Fenyegető árnyak

13. Fejezet

Azzal a riadt érzéssel ébredt, mintha a hintaszékkel billent volna hátra. Hirtelen, a gyomrában azzal a kellemetlen nyomással. Nem emlékezett mit álmodott, arra sem, hogy jó vagy rossz álom volt-e. A sötétben kitapogatta, hogy a mellette lévő hely, még mindig üres.
Még mindig nem ért haza.... Mennyi lehet az idő? – töprengett, de túl fáradt volt hozzá, hogy ki kelljen az ágyból és utána járjon.
Nem szeretett egyedül lenni a házban, ilyenkor idegennek érezte magát, ilyenkor nem volt az otthona. Azt érezte, hogy kicsit kihűlt a szoba, ezért magára húzta a takarót, összegömbölyödve teljesen beleburkolózott. Próbált visszaaludni, de csak álmatlanul forgolódott. Bizonytalan volt, és félt, hogy más oka van annak, hogy a férfi még nincs mellette, nem csupán annyi, hogy elhúzódtak a tárgyalásai. Azzal nyugtatta magát, ha gond lenne, már tudna róla. Akkor valaki biztosan értesítené. Talán egy óra is eltelt, mire újra az ébrenlét peremén állt és várta a közeledő fuvallatot, ami belesodorja az álomba, amikor hangokat hallott. Ajtó csukódást, léptek zaját, tompán puffanó hangokat. Lassan felült és tovább hallgatózott.
A konyhában van. – állapította meg, a hangból, amit a konyhaszék lábának súrlódásának, mert vélni.
Miért nem jön? Baj van? – kezdett dübörögni benne a vészjelző.
Kikecmergett a paplan alól, magára kapta lehelet finom köpenyét, és mezítláb indult hozzá.
– Megjöttél? – kérdezte szeméből kidörgölve a maradék álmot is.
Ren meglepve nézett fel rá, egy pohár vizet szorongatott.
– Felkeltettelek? Sajnálom, legközelebb halkabb leszek – mondta bűntudatosan.
– Nem te ébresztettél fel, egyébként sem tudtam aludni.
– Megint?
– Ez most nem olyan... Csak felébredtem – legyintett, de bizonyára könnyebben, ment volna a visszaalvás, ha őt is maga mellett érzi. – Legközelebb, inkább gyere időben. – mosolygott rá.
Ren, ahelyett hogy viszonozta volna, gondterhelt árnyék telepedett az arcára. Morogva borzolta össze a haját.
Valami zavarja.
Leült vele szemben, lábat felhúzta a széken.
– Mi történt? – kérdezte.
– Olyan szövetséget kell fontolóra vennem, amit egyáltalán nem akarok, de Ra'etur miatt kénytelen vagyok.
– Milyen szövetséget?
– Irvin ura megállapodást ajánl.
– És mi a baj ezzel? Minél több a szövetségesünk annál jobb. Irvin, Ra'etur szomszédos tartománya. Az nekünk jó. Nem?
– Nem bízom bennük. Túl régóta ápolnak jó viszonyt Ra'eturral és a prófétákkal. Félek, hogy több bajt vennék a nyakunkba, mint amennyi haszna lenne. Lehet egy egyszerű csel is.
– Akkor egy túl nyilvánvaló csel lenne, amit nem hihetnek hogy beveszel.
– Időnként, éppen ezért működnek jól ezek a cselek – felelte nyúzottan.
– És mit mondanak, miért pártolnak át, most hozzánk?
– Egy megszegett ígéret miatt.
– Miféle megszegett ígéret?
– Maelis, Ra'etur főura nem teljesítette az ígéretét ezért nem fűzi hozzá érdeke, hogy továbbra is a szövetségese legyen. Nem tudok az ügyről többet, de holnap kiderül. Egészen eddig mérlegeltük, hogy kaput nyissunkl-e nekik.
Tilia elgondolkozva fürkészte Ren tekintetét.
– Még nem döntöttem el, de meghallgatom.
– Talán annyit, tényleg megér. Azt mondják, hogy az ellenséged ellensége a barátod.
– A barátom az biztos nem. Aki a prófétákkal lepaktál az a legnagyobb jóindulattal is csak egy megtűrt partner lehet. De, sok múlhat azon is, ha csatlakoznak a szövetséghez.
– Gyere aludni, ma már úgy sem tudsz előrelépni ez ügyben.
– Menj csak, nem sokára megyek én is – sóhajtotta a férfi.
– Jól van.
Magára hagyta, had tisztázza a gondolatait. Sokszor még mindig úgy érezte, hogy betolakodott a személyes terébe, ezért próbálta biztosítani számára azt az időt is, amikor, csak maga lehet. De Ren ezúttal tényleg nem időzött sokáig, hamarosan mellé csúszott és karját köré fonta. Így minden más volt, így már el tudott aludni. Amint lehunyta a szemét és éppen hogy, egy kicsit lubickolni tudott az álomban, szemhéján keresztül is, valami erős fény kezdte bántani, majd Ren mozgolódása teljesen felébresztette. Ahogy felkelt a főúr mellett lebegett egy kék láng, a szíve hirtelen felgyorsult meglepetésében, de aztán rögtön le is csillapodott. Tudta mi ez. Ren kedvelt üzenetküldési csatornája a kék hírnök. Ez idáig még mindig csak a férfi küldött vele rövidebb üzeneteket. Az ő jelenlétében, még soha nem kapott. A férfi, kezével a láng után nyúlt, ami azonnal kialudt, Ren pedig egy terjedelmes tekercset tartott. Gyújtott egy mágikus lámpást, amikor Tilia felé nézve nyugtázta, hogy ő is ébren van és kíváncsian figyeli.
Gyorsan átfutotta a szöveget majd az ölébe ejtve maga elé meredve gondolkozott.
– Mi az? Kitől jött? Rossz hír? – faggatta izgatottan.
– Artemisiát és Oridult csapdába csalták a Hilhon hágónál, Maelis főidézői.
Az ő értelmezése szerint, ez kimerítette a rosszhír fogalmát.
– Mi történt? Jól vannak?
– Azt hiszem igen. Elmenekültek és most, Seruvéban vannak egy fogadóban. De Artemisia elvesztette a démonokat.
– Micsoda? – hangja elvékonyodott a hír hallatán.
Tudta milyen nagy szolgálatot tettek nekik Malhorn mellett, és hogy mekkora előnyt jelentettek.
Ren felolvasta neki a levél többi részét is, ami nagyvonalakban beszámolt arról, hogy mi történt, Artemisia balsejtelméről, hogy már legutóbb is, csak az apja akarta feltérképezni a képességeiket. És a kérésükről, hogy Wallan keresse meg az idézőket, hogy biztonságosan visszatérhessenek.
A férfi ezután kiugrott az ágyból és sietve felöltözött.
– Ez nem tűr halasztást, az öcséd nem fog nekem örülni.
– Nem, az biztos. – mosolygott elnézően, és nagyon sajnálta, amiért így néz elébe egy amúgy is hosszúnak ígérkező napnak.
Az ő napja sem alakult jobban, a Palota nyugati szárnyának általuk bitorolt részén most hemzsegtek a tanoncok, és mind az ő utasításait várták. Kénytelen volt, több tanoncot alkalmazni, de ez meghaladta a képességeit. Sem az idő, sem a türelme nem volt elegendő hozzá, hogy zökkenőmentesen vezényelje őket. A kevés alvás, és a szorongató érzés, amit az üzenet vont magával, teljesen leuralta a gondolatait, az empátiáját pedig rendkívül alacsonyra csökkentette.
Amikor Brat, vagy Bert – annyian voltak, hogy már a nevüket sem tudta megjegyezni – az ötödik kémcsőből borította ki az értékes alapanyagot, nem bírta magát türtőztetni, és mogorván ráförmedt.
– Mi lenne, ha most már odafigyelnél egy kicsit?– nézett rá felvont szemöldökkel.
Alissa lépett mellé.
– Hűűű – mondta lassan csodálkozó egyben megrovó hangsúllyal. – Nincs valami rokoni kapcsolat közted és Geodovan között?
Kiérezte belőle a letolást, és talán jogosan. Az új tanoncok izgultak, és idegességükben követték el a hibákat, ami bármelyikőjükkel megeshetett. Nem ők tehettek róla, hogy nem aludta ki magát és egyéb gondja is akadt. Azonnal visszavett egy kicsit és bocsánat kérően nézett a fiatal, rémült tekintetű fiúra.
– Igazad, van. – ismerte el, azután Bert felé fordult. – Sajnálom!
– Jól van Vinse, gyere keresünk neked valami mást, Tilia rossz hangulatban van, ne vedd a lelkedre! – azzal a hátát támogatva elvezette feltehetőleg az előkészítőbe.
Sóhajtott egyet és belátta, hogy ezúttal tényleg úgy viselkedett, mint Geodovan.
Erről eszébe jutott valami, és rögtön megcélozta a professzor szobáját.
Pályafutása alatt ilyen még nem fordult elő vele, de az öreget nem találta bent. Ötlete sem volt, merre kezdje a keresését. Aztán végignézte a laborokat, a palota kincstárnokának szobája felé is elnézett, hátha a költségvetésekkel akadt valami teendője, de ott sem találta. Végül visszaindult a nyugati szárnyba. Geodovan éppen akkor lépett ki az ajtón, amikor ő befelé igyekezett ezért csaknem felborították egymást. Kivívva ezzel a férfi igen szúrós pillantását.
Figyelmen kívül hagyva, szólította meg.
– Á, Professzor, magát kerestem.
– Jól érezhetően megtalált – morogta hűvösen.
– Beszélni akarok Önnel.
– Csak rajta! Ne fogja vissza magát.
Nem tette, és elkezdtek áradni belőle a szavak, amikre a férfi sem készült fel teljesen.
– Ez nekem nem megy! Nem tudok ennyi emberre figyelni, túl sokan vannak, túl hangosak, túl… túl…túl kevés vagyok ehhez! Nem szeretem, ha körülöttem nyüzsögnek, és ha százszor kell elmondanom valamit. Zavar, hogy idegesek a jelenlétemben, és, hogy emiatt még többet hibáznak, az még jobban idegesít! – darálta le egy szuszra.
Az öreg csak pislogott, kettőt, hármat.
– És tőlem mit vár? Maga a vezetőjük.
Vezető… Na persze…
Úgy gondolta, hogy ahhoz, hogy a vezetőjük legyen, valami képzést kellett volna elvégeznie, amit nem tett, és ebben a helyzetben teljesen kontárnak érezte magát. Más volt a főzet készítés, mert ahhoz értett, talán a sokkal inkább, mint bárki más, de az emberekhez nem volt érzéke, legalábbis ami az irányításukat illette.
– Útmutatást – felelte tanácstalanul fogva a homlokát.
– Van, amikor az embernek olyan feladatot is magára kell vállalnia, ami nem annyira testhez álló. Ezt teljesen megértem, magam is így vagyok ezzel. De ezt a csapatot csak maga irányíthatja, csak magának van hozzá, megfelelő képzettsége.  
– A főzet készítéshez igen! De nem ahhoz, hogy kordában tartsam őket!
– Egy vezetőnek azt is tudnia kell, hogy melyik feladatot kire bízza! – mondta, a szeme érdekesen csillant.
Rájött mire céloz, és bólogatva engedte el az öreget, aki a karjával az útjából, arrébb taszította.   
Már tudta, hogy mit kell tennie, és boldogan, szinte futva igyekezett Alissához.
A napja zárásaként, az Aranyhalba tartott. Tudni akarta, mit derített ki Wallan, és hogy Artemisia és Oridul tényleg jól vannak-e. A parkon keresztül ment, az orgona illata mindig megnyugtatta. Ez idáig. Ugyanis ahogy sétált, eltűntek az út mellől a kék és viola habos orgonabokrok, helyettük, más növényeket látott, és az illat, a tengerre emlékeztette.
Megtorpant és körbefordult, mögüle is eltűnt a kikövezett út, csak egy régi, keskeny sokat koptatott ösvény kacskaringózott, bordó levelű bokrok és apró örökzöldek közé. 
Könyörgöm ne!– fohászkodott, de ujjai maguktól a késre csúsztak, és egyáltalán nem nyugtatta meg, a tapintása.
Kénytelen, de tovább indult az ösvényen, az út mellett két oldalt, míves borostyán futtatta talpazatú szobrok álltak. Ledöbbenve meredt rájuk, annyira letaglózta az eszményi látvány. Emberi alakokat formáztak, olyan tekintélyt parancsoló arccal, ami a legtöbbeket legalább egy fejhajtásra késztette volna, de a legmegrázóbb nem ez volt bennük, hanem a széttárt hatalmas és fenséges, tollas madárszerű szárnyak, amikkel ábrázolták őket. Kezükben, valódi, lángoló fáklyát tartottak, holott egyáltalán nem volt még sötét. Megszeppenve lépett be közéjük, és sétált végig az úton ahová vezették. Egy hófehér kőoszlopos pavilonhoz ért, amit félig már benőtt a borostyán, két személyre terített asztalt talált, égő gyertyákkal a közepén. A pavilonon túl elfogyott az út, és a véget nem érő tenger látványa tárult elé. Minden tökéletesnek tűnt, a madarak élénk éneke, a tücskök zsongó ciripelése, a pavilont szegélyező citrusok, és virágba borult cserjék, a lágy tengeri szellő, ami keresztül fújt az oszlopok között, táncra keltve a gyertyák lángját.
– Kérlek, foglalj helyet! – lépett mögé Amon, és selymes hangja cirógatta a fülét.
Ragyogó szemei mosolyogtak, amikor a kezét, az egyik szék felé tárta. Tétován nézett rá, de valahogy a lelke megnyugodott, mint mindig, amikor vele volt. A bűvereje máris hatott rá. Az összkép, amit nyújtott, olyan megdöbbentően lehengerlő volt, amilyenhez foghatót még sosem látott. Mindent, amit egy férfiben keresett azt Ren testesítette meg, de rajta kívül volt még néhány férfi, akin megakadt a szeme. De, még Adear is, akit a legszebb férfinek tartott, messze elmaradt mögötte. Halványkék felöltője, ami a legdíszesebb volt mind közül, amikben eddig látta, még hangsúlyosabbá tették azúr szemeit. Aranyló hhaát nem kötötte hátra, de rendezetten hullott a hátára.  Úgy festett, mint aki valamilyen alkalomhoz öltözött ki.
Amikor látta, hogy nem mozdul, jelzés értékkel enyhén kihúzta a székét, ő pedig esetlenül belecsúszott. Amon fesztelenül foglalt helyet vele szemben.
– Azt hiszem kicsit alul öltöztem. – mondta, zavartan felnevetve. De megbánta, mert a hangja túl bizonytalan volt és nagyon ostobán érezte magát miatta.
– Tökéletes vagy, mint mindig – felelte úriember módjára.
– Ünneplünk valamit? – kérdezte.
– Persze, megtehetjük! Azt hiszem, eleget vártam már, a válaszodra – nézett rá ajkain mosollyal.
Tilia számított rá, mégis meglepte a nyíltsága. Tudta, hogy egyszer ezekkel a szavakkal fog előtte állni, és neki döntenie kell. De akkor azt még nem tudta, hogy nem a saját életéről, hanem Amon, Fenris életéről kell majd határoznia.
Nem! – emlékeztette magát. – A döntés már megszületett nekem csak véghez kell vinnem.
– Természetesen nem kell most választ adnod, előtte töltsünk el egy kellemes estét. Minden adott hozzá – mutatott körbe.
És valóban, ő is pont így érezte, a táj az illatok az egész hely varázsa, mind alapja volt egy kellemes estének. Az asztalon öblös, üveg boros poharak várakoztak, mellette pedig egy bontott palack. Az asztalnemű finoman díszített, drága porcelán lehetett, a kések és villák pedig fényesre suvickolt ezüst.
   Hazudott volna önmagának, ha nem látja be, hogy mindez, igenis elbűvölte. De mielőtt túlzottan elragadtatta volna magát, emlékeznie kellett, hogy miért is van itt. Nem azért, hogy kedélyesen elcsevegjenek egy üveg, drága bor mellett, hanem, hogy megölje. Bármi is történjen, neki most küldetése van és bármennyire is abszurdnak, lehetetlennek látszott a feladat, hogy ő szándékosan kárt tegyen ebben a lélegzetelállító lényben, mégis: meg kell tennie. De nem most, a megfelelő pillanatban.
– Mik ezek a szobrok? – kérdezte inkább. – Az út mentén, ahol jöttem. Sosem láttam még hasonlókat.
Amon elmosolyodott, töltött neki és magának, a palackból.
– Tetszettek?
– Igen, azt hiszem. Nagyon hatásosak.
– Keruboknak hívják őket. Az itteniek úgy tartják, ők a föld védelmezői. A monda szerint, minden jeges és hideg volt, az emberek szenvedtek, hogy életben maradhassanak. A halászat jelentette az egyetlen esélyüket, mert a föld nem termett semmit.
Egyszer kitekintett égi palotájából Miron, aki a kerubok közt is magasabb rendű volt, és ahogy nézte a puszta és sivár földet, nem tetszett neki a látvány.
Ezért alászállt és magával vitte a szent tüzet, amit az embereknek adományozott. A  lángot, elszabadította a földön, ami felmelegedett, és megtelt élettel – fejezte be.
– Az életet adó láng, ez ismerősen hangzik – mondta és kézbe vette a poharat. Meglötyögtette benne a világos italt, ahogy a nap, keresztül sütött rajta olyan volt mintha színtiszta napfényt inna. Ebben is volt valami megkapó, valami titokzatos, mint mindenben ha Amonnal volt. Mintha minden mögött lett volna valami felfedezni való, valami varázslatos újdonság.
– Egészségünkre! – emelte a férfi a poharát, majd megízlelte a napfényt.
Tilia az orrához emelte a poharat és az a fergeteges édes gyümölcsöző illat, ami megcsapta az érzékszervét egészen feltüzelte.
– Remek a boruk – mondta Amon, látva az elkerekedő szemeit.
Mielőtt felelhetett volna, megjelent egy napbarnított férfi, egy tálaló kocsit tolva maga előtt. Ez megdöbbentette, mert eddigi találkozásai során mindig úgy tűnt, hogy Amon elhatárolódik a külvilágtól. Azt hitte, hogy ez most is így van, hogy a férfivel egyedül vannak.
Ez megnehezíti a feladatomat…– vonta le a következtetést, és úgy határozott, hogy mielőtt bármit is tesz, rá nem jellemző módon alaposan végig gondolja a tervet. Nem tudta hogyan működik Artemisia ereje, tudja-e használni, ha sort kerít a merényletre. Nem akart úgy járni, hogy esetleg valaki szemtanúja legyen, nem akart több embert bántani, mint akit szükséges. 
A férfi megállt mellettük, és egy számára érthetetlen dallamos nyelven kezdett el beszélni.
A külterületen lennénk? – morfondírozott. Habár eddig semmi nem hasonlított még emlékeztetőleg sem, arra a díszletre, amit a mulatóban látott. Amon ugyan azon a dallamosan pergő nyelven felelt, vissza, az idegen pedig, értőleg bólintott és elmosolyodott.
Furcsa volt ez a helyzet, és némiképp kellemetlen, mintha kívülálló volna. Kétségtelenül az volt.
– Remélem éhes vagy – fordult most hozzá Amon.
– Igen. – bökte ki, de még mindig nem tudta feldolgozni mi történik.
Amon bólintott a férfi felé, aki felemelt a kocsin lévő tálcáról egy hatalmas burát, ami alól amint kiszabadult a gőz, fenségesen ínycsiklandozó ételek tárultak eléjük. A zöldségek és a sült csodás kompozíciója, és illata egyből megmozgatták a gyomrát.
A férfi, először Tilia tányérjára szedett,  csendben mozdulatlanul megvárta, míg végez, majd köszönet kép sután biccentett. A férfi csak szótlanul mosolygott, majd Amon tányérját is megpakolta. Miután végzett a tálaló eszközöket szertartásosan a kocsira helyezte majd távozott.
– Remélem nem bánod, hogy a főétellel kezdünk. Nem rajongok az előételekért – mondta a férfi.
– Nem, dehogy – felelte zavartan.
Kézbe vette az evőeszközöket, de mielőtt hozzálátott a férfire nézett. Egy valami nem hagyta nyugodni.
– A külterületekre hoztál? – kérdezte kíváncsian, Amon elégedett mosolyát vizslatva.
– Azt hittem rájöttél, hogy egyik hely sem tartozott Hezarunhoz, ahova eddig vittelek.
Tilia először hitetlenkedve elmosolyodott, azután döbbenten nézet rá.
– Igaz lenne? – kérdezte bizonytalanul.
– A világ nagy – felelte egyszerűen, miközben egy apró darab burgonyát tűzött a villájára.
– Lehetetlen... – lehelte.
– Hiszen láttad te magad is. És... ez még mindig semmi. Rengeteg mindent akarok még megmutatni! Ha tudnád, hogy Hezarun milyen csekély kis pont a földgömbön, elcsodálkoznál! – mondta lelkesedve. – Oh, de majd, el is fogsz!
Az izgatott mosolya láttán összeszorult a gyomra.
Ez nem fog megtörténni.
– Hogy lehet, hogy beszéled a nyelvüket? – kérdezte.
– Az ősi idők fia vagyok, minden létező nyelvet ismerek. Igaz, némelyik sokat csiszolódott az idők folyamán. De mivel ismerem, a gyökereiket hamar rááll a fülem, és nem kell sok idő, hogy tökéletesen beszéljem.
Bárki más szájából ez végtelenül beképzelten hangzott volna, de Amonról készséggel elhitte.
– Elképesztő… – mondta még mindig emésztve a hallottakat.
Hezarunon kívül, ennyi minden lenne?
– Mulattat, hogy éppen ez az, amiben kételkedsz – nevetett, őszintén, nem csak mímelve a vidámságot. – Annyi természetfeletti dolognak voltál tanúja, magad is annyi mindenre vagy képes, ez pedig csak földrajz.
– De akkor, hogy lehet, hogy a mi kontinensünk ennyire nem foglalkozik más területekkel?
– Egyszer majd fog. Egyszer, majd Hezarun is áthidalja a köztük lévő távolságot, vagy egy másik nép, nem tudom. Talán éppen te leszel az. Talán mi – mondta a férfi.
Tilia rámeredt és egy hosszú kitartó percig csak nézte. Amon nem zavartatta magát, kezei tovább jártak, teljes figyelmét, pedig annak a szelet sült húsnak szentelte, amiből igyekezett egy falatot lenyesni.
Hogy lehet valaki ennyire érdeklődő, amikor más dolgokra, teljesen érdektelen.
Hogy lehet ekkora ellentmondás, ez az ember? Ez a káprázat...
Nem bírt zöld ágra vergődni vele kapcsolatban. Néha, mintha minden rezdülése a világnak, lekötötte volna a figyelmét, néha pedig olyan volt, mintha már réges-régen túl lépett volna a halandók ügyes bajos dolgain, beleértve az életüket is.
Folytatta a vacsorát, és közben ezernyi gondolat hömpölygött végig a tudatán. Arra eszmélt föl, amikor a gyertya körül megjelent néhány éjjeli rovar, jelezvén, hogy ez a nappal is véget ért. A vörös korong lemenőben, arany csíkot festett a tengerre, ami hamarosan egyre mélyebb narancsba burkolt mindent, majd alábukott a horizonton, átadva a teret az éjnek, a fénylő csillagoknak.
Azt vette észre, hogy felkelt a székről és a pavilon végébe sétált ahol a teljes látóterét kitöltötte ez a leírhatatlan, mégis teljesen hétköznapi csoda. Arra a rövidke időre hagyta had hassanak rá a fények és a színek, és ez önkéntelenül is eljuttatta abba az állapotba, amikor engedett Amon varázsának is.
Ha meg kell ölnöm, talán joga van bebizonyítani, hogy tényleg rászolgál. Talán kaphat még egy kis időt.
Azzal hagyta, had csússzon ki a keze közül a tökéletes pillanat.