Szívek háborúja

Első fejezet

Connie Marshall

Árnyék vagyok a hangos társaságban.

A suli legnépszerűbb diákjainak oldalán sétálok, némán mosolyogva vicces megjegyzéseiken. Egymást ugratják, odaköszönnek a többi diáknak, átbeszélik a jövő heti buli részleteit, és mindeközben tagadhatatlanul süt belőlük a magabiztosság. Emellett az inger is, hogy minden, amit mondanak, öt mérföldes körzetben is hallható legyen, mert úgy kiabálnak, mintha muszáj lenne.

Nem igazán illek közéjük. Ők szeretnek a középpontban lenni, én viszont gyűlölöm a kéretlen figyelmet. De itt jön az észszerű kérdés, hogy akkor mégis miért vagyok velük? Erre egyszerű a magyarázatom. Van, amit még a kényelmes nyugalomnál is sokkal jobban szeretek;

Cory átveti egyik karját a vállamon, és a fülemhez hajol. Szőke fürtjei csiklandozzák a bőrömet, és érzem a mosolyát, amint odasúgja, mennyire csinos vagyok ma. Sosem tengett túl bennem a magabiztosság, éppen ezért is esik olyan jól, amikor bókol nekem. És folyton ezt teszi. Megmelengeti a szívemet, szavai simogatják a lelkemet. Imádom az érzést. Imádok minden érzést, amit ő kivált belőlem. Cory az első fiú, aki megmozgatott bennem valamit. Elérte, hogy teljességgel belé szeressek, és úgy viselkedjek, mint egy világát se tudó tini lány. Elérte, hogy kuncogással reagáljam le minden megszólalását.

Kész katasztrófa.

Cory Stevenst mindenki ismeri.

A lányok a pillájukat rebegtetik felé, abban a reményben, hogy megfűzhetik, pedig jól tudják, hogy már foglalt. Nem tekintenek engem akadálynak, azt hiszik, ami köztünk van, az semmiképp nem lehet komoly. Nem értik, miért én lennék az első lány, aki elcsavarta a fejét. Nem tudják elfogadni, hogy a focicsapat hátvédje, a gimi szőke szívtiprója elkötelezte magát. Méghozzá egy olyan lány mellett, mint amilyen én vagyok. Egy csendes, alkalmazkodó, a szavaikkal élve "magának való" jó kislány mellett.

Mielőtt megismerkedtünk, Cory teljesen más életvitelt folytatott. Mindig más lányt szedett fel, de sosem voltak komoly szándékai velük. Ezért is ment nagy híre annak, amikor öt hónapja megkért, hogy legyek a barátnője. Akkoriban még én voltam a titokzatos új lány a suliban, akinek sikerült elcsavarnia Cory fejét, de a kezdeti rajongást, ami számomra értetetlen okból irányult felém, hamar felváltotta a többi diákból áradó heves rosszindulat, amivel megint csak is kizárólag engem tiszteltek meg.

Nehéz volt beleszokni, hogy mióta Cory-val járok, az emberek nem néznek egyenesen keresztül rajtam. Azelőtt mindig így volt. Ez az újdonság viszont nem feltétlenül jelent jót. Vannak, akik pozitívan állnak a kapcsolatunkhoz, de vannak olyanok is, akik nem titkolják, mennyire kevésnek tartanak engem ahhoz, hogy Cory barátnőjének mondhassam magam. Többször is feltűnt már, hogy a lányok rólam susmognak, és lenéző nevetéssel figyelik minden mozdulatomat. Az arcukról le lehet olvasni, mit gondolnak. Gyűlölik, hogy a szürke kisegér lenyúlta előlük a pasit, akit ők akartak megkaparintani. Tényleg egy szürke kisegérnek gondolnak, akinek egyedül arról szól a személyisége, hogy sorra kapja a jó jegyeket, és sosem nyilvánít erős véleményt. Ami nem igaz, de honnan tudhatnák igazából milyen vagyok? Nem is ismernek.És nem is akarnak megismerni.

Túl unalmasnak tartják az életvitelt, amit képviselek, ami igazából csak annyit takar, hogy nem bulizok, és nem iszok alkoholt. Jobban kedvelem a szűk baráti köröket, mint a nagy társaságokat, és péntekenként szívesebben maradok otthon, hogy süssek valami finom süteményt a kedvenc sorozatomat nézve, minthogy kilógjak egy diáktársam bulijára.

Persze mióta Cory az életem része, megjelentem néhány bulin, megkóstoltam az alkoholt, a péntek estéim pedig az övéi, és annak ellenére, hogy szívesebben vagyok a hozzám közeli emberek mellett, folyton a baráti társaságával vagyok körülvéve. Cory népszerűségére miatt ritkán adódik alkalom, hogy kettesben legyünk. Mindig akadnak barátok, csoporttársak, csapattársak, akik kérve, vagy kéretlenül, de hozzánk csapódnak.