De akkor Etris mellett kellett lennem.
– És nem nézték el, egy főúr lányának azt az egy késést? – kérdezte csipkelődve.
Artemisia, keserűen felnevetett.
– Nem tudom itt, hogy megy, de Ra'eturban a főúr gyerekeivel példát statuálnak. Ha valaki kemény volt, nekünk kétszeresen annak kellett lenni. És ez a büntetéseknél is így ment.
– Nem lehetett könnyű, mindig jobbnak lenni mindenkinél.
– A többségnél könnyebb volt, mint hinnéd. Azokkal volt a baj, akik elsők akartak lenni.
– Te is olyan voltál?
– Egy ideig. Aztán már nem érdekelt. Egy idő után rájöttem, hogy nincs szükségem az elismerésre.
Az Ő elismerésére. Csak menekülni akartam.
– És, te mindig ilyen, minta katona voltál?
– Nem igazán. Ehhez fel kellett nőni. Gyerekként, sok gondot okoztam a feletteseimnek.
– Hogy jutottál innen, oda, hogy kiképző legyél?
– Sok dolog történt azóta. Sok rossz is, és van, hogy az ember egy ponton átértékeli az életét. Hogy mi az, ami fontos, és mi az, amiért nem éri meg áldozatot hozni.
– Ez tudom milyen – csúszott ki a száján.
Oridul szótlanul felé fordult, de nem faggatózott.
– Végül, nagyjából beilleszkedtem a sorba – rántotta meg a vállát.
– Nagyjából? Nagyon is!
Oridul ezen csak elmosolyodott. Pedig ezt véletlenül pont dicséretnek szánta. Végig figyelte és észrevette, hogy volt valami a férfi, mosolya mögött. Valami, amit tudni akart.
– Mi volt a sötét elfekkel? Azt mondtad, volt már dolgod velünk.
– Nem veletek – szögezte le komolyan. – Ők, nem olyanok voltak, mint te.
–  Ilyen csak egy van! – húzta széles vigyorogva.
– Na, ez biztos! – mosolyodott el a férfi is. – De attól tartok, ez érinti az esti témát.
– Nagyon titokzatos vagy – gúnyolódott.
– Te akartál esti mesét!
– Akkor ajánlom, hogy ne okozz csalódást!
– Okoztam én olyat, valaha? – nézett rá kérdőn.
– Beképzelt vagy Oridul!
– Te meg kíváncsi – jegyezte meg kedélyesen.
Ez is a te hibád! – morgott magában, és kihívóan kissé előre lovagolt, nem annyira, hogy ne érje utol a férfi, csak, hogy éppen egy kicsit igyekeznie kelljen.
Be kellett vallania, hogy jól esett neki kiszabadulni a városból és kicsit nekivágni a vadonnak. Most, hogy volt dolga még a szíve is más ritmusra vert. Mindent ezzel magyarázott, de tény, hogy szerette azt csinálni, amiben jó. És úgy érezte ez most az egyike azoknak a dolgoknak.
A jó kedve egészen addig tartott, míg a baljóslatú sötétség föléjük nem kúszott és egyre csak sűrűsödni kezdett. Egyik percről a másikra, szinte jeges, viharos szél kezdett fújni, majd rájuk szakadt az ég is. Nem egyszerűen esett az eső, hanem rettenetes víztömeg zúdult alá, pillanatok alatt áztatva el még a legalsóbb ruháikat is. Nem védett ellene, se köpeny, se fedezék. A villámok a fejük fölött cikáztak irdatlan robajjal kísérve, hirtelen fényárba borítva a sötét eget. Rémisztő volt, tudván, hogy bármikor beléjük csaphat.
A szurdokhoz érve, a férfi lepattant a lováról.
– Mit csinálsz? – kérdezte ingerülten.
A hideg víz, ami a testére tapasztotta a ruháját, és a haját, kikezdte az idegeit is. Gyűlölte ezt!
– Szállj le! Gyalog megyünk tovább!
– Megőrültél? Inkább minél előbb ki kellene kerülnünk ebből a veszedelemből!
De a férfi, már le is oldotta a nyeregtáskát, és a vállára vetette.
– Gyerünk! Szállj már le! – kiáltotta, mert tőlük nem messze sült el, egy fénynyaláb.
– Lovakkal gyorsabbak vagyunk!! – tartott ki az álláspontja mellett, azonban a férfi, kérdezés nélkül karon ragadta, és lehúzta a nyeregből. Neki már csak egy durcás – Hé! Mi a fenét művelsz?! – re volt ideje.
Oridul az ő felszerelését is leoldotta.
– A közelben van egy menedék, de oda a lovak nem tudnak jönni.
– Mi lesz akkor velük? – kérdezte ijedten.
– Találnak menedéket! Okos állatok – mondta, majd rácsapott az állat farára, aki ettől megindult.
Artemisia kétségbeesve nézett a saját hátasára. Még rá is a frászt hozták ezek a hatalmas dörrenések és villámok, el tudta képzelni a lovaknak milyen lehet ez.
A férfi erőszakkal vonta el a hátastól.
– Ne aggódj rendben lesz! Nibal, már ismeri a helyet. Mi viszont megpörkölődünk, ha nem igyekszünk!
– Ez embertelenség! – tiltakozott.
– Ezt mond a szabad lovaknak! – dörmögte, és húzta magával a nőt.
Az időjárás, olyan szélsőséges lett, hogy azon se csodálkoztak volna, ha a szél jeget, vagy havat hord rájuk. De csak vacogtató hideg vízzel áztatta őket. Artemisia fogait összeszorítva ellenkezett a remegés ellen. Magában pedig elátkozta az egész francos napot.
– Oda megyünk! – mutatott fel a férfi, egy keskeny repedésre a sziklafalon.
– Jó! – mondta. – Add azt ide! – szólt sietve, majd kikapta a férfi kezéből a táskákat. Oridul szemébe nézve hátrált, majd belesüllyedt, az árnyékvilágba. Az árnyak közt, mint a pihe, suhant a keskeny szájú barlanghoz. Behajította a csomagokat, és már ment volna vissza a férfiért, amikor rájött, hogy nem akarja megölni. A párkányon állva figyelte, ahogyan a férfi mászott felfelé, és a barlang szájánál megvárta, míg felér. Nem tudta miért teszi ezt, ahelyett hogy az esőtől védett helyen álldogált volna.
– Menj be! – szólt rá Oridul.
Miután, elvégzett egy varázslatot a barlang bejáratánál, ő is követte.
– Mit csináltál?
– Eltüntettem a bejáratot a kíváncsi szemek elől. A két ló miatt észrevehetnek minket.
A barlang belseje felé haladva, az embernyi szűk járat kiszélesedett, és egy meglepően lakájos tér tárult elé. Legalábbis amennyire egy csupasz barlang lakájos lehet.
Oridul egy apró mágikus kristályt gyújtott, ami meleg fénnyel burkolta a szürke falakat.
Az üreg, nem volt üres, alapvető holmikat láttott benne: néhány bundát, pár edényt.
– Üdvözöllek az én kis menedékemben – szólalt meg a férfi, miközben figyelte hogyan méri fel a barlang minden centiméterét.
– Menedék? Igazi menedék? – kérdezte.
Oridul bólintott. – Nem kell aggódnod, itt biztonságban vagyunk.
A férfi felnyitotta a táskát és minden átnedvesedett holmit kiszedett belőle.
– Az élelemnek semmi baja – emelt ki egy egyszerű kis viaszolt zsákot.
A holmik nagy része sem szenvedett nagy kárt.
– Nem gyújthatunk tüzet – állapította bizonytalanul, reménykedve nézve az elfre, hátha rácáfol.
– Nem. A füst nem jut ki. Hát – széttárta a karjait. – Nem tökéletes, de legalább száraz.
– És hideg – tette hozzá.
Nekiállt ő is kipakolni a holmikat, hátha talál benne valamit, ami felmelegíti. Dühösen csapta le a táska fedelét, ahogy oldalra pillantott azt vette észre, hogy a férfi elkezdett megszabadulni a nedves ruháitól. A nedves ing, teljesen rátapadt a testére, kirajzolva a kidolgozott izmokat, mielőtt még beindíthatta volna a fantáziáját, megszabadult az ingtől is.
A szája teljesen kiszárad.
– Mi a fene?! Azonnal vedd azt vissza! – ripakodott rá.
– Semmi kedvem egy tüdőgyulladáshoz, szóval kösz, de nem! – felelte, és tüntetőleg megállt előtte.
– Ezt a kicseszett napot! – morgott.
– Mi bajod? – kérdezte értetlenül.
Az elf láthatóan elégedett volt a helyzettel.
– Az, hogy bőrig áztam, és itt ragadtam veled, ebben az átkozott barlangban, ahol még tüzet sem lehet gyújtani! – válaszolta dühösen.
– Nem értem, a barlang, vagy a személyem ellen van kifogásod?
Végig mérte a vigyorgó elfet, néhány nedves tincset kiszabadított a szél, és előre hullva rátapadt a nyakára, vállára. A szeme tovább siklott a vállakon, a karján, és a mellkasán futó mintákon. A hasáról elkapva a tekintetét, hátat fordított neki. Az egész teste lüktetni kezdett.
A fenébe! – vicsorgott. – Túl meghitt, ez az átkozott lyuk!
– Most főleg ellened! – mondta, és dacosan lekuporodott, a barlang szájához közel eső részen. A falak és a kő is hideg volt. Kezeit dörzsölve próbált, egy kis melegséghez jutni, de az átázott ruháiban ez meddő próbálkozásnak bizonyult.
– Felmelegíthetnélek! – szólt oda neki a férfi.
– Álmodozz csak! – vágott vissza mogorván.
Oridul megrántotta a vállát, és hagyta hadd főjön a levében, ő pedig a bundákba burkolózva melegítette a testét. A nő, azonban kitartóbbnak bizonyult, mint várta. Negyed óra múlva még mindig nem volt hajlandó, még csak rá se nézni.
– Tudod Artemisia, van egy határ a büszkeség és az ostobaság között. Ez, most az a határ – szólt oda neki.
Rohadtul igaza van – dideregte magában, de nem adta volna meg neki az örömöt, hogy bevallja.
– Vagy magadtól jössz ide, vagy idehozlak!– szólt szigorúan a férfi.
Méltóságteljesen felállt, és amennyire csak tudott, könnyedén mellé sétált, és mielőtt szólhatott volna bármit, elkezdte levenni a ruháit. Oridul nem fordította el a tekintetét, minden mozdulatát követte.
– Most mi legyen? – kérdezte, miután minden ruháját levette. Akárhogy nézte, az a két bunda, amelyiken ült a férfi, és a másik, amit magára borított, kevésnek bizonyult kettejüknek.
– Gyere! – nyújtotta a kezét az elf.
Nem hezitált, túlságosan hideg volt ahhoz, hogy ostobán viselkedjen. Oridul az ölébe vonta, felszisszent, ahogy a hideg nedves test, az ő már száraz bőréhez ért.
– Hideg vagy – jegyezte meg kelletlenül.
– Nem mondod! – csattant fel, remegő ajakkal.
A férfi körbefonta karját a lány hasán, és magához húzta úgy, hogy a lehető legtöbb bőrfelület találkozzon, majd magukra borította a bundát.
Artemisia remegése lassacskán csillapodni kezdett, és kellemes melegség ölelte körbe a testét.
Karjai a férfi karjára fonódtak és úgy helyezkedett, hogy minél többet érezzen a testének melegéből. Meztelen háta a férfi mellkasának nyomódott, és érezte a langyos leheletét a nyakánál. A szíve össze-vissza kalimpált, nem tudta féken tartani.
– Ne aggódj, nem fogok visszaélni a helyzettel – mondta a másik.
Becsukta a szemét és újra a vihar közepére képzelte magát, csak hogy elterelje a figyelmét és ne azt kívánja, hogy mindegy, hogy hol, csak érjen hozzá a férfi ajka.
– Tudom, hogy a mai napra nem kötöttünk egyezséget – tette hozzá.
Az éle, kissé megkarcolta a nő önérzetét.
– Beképzelt vagy! – morogta.
– Te pedig nedves – súgta a nyakába a férfi.
Nem kellett látnia, ahhoz, hogy tudja, hogy vigyorog. 
Rohadék!
  Egy villám a közelben csaphatott be, mert az iszonyú dörrenés, szinte megrengette a barlang falait. Összerezzent az erős hang hallatán, Oridul pedig még szorosabban vonta magához. Hálás volt neki ezért, és bármennyire el akarta taszítani, és ellenkezni minden érzés ellen, amit kiváltott belőle, most inkább mégis hozzábújt, mint egy félős kis nyuszi, és hagyta, hogy a férfi légzésének ritmusa megnyugtassa. Nem értette, hogy miért, de tényleg megnyugtatta. Nem félt jobban a viharoktól, mint más, de egy villámcsapás valós veszélyt jelentett rájuk.
Mintha a férfi olvasott volna a gondolataiban, mert halkan a fülébe súgta :
– Ne aggódj, ide egy villám se jut be.
– Várjunk csak! – eszmélt föl, és hirtelen a férfi felé fordította a fejét, hogy lássa az arcát. – Hogyan tudsz te egy menedéket használni, ha nem léphetsz át, másik síkba?
– Ez más varázslat, ezért kellett a bejáratot elrejteni. De ez is van olyan erős, ha nem erősebb.
– Erősebb, mint egy menedék varázslat? – kérdezte hitetlenkedve.
Tudtával azok a legerősebb mágiákhoz tartoztak. Szobát nyitni egy másik síkon az nagyon is erős varázslatnak számított. A férfi megfogta a kezét, és a mellkasán lévő egyik mintára vezette.
– Ezt, ennek a jelnek köszönhetem – magyarázta.
A hideg ujjai, lassan végig simítottak a szabályos hatszögletű mintán, amitől egy kicsit libabőrös lett a férfi sima bőre.
– Itt az ideje az esti mesémnek!
A csendbe egy másfajta robaj hasított bele, amin a férfi jóízűen felnevetett. Meg tudta volna ütni ezért a nevetéséért, annyira tetszett neki.
– Talán először inkább együnk – javasolta.
– Éhes vagyok – vallotta be, mintha a gyomrának követelőzése, nem lett volna elég nyilvánvaló jele ennek.
A férfi elhúzódott tőle, a hideg azonnal megcsapta a hátát. Oridul ráterítette a bundát, ami ugyan nem volt olyan jó meleg, mint a férfi teste, de a hideget azért távol tartotta.
Nem nézett utána, míg az ételt elérakta . Félt tőle, hogy túl nagy kísértést jelentene, a meztelen testének látványa.
Az étel egyszerű volt, de most fejedelmi lakomának tűnt, a magos cipó, sajt, némi szárított hús és pár szem alma.
Azonnal rá is vetette magát. Míg majszolt oldalra pillantott a férfire, aki mellette ült a bunda alatt és csendben falatozott.
– Mi az? – kérdezte, oldalra sandítva.
– Semmi – mondta, és tényleg így volt, csak nézte őt, a mozdulatait.
Verionra már! – azonnal elfordította a tekintetét.
– Oh, várj csak! – kiáltott fel az elf, mint akinek eszébe jutott egy rég elfeledett kincs.
Elkezdett kotorászni az edények között, majd egy palackot húzott elő.
– Ezt legutóbb hagytam itt – mutatta fel az üveget.
– Mi ez?
– Talán egy kicsit ez is átmelegít.
– No, fene! Dugi szesz! – húzódott mosolyra a szája. – Szeretem az ilyesmit!
– Nem is feltételeztem mást.
Oridul felé nyújtotta az italt, és hagyta hadd, húzza meg a palackot. Az ital kellemesen égette a nyelőcsövét.
– Nem volt ingyen – közölte az elf.
– Nem is vagy te olyan becsületes, mint gondoltam azzal újabbat húzott belőle. – Mi az ára?
– Mondj két dolgot! Egyet, amit utálsz, és egyet, amit szeretsz.
– Jól, van – ment bele a játékba. – Melyikkel kezdjem?
– Mondjuk, amit utálsz.
– Téged – felelte.
– Ez nem igaz – vigyorgott a férfi.
– Na jó, tényleg nem.
Oridult, mintha meglepte volna ez a válasz, de nem adott hangot a meglepettségének.
Artemisia elgondolkodott.
– Az egyik dolog – kezdte lassan – amit, nagyon utálok, ha vizes hajjal kell lefeküdnöm.
Ezen a férfi elnevette magát.
– Akkor tényleg utálhatsz velem lenni!
– Én mondtam – vigyorgott.
Nem utálok, te majom!
– És amit szeretsz?
– Ezt inkább megmutatom.
– Hó, hó! – emelte fel a kezét, mint akinek egész más dolgok járnak a fejében.
– Higgadj le nagyfiú! Nem minden a hancúrozásról szól! – mondta, majd elkapta az egyik kezét, és maga elé húzta.
– Ezt most megkaptam – nézett rá.
Artemisia két kezébe fogva a tenyerét, a mutató ujjaival gyengéden megnyomott bizonyos pontokat, másokon pedig érzékien végig simított.
– Ezt nagyon szeretem – mondta mosolyogva.
– Hagyd abba! – szólt rá, Oridul.
Meglepve nézett rá, de elengedte a kezét.
– Azt hittem, neked is jó – mondta.
– Az – felelte, és vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt.
– Fázom – mondta, jelezve, hogy igényt tart, a közelségére.
– Attól tartok, azzal most várnod kell – odalökte neki bunda ráeső felét.
– Miért?
– Azért mert nem faragtak fából. – morogta és arrébb sétált.
Jól van, szenvedj egy kicsit te is! – vigyorogta.
– Várom a mesémet! – búgta a férfinek, aki lassacskán, visszahelyezkedett a háta mögé, hideg testét, most ő melengette.
– A jelekről akarsz tudni?
– Nem csak. De kezdd azzal. – felelte.
– Jól van. Nem hazudott az ismerősöd, ezeket a jeleket tényleg a bérgyilkosok kapják, és tényleg erősebbek leszünk tőle. Illetve, mindegyik egy képességgel ruház fel.
– Most olyat mondj, amit még nem tudok!
A férfi elhelyezkedett, és közelebb húzta magához, az állát a nő vállára támasztotta.
Nem tiltakozott ellene, csak sóhajtott egyet és enyhén oldalra fordított fejjel figyelte az elfet.
– Csak egy szervezet ad ilyen jeleket, és csak a legnehezebb küldetésekért. Ha bekerülsz közéjük, szinte lehetetlen kikerülni a kötelékből.
– Akkor tényleg bérgyilkos vagy.
– Már nem. Már régóta nem.
– Ezek a szervezetek nem szeretik életben hagyni a néhai tagjaikat – jegyezte meg.
– Ez igaz. Rám nem vadásznak, nem jelentek rájuk veszélyt. Kivásároltak, és azért nem használhatok más síkokat, mert a bázisuk is egy ilyen síkon van.  Így nem is tudok eltűnni más síkokon, ha nem teljesítem a feladatot, amiért kiváltottak.
– Milyen feladatra váltottak ki?
– Őriznem kell valakit.
– Hadd találjam ki! – mondta csípősen – Tiliát.
Felrémlett benne, hogy a férfi hogy nézett a másik nőre és nagyon nem tetszett neki az a nézés. Furcsán kellemetlen érzés kavargott tőle a gyomrában.
– Igen, Őt. Sejtettem, hogy nem lesz nehéz kitalálnod.
– A különleges, Föld lányát, mindenkinek őriznie kell – dünnyögte kedvetlenül.
– Nem azért, mert a Föld lánya – mondta a férfi és picit megbillentette a fejét, hogy lássa a lány duzzogó arcát. – A pusztító erő miatt, amit hordoz.
– Na, várj csak! – fordult hirtelen felé. – Az eszem meg áll! Te tudsz Fenrisről! – állapította meg döbbenten. Ez egy olyan információ volt, amit csak a belső kör tudott, és abban Oridul nem volt benne. Legalábbis tudtával nem.
– Ki váltott ki? – szegezte neki a kérdést.
– Az őrzők. Talán...
– Igen, hallottam róluk. Szóval akkor mi is a feladatod pontosan?– nézett rá.
– Az, hogy gondoskodjam róla, hogy ne történjen baj.
– Milyen baj? – kérdezte élesen.
– Ha nem jól akarná használni azt az erőt.
– Mi?! Jól? Mit jelent az, hogy jól? Ki dönti ezt el?– akadt ki.
– Ha nem a többség érdekében – helyesbített a férfi.
A nő kissé megrázta a fejét, hogy helyre rázza a szétesett gondolatait.
– És ezt, hogy oldanád meg?
– Akkor meg kell ölnöm – komorodott el.
– Na, ne szórakozz!
– Az örzők, már a régi idők óta felügyelik Fenrist, hogy ne tehessen kárt. Ha az ereje rossz kezekbe kerülne az, kijavíthatatlan károkat okozna. Az ő dolguk az, hogy a világot egyensúlyban tartsák.
– Nem, Oridul! – mondta neki dühösen. – Az az elementálok dolga. A kicseszett életbe! Miért mondtad ezt el? – nézett rá hitetlenkedve.
– Mert kérdezted. Mert el akartam mondani!
– Ezért most meg is ölhetnélek, tudod?
– Tedd meg – mondta komolyan.
– Azt kellene. Miért mondtad el? – kérdezte újra.
– Mert azt akartam, hogy tudj róla.
Artemisia dühösen fújtatott.
– Nem, te könnyíteni akartál a lelkeden. Tőlem várod a feloldozást? Vagy mi?
– Nem várok feloldozást. Ezért nem. Ha Fenris meghal, minden a helyére billen.
– Tudod, most elbizonytalanodtam, hogy tényleg ez-e a helyes döntés. Itt vannak az őrzők, itt vagy te, aki bármikor szólhatott volna Amonról, hogy ne a kicseszett, sötétben tapogatózzunk, de nem tetted. El tudnád mondani, hogy miért?
– Mert nekem nem ez volt a dolgom. Ha minden jól megy, nekem csak vigyáznom kell rá, hogy eljusson a célig.
– Szóval akkor mindent az őrzők irányítanak? A próféták hogy kerülnek a képbe? Gondolom akkor róluk is többet tudsz nem?
– Ők a hiba a tervben.
– Hát barátocskám, téged alaposan átvertek! Ugyanolyan bérgyilkos vagy most is, mint előtte!
– Ha minden megy a maga útján, nem kell megölnöm senkit!w Ez az ára a szabadságomnak.
– Más élete, a te szabadságodnak. Értem.
– Kell mesélnem róla milyen, amikor mások döntenek feletted? – kérdezte most a férfi ingerülten.  – Vagy azt ismered te is?
– Nekem nem volt választásom!
– Miből gondolod, hogy nekem volt? Szerinted erre az ember önként vállalkozik? Csak a jóslatnak kell beteljesednie, és szabad vagyok. Nekem csak ezt kell felügyelnem. Ez az egyetlen esélyem!
Artemisiának csak egy kérdése maradt.
– A jóslat mögött ki áll? Az is az őrzők műve?
– Nem. A jóslat Veriontól való.
– Biztos ez? Hogy lehetnénk már biztosak bármiben? – a nő a tenyerébe temette az arcát és kereste a megvilágosodást, de el volt tévedve.
– Hidd el, én sem akarom őt bántani, és nem is fogom, ha nem muszáj.
– Persze, hogy nem! Mert szereted!– vetette oda neki dühösen, és megint kezdett eluralkodni rajta, az az őrjítő érzés.
– Ezt úgy mondod, mintha zavarna – megfogta a kezét, és gyengéden elhúzta az arcától, csak hogy lássa a szemeit.
Mint a méreg, úgy hatott rá, hogy a férfi nem is tagadta, hogy szereti. Mégis mi a fenét, várt? Miért zavarja őt ez egyáltalán?
– Kicsit sem érdekel, hogy kit szeretsz!
– Vagy a szavaid, vagy a szemeid hazudnak – mondta a férfi. – De az egyik nem mond igazat.
– Miért kellene, hogy érdekeljen? Már megkaptam, amit tőled akartam.
– Ja igen, elfelejtettem, hogy téged csak a szex érdekel.
– Mit álszenteskedsz?! – csattant fel. – Mintha, te csak egy nőnek tartogattad volna magad! Aki így használja a testét, az biztosan nem állt meg egy nőnél.
Ez mintha simogatta volna a férfi önérzetét, pedig ezúttal nem bóknak szánta.
– Nem, de nem is álltatom magam azzal, hogy ez jó így.
– Nekem viszont jó így!
– Hazudsz – közölte hűvösen. 
– Baromira nem érdekel, hogy mit gondolsz!– vágta élesen a férfi szemébe.
De valami marcangolta a lelkét és legszívesebben eltűnt volna, egy sötét és magányos helyre ahol kidühöngheti magát.
  Oridul, csak szótlanul nézte, de a nő arcán olyan indulatok jelentek meg, hogy nem mert még hozzáérni se. Majd a vonásai némiképp elsimultak. Akkor egy villanást újabb mennydörgés követett. Artemisia próbálta kizárni magából a velőtrázó hangot.
– Ha erről Ren tudomást szerez, a saját kezével fog megölni. Tudod ugye? – mondta neki komolyan.
– Te döntöd el, hogy mit teszel. De mind, ugyanazt akarjuk. Fenrist holtan.
– Hülyeség volt az életedet a kezembe adni.
– Talán igen. De, én döntöttem így.
– Figyelmeztetlek Oridul, ne válj az ellenségemmé, mert még, megtalállak ölni! Tilia a testvérem – valahol az volt, Verion akaratából, úgy ahogyan a többi elementál is. – ha, bántod, azt nem bocsájtom meg!
– Nem az ellenséged akarok lenni – mondta.
Meg akarta kérdezni, hogy akkor mi? De nem tette. Minek is tette volna? Már mindent megkapott tőle, amit akart.
– Én lefekszem aludni – mondta.
Nem érzett magában több erőt az ébrenléthez, és nem akart itt lenni, vele kettesben.
– Rendben – felelte nyúzottan a férfi.
Eldőlt a bundán, Oridul pedig mellé heveredett, de hátat fordítva neki.
Örült, hogy így tett, nem tudta volna, mit kezdjen az érintésével. A bunda bent tartotta a testük hőjét, de mindketten fáztak. Valami fagyos érzés kúszott közéjük. Hirtelen villámlott és akkorát dörrent, hogy az egész teste megfeszült, felnyögött, kezeivel pedig belemarkolt a bunda szőrébe.
Ez nagyon közel volt.
Érezte, ahogy a férfi fészkelődik, majd mégis megfordul, a teste hozzá idomult az övéhez. Ujjait a bundát markoló ujjai közé csúsztatta, és magához szorította.
– Gyűlöllek! – suttogta.
– Nem gyűlölsz te engem – hallotta a férfi szelíd hangját.
Bár gyűlölnélek. Sokkal könnyebb lenne minden!
Nem tudta ellökni magától, a vágy eluralta a testét, a gondolatait. A vágy, hogy Oridul átölelje, hogy őt akarja. De a férfi nem mozdult, még akkor sem, amikor mindkettőjük teste ordított érte, hogy másképp legyen.
Oridul korán ébredt, és egy ideig még nézte, ahogy a nő csendesen szuszog mellette. Hófehér tincseit óvatosan kisimította az arcából. Lassan el tolta magát tőle, és visszaburkolta a bundába. Egy varázslattal elkezdte megszárítani a ruháikat. Hosszú és fáradtságos munkának ígérkezett, de mire felébredt Artemisia, ő már felöltözött, és a nő ruhái is kivétel nélkül, mind szárazak lettek. A vihar már elült, a barlangon kívül, és belül is.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte, miközben áttapogatta az oda készített holmijait.
– Széllel – majd megmutatta neki a mozdulatot, amivel előhívta a mágiát.
Artemisia, elképedve nézet rá.
– Mióta vagy fent? – kérdezte megütközve.
– Egy ideje. Én ezt utálom. Nyirkos ruhát felvenni – mondta a férfi egy óvatos mosollyal.
Artemisia is halványan elmosolyodott, majd egyik kezével a kulacs után kutatott, miközben a másikkal a bundát fogta össze magán. Amikor rátalált, eszébe jutott az előző este, amikor a férfi keze rákulcsolódott az övére.
– Tetszel így nekem – mondta váratlanul a férfi.
Meglepett szemeket meresztett rá, és rájött, hogy valószínűleg megint elpirulhatott.  Két hideg kezét az arcára tette, hogy eltüntesse az árulkodó nyomokat.
– Nem amiatt –  leült mellé és folytatta – Amiatt is, de most erre gondoltam – egy tincset kiemelt szépen ívelő fülei mögül.
Döbbenten nézte a megint fehér hajtincset. Ilyen már nagyon régen fordult vele elő, hogy a mágia, amivel elfedte az igazi színét, az akaratán kívül feloldódjon. Talán öt éves kora óta nem, amikor megtanulta teljesen magába fojtani.
– Azt hittem köze van a folyóhoz. – mondta a férfi. – Bár, tegnap majdnem olyan volt mintha megmártóztunk volna...
– Nincs köze a vízhez. Én irányítom – felelte elgondolkozva azon, hogy ez, hogyan történhetett meg.
– Akkor rossz következtetést vontam le. 
– Ha egész életedben más valakinek kell kiadnod magad, akkor nem könnyű újra a valódi önmagad lenni. A víz segít benne. Bár, nem is tudom lehettem-e, valaha igazán önmagam – sóhajtott egyet elrévedve.
Amikor feleszmélt már kimondta, és késő volt, hogy visszakozzon, így hagyta hadd kezdjen vele a férfi, amit akar.
– Amikor velem voltál, önmagad voltál?
– Többé ne hozd fel a sátrat – kérte. Nem utasítóan csak szeretett volna, már túl lépni rajta. Így is piszkosul nehezére esett, hátha még egyfolytában emlékezteti is rá.
– Nem a sátorra gondoltam, hanem a múlt éjszakára. Amikor megváltozott a hajad színe – mondta a férfi.
– Én észre sem vettem!– védekezett.  
– Attól még…
– Fejezd be! Semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Tegnap semmi nem történt azon kívül, hogy felmelegítettük egymást. És még csak nem is úgy, ahogy szeretem.
Oridul arca elkomorult és sóhajtva megingatta a fejét.
– De most már foglalkozhatnánk azzal, amiért eljöttünk, például tegnap valahol elsikkadt a beszélgetésünkben néhány részlet, azt hiszem valahol ott, hogy meg kell ölnöd Tiliát. – miközben próbálta elvonni magáról a figyelmet, a haja ismét visszanyerte a sötét színét.
– Rendben! – hangja enyhe dühről árulkodott. – Mire vagy kíváncsi? Kérdezz, én pedig válaszolok – a hangja hirtelen kimért lett.
– A sötét elfekről akarok tudni. Mi történt?
– Ez nem tartozik hozzá a munkánkhoz.
– Azt mondtad kérdezzek, te pedig válaszolsz!
– Ha azt akarod, hogy csak munka legyen köztünk, akkor ne kérdezz az életemről!
Artemisia dühösen levetette a bundát, felrángatta magára a ruhát, és egy árva szót sem szólt a férfihez. Csapkodva össze szedte a holmiját és közben egyfolytában csak arra tudott gondolni, hogy meg akarja csókolni, ki akarja hámozni a ruháiból, és mindent meg akart tenni vele, ami az éjjel megfordult a fejében.
Fel tudott volna robbanni, hogy azok után, amiket elmondott neki előző éjjel ő csak arra tud gondolni, mennyire kívánja.
Megőrültem!– viaskodott magával. 
De legalább most már Oridult is sikerült feldühítenie, és akárhányszor felé nézett, ő szikrázó szemekkel nézett vissza rá. Nem incselkedett, nem célozgatott, nem hívta Szépségemnek, egyáltalán hozzá sem szólt.
Ezt akartam, nem?