"Én egy bolond vagyok, akinek van szíve, de nincs esze, te pedig bolond, akinek van esze, de nincs szíve; és mindketten boldogtalanok vagyunk, és mindketten szenvedünk."
-𝓕jodor Mihajlovics Dosztojevszkij
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
„𝓑etudsz jönni holnap korán? Beszélnünk kell."
Daisy a szövegre több mint 12 órája nem válaszolt, de nem tudta abbahagyni a bámulását, mintha megváltozna. Ostobán azt mondta magának, hogy Spencer annyira szeretné látni őt, hogy a szükségesnél hamarabb szeretné,hogy megtörténjen. Hogy feláldozhatna pár óra alvást, ha ez azt jelentené, hogy a dolgok újra rendben lesznek köztük.
Spencer Reid tévedett. Ez világos volt számára is, amikor az óra , olyan gyötrelmesen lassan ketyegett, egyre közelebb kúszva az óraidőhöz. Egy része még mindig ragaszkodott a lehetőséghez, hogy esetlen, pánikszerűen beronthat az ajtón. Elmondja neki, hogy valóban el akart jönni, csak elaludt.
Akarta, hogy ez ilyen egyszerű legyen. Hogy visszaforgathatja az idő kezeit.
De még akkor sem fordította volna vissza, ha megtehette volna. Az események, bármennyire is szerencsétlenek és sajnálatosak voltak,szinte szükségesek voltak,ahhoz,hogy ott legyen,ahol most.
Az a pár hét nélküle olyan borzalmasan unalmasnak tűnt; olyan fakó és kedvetlen. Olyan érzés volt, mint az esőre várni, csak hogy belefulladjon az azt követő árapályba. Olyan érzés volt, mint ahogy a nevadai sivatagi eget bámulta, és azon tűnődött, miért tettek bármit is, hogy elnyomják a csillagokat. Elgondolkodott azon,hogy vajon a felhőkarcolók csak egy bolond kísérlet-e volt. Semmi más, mint megalapozatlan hübrisz.
Olyan érzés volt, mint amikor még nem ismerte Daisyt.Soha többé nem akart így érezni.
Őszintén szólva, az iroda elhagyása nem volt számára a legnehezebb része annak elfogadásában, hogy Daisy nem jön. A legnehezebb az volt, hogy majdnem későn érkezett a saját órájára, hogy lássa, már ott volt a lány. Szokásos helyén ült az osztályterem hátsó részében, és a diákokkal beszélgetett, akik ugyanúgy kedvelték őt, mint a professzor.
Nem nézett fel, amikor meghallotta, hogy Spencer bejött, és nem rándult meg vagy zsörtölődött. Majdnem úgy nézett ki, mint minden másnap, amikor ismerte. De Spencernek fájt a gondolat, hogy mennyire más lesz,amikor eloszlik a kozönség.
Próbált nem gondolni rá. Daisy elkezdte összepakolni a cuccait anélkül, hogy beszélt volna hozzá.
A professzor egyedül sétált vissza az irodába, túlságosan félt attól ,hogy megforduljon, nehogy megtudja, Daisy mögötte van. Egész úton előre nézett, de amikor az ajtóhoz ért, még nem tudta rávenni magát, hogy becsukja. Ugyanúgy nyitva hagyta mint, ahogy a közmondásos veranda lámpáját égve hagyta a sötétben, ami Perszephoné kilépését követte minden évben.
De az Angyalkájának még mindig sikerült meglepnie őt. 3 szó kellett ahhoz ,hogy újra beleszeressen.
"Jó reggelt, professzor!"
"Szia"– válaszolta némán. Úgy bámult rá, mint akinek meg kell tennie érte valamit, és ő is ugyanúgy nézett rá. Mindazonáltal csak a nyilvánvaló, de szükséges megfigyelést tudta elmondani a férfi. – "Én… nem jöttél ma reggel."
