Sóvárgás

Mielőtt minden elkezdődött

Mielőtt minden elkezdődött
4 évvel korábban

Dübörögve lüktetett az egész helyiség, akár egy hevesen verdeső szív a bordák ketrecében. Izzadt testek feszültek egymásnak a félhomályban. A tánctéren több százan táncoltak teljesen önkívületben a pulzáló zenére, amit még a padlóra lépve is lehetett érezni. Káosz – így hívták a helyet, s minden este hűen tükrözte a nevét. Bukottak, sötét varázslók, veszélyes és gyanús alakok gyülekezőhelye volt, ahol alkohol és drogmámorban töltött órákért cserébe helyet lehetett váltani. A tejfölszőke Malfoy örökös törzshelye volt, ahol majdnem minden másnap este kiengedte a gőzt, ahol elbújhatott a világ elől, ami megvetette. A klub maga volt Draco Malfoy megtestesülése. Sötét, bukott, mégis furcsán vonzó.

Révületben élvezte, ahogy a körülötte villódzó fényekben boszorkányok tekergőznek előtte falatnyi ruhákban. Felejtenie kellett... mindent... még saját magát is. Érezte a vérében az áramló bájital hatását, ahogy az elragadja magával, eltompítja mindazt, amivel nem tudott józanul kezdeni. A benne lakó démont szabadjára engedte. Egy kék szemű boszorkány megragadta a kezét, majd magával húzta a táncparkettre. Imádta, ahogy hozzáért, illetlenül, vágyat gerjesztően. A zene ütemére együtt mozogtak. A lány hozzádörgölőzött, a hajába túrt, ő pedig végigsimította a fedetlen hasát, és átvándorolt a derekára. Végül aztán szenvedélyesen csókolta egyenes a táncparketten. A zene üteme elragadta őket, sodorta a mámor felé. A lány készséges volt, tüzes és vad, pontosan, ahogy az ifjú Malfoy szerette. Nem sokkal később pedig elvonultak egy sötét sarokba, s a félhomályban folytatták tovább. Így teltek ezek a napok, félig öntudatlanságban, az eufória határánál.

Nem messze, egy privát páholyból, fent az emelten, egy korlátnak dőlve, egy férfi figyelte a jelenetet. A fejét takaró csuklyától nem lehetett látni, hogy ki az, mélyen beleburkolózott az őt körülvevő sötétségbe. De erősen szorította az előtte lévő vaskorlát rúdját. Gyűlölte ezt a helyet, mindent, amit képviselt, ám a nagyratörő vágyai és álmai még nem valósította meg. Várt valakit, mert amikor egy másik varázsló megjelent rögtön elfordult.

– Morpheus, drága barátom! – köszöntötte vigyorogva a mélylilába öltözött, fekete hajú, fiatal férfit, aki egy sétapálcát tartott a kezébe.

– Charon – köszöntötte, majd meghajolt egy kissé.

– Disaudio – mondta ki a bűbájt Charon megsuhintva a pálcáját. – Megvannak a kutatási eredmények?

– Igen – bólogatott. – Sőt kidolgoztam a lehetőségeket is.

– Ez igazán nagyszerű – nevette el magát, s szélesen vigyorogva ördöginek tűnt. – És működik a módszer?

– Hermione Granger tanulmánya – válaszolta Morpheus, bár szinte köpte ezt a nevet, mintha egyet jelentett volna ez a név a módszer sikerességével. – Működik.

– A Szent Mungo üdvöskéje? – kérdezett vissza Charon.

– Pontosan ő – jelentette ki hidegen. – Ezt az Azkabannak dolgozta ki. Ki akarják a dementorokat teljesen irtani, és helyette inkább egy humánusabb, de hatékonyabb módszert dolgoztattak ki vele. Rengeteg pénz ütötte volna a markát, ha ez a dolog működik.

– Ügyes boszorkány. Te pedig megloptad.

– Nekünk erre módszerre nagyobb szükségünk van – nevette el magát a varázsló.

– Hosszútávú a hatása?

– Mi alakítjuk – mondta Morpheus.

– Ez nagyon a vékony jég.

– A varázserő megfosztáson dolgozni túlságosan is kényes – pontosított a férfi.

– Grangert megkörnyékezni is – jegyezte meg Charon. – Auror barátok, magasrangú ismerősök a Minisztériumban...

– Ezt könnyen megoldottam – vigyorodott el a varázsló. – Bár forradalmi felfedezést tett, mégis képtelen volt befejezni a tanulmányt, sőt gondoskodtam róla, hogy úgy higgye, ez zsákutca.

– De szerinted működik?

– Tudom, hogy működik – csattant fel a csuklyás férfi a kelleténél erősebben.

– Van ellenszere?

– Nincs – rázta meg a fejét.

– Addig nem fizetek, amíg nem látom a hatást – jelentette ki határozottan.

– Válassz valakit – vonta meg a vállát Morpheus, majd a korláthoz ment, és mohó tekintette lenézett a tömegre, ahol még mindig extázisban lüktetett a tömeg.

– Nem akarom, hogy személyes legyen – húzta el a száját Charon.

– Akkor megtetszem én. Nekem nincsenek ilyennel gondjaim – nevetett fel hidegen. Egyből kiszúrta a Malfoy fiút, aki a félhomályban együtt vonaglott egy a derekára kulcsolt lábú nővel. Morpheusnak nem kellett látnia, hogy tudja Draco nincs magánál, és egyre lejjebb süllyed a lejtőn. Ismerte jól az apját, Luciust, neki is volt még mit megfizetnie, sőt rengeteg bűne volt a kis Malfoynak is, amit a Wizengamot olyan könnyedén megbocsátott. Aztán végül megszólalt: – Legyen ő!

– Kicsoda?

– A Malfoy fiú.

– Draco Malfoy? – kérdezett vissza Charon.

– Igen – jegyezte meg határozottan Morpheus.

Charon elgondolkodva, mélyen hallgatott.

– Mindig szeretsz hippogriffek előtt táncolni – szólalt meg végül. – Az apjának ugyan megnyirbálták a szárnyait, de nagy hatalma maradt így is.

– Senki se tudja meg – rázta meg a fejét. – Még ő maga sem fogja tudni, hogy mi történik. Nézz rá! Szívességet tennénk neki, ha megfosztanánk a varázserejétől.

– Legyen.

– Megegyeztünk.

– Egy kibaszott jó bájitalmestert teszel tönkre, tudod? – kérdezte Charon. – A legjobb bájitalokat tőle szerzem be.

– Attól még remekül tud majd kavargatni, ha nincsen varázsereje – nevetett fel a férfi hidegen.

– Én nem akarom tudni hogyan csinálod, mikor és kivel. Megértetted? Csak az eredményt. Ha elveszti a varázserejét, akkor tiéd a galleon, amit ígértem.

– Megbeszéltük.

– Neked ez személyes?

– Mondhatjuk így is – jegyezte meg Morpheus, aztán elmosolyodott a csuklya alatt.

Draco Malfoy akkor éjjel még nem tudta, hogy az egész élete meg fog változni, de nem a saját akaratából.

***

Több ezer kilométerrel odébb a viharos tenger közepén, egy háromszög alakú építmény falát kíméletlenül csapkodták a hullámok. Az épület ellenállt a vad tombolásnak évszázadokon keresztül. A fekete felleg közül kibukkanó hold fénye átsejlett, és a fekete, olajszerű víz tajtékjában visszatükröződött. Hideg volt bent, nyirkos, és minden poshadt tengervíz szagot árasztott. A cellák egymás mellett sorakoztak. Csend volt, csak halk szuszogás hallatszott az egyik zárkából. Az éjjeli őrök megálltak előtte, majd benéztek.

– Szerinted meghalt? – kérdezte az egyik. – Nem mozog egy ideje.

– Azt mondják, hogy alszik – vonta meg a vállát a másik. – Volt itt egy gyógyító. Azt mondta, hogy mély alvásban van.

– Meg se mozdult mióta behozták – horkantott fel a másik. – Nem furcsa ez egy kicsit?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét mérgesen, majd bekukucskált újra a cellába és megvonta a vállát. – Talán valamiféle átok érte.

– Milyen átok?

– Fogalmam sincs, álomátok. A gyógyítók szerint simán csak alszik...

– Érdekes. Nincs is olyan, hogy álomátok.

– Mert te aztán tudod...

– Te már aludtál így?

– Majdnem egy hétig? – horkantott fel. – Dehogy is. Annyi szabadságom sohasem volt. Az asszony meg is ölt volna, ha az olaszországi nyaralásunk alatt végig aludtam volna.

– Négy napja vége a fogságának – mondta, amikor megnézte a táblát. – Mi a fenét keres még mindig itt?

– Jó bőr ez a boszorkány. Az ilyen kis szépségek nem szoktak itt raboskodni.

– Ha jobban megnézzük, aha. Nem éppen egy cellatöltelék, akiket behoztak eddig – folytatta az elemzést. – Hogy is szoktál mondani? Kívül édes, belül férges?

– Igaz, igaz. Túl szép egy ilyen lány, egy ilyen helyhez. De mostanság mit mondhatnánk? Mostanában bárki lehet rossz.

– Neked nem ismerős? – tette fel a kérdést, majd oldalra fordította a fejét.

– Nem is tudom, innen nehéz megmondani – húzta el a száját a varázsló.

– Atya ég, nem találod ki... soha – vihogott fel a másik, miközben megnézte a cella melletti kiíráson a nevet. – Rohadt jó lesz.

– Mondd meg ki az?

– Ő Hermione Granger – szólalt meg. – Hallod ezt, Stan?

– Mi? Ő egy háborús hős. Ki van zárva, Ben, szerintem rosszul olvastad. Mit követett el?

Stan levette az aktát a tartóból, aztán olvasni kezdte.
– Főbenjáró átkot használt. Cruciót.

– Komolyan?

– Valaki felébresztette, amikor a pihenőben volt a Szent Mungóban. Gyógyító. Azt írják megzavarodott – olvasta a sorokat, majd lapozott egyet. – Valamilyen kutatáson dolgozott, de őrült tempóban, aztán az egész zsákutcába jutott. Micsoda szar egy helyzet. Állítólag a végkimerülés határáig sodródott.

– Azta.

– A sztori szerint lepihent, hogy később folytassa, de aztán megzavarták. Ő meg azt hitte rá akarnak támadni, és paff... Crucio.

– Hányszor kínozhattam volna meg ezért valakit – sóhajtott fel a varázsló, majd a nyakát nyújtogatva benézett a cellába.

– Azt mondják PTSD-je van.

– Az meg mi?

– Ha a hónap végén rendeled meg a Reggeli Prófétát, akkor egy hónapot ingyen kapsz.

– Tényleg?

– Nem te idióta! – csattan fel a társa. – Ennyit se tudsz?

– Honnan tudhatnék ilyeneket? – vágott vissza. – Az RBF-ek után leléptem Roxfortból.

– Betegség. A harc miatt. Sok stressz érte, ami miatt szorongási zavara van... Szóval nincs jól. Azt se tudja mit csinál, amikor megátkozta azt a szerencsétlent.

– De durva. És nekünk kellene bemenni... oda? – húzta el a száját a másik. – Reggel melyikünk ébressze fel?

– Basszus... utálom ezt a munkát... Ha megint rámtámad egy rab, esküszöm, hogy vagy többet fizetnek ezért vagy lelépek, aztán éjjeli őrvarázslónak állok – morogta mérgesen. – Ez a nő veszélyes, harcos.

– Hagyjuk meg a váltásnak?

– Rodesnak és Williamsnek? Naná – vihogott. – Szívjanak vele ők.

– Nem kedveled őket?

– Mondjuk úgy, hogy magamat jobban.

– Balfék vagy.

Azzal egymással veszekedve haladtak tovább. Bent a cellában üdvözült arckifejezéssel Hermione Granger édesdeden aludt, gyanútlanul, mert akkor még nem tudta milyen ármány áldozatául esett.