Sóvárgás

4. fejezet - Első nap Malfoynál

Hermione először a friss citrusos illatot érezte meg az ágyneműn. Mély levegőt vett. Volt valami más is, égetett fa, borsos szerecsendió, és még valami olyasmi, amitől bizsergett a háta. Kinyitotta a szemét. Felhúzta az orrát, nem csak egy álom volt a tegnapi, hanem tényleg megtörtént. Kényelmes pózban feküdt a vékony takaró alatt. Hetek óta nem aludt ennyire jól. Még mindig az ezüst ruhát viselte, ami viszont nem volt kényelmes. Elpirult a gondolatra, hogy még mindig nem visel semmit sem alatta. Felült az ágyban. Egyedül a szandálja nem volt rajta. Megmasszírozta a homlokát. Borzalmasan alakult minden. Majdnem szenvedélyes szexbe bonyolódott Draco Malfoyjal, és nem kapta meg, amit akart. Se orgazmus, se Desiderium. Mindent elcseszett. Félrehajtotta a takarót, és rálépett a padlóra.

A teraszra vezető ajtó nyitva volt. A kellemes nyári szél a lenge függönnyel játszott. Hermione még mindig kissé kótyagosnak érezte magát, szomjas volt, de előbb szívnia kellett egy kis friss levegőt, hogy a gyomra megnyugodjon. Mezítláb indult el a napfényes terasz felé. Amikor kilépett egyből meg is torpant. Dracót pillantott meg pár lépcsővel lejjebb a korlátnak dőlve. A haja csapzott volt, leért a válláig, és a szakál valahogy megtörte azt a makulátlan külsőt, amire emlékezett. Most a profilját látta, a sebhelyet az arcán, ami régen nem volt még ott. Kamaszként találkozott vele utoljára, most pedig erőteljes férfivá érett. Megborzongott, amikor eszébe jutottak az érintései.

Malfoyon most egy egyszerű fekete tréningnadrág és szürke póló volt. A bal karján megannyi rúna tekergőzött majd eltűntek a póló ujja alatt. Cigizett? – találgatta Hermione, de amikor a férfi megfordult egy zöld színű, penna alakú nyalókát vett ki a szájából. Furcsán megtörte a róla alkotott képet.

– Jól aludtál, Mandragóra? – kérdezte vigyorogva a varázsló maró gúnnyal. Most határozottabban jobb kedve volt, mint tegnap este. Legalább nem volt benne az az elemi düh, amivel tegnap szó szerint letarolta.

– Elkábítottál. – Hermione dühös tekintettel méregette a mardekárost, aki csak karba tette a kezét. – De hetek óta nem aludtam ilyen jól. Meg kellene köszönnöm.

– Nocsak. Mindig is piszkosul jól értettem a nőkhöz – jegyezte meg derűsen. – Te sem vagy kivétel.

Hermione az ajkába harapott, és ő is karba tette a kezét, amivel még jobban kihangsúlyozta az ezüst ruhájának kivágását. A férfi leplezetlen elégedettséggel figyelte őt, sőt végig is mérte, pontosan ugyanazzal a tekintettel, amivel tegnap este a klubban. A boszorkány igyekezett elnyomni az összes érzését. Ma nem volt kedve táncolni a reggeli napsütésben, hanem inkább leharapni valakinek a fejét. Túl korán volt még ehhez a beszélgetéshez, hiányzott neki a reggeli kávé. A gyűlöletre nem maradt ideje. Leült a padfélére, amit a teraszra helyeztek, és észre sem vette, hogy ruha megint felcsúszik. A fejfájás, és az enyhe szédülés felülírt bizonyos dolgokat.

– Humorodnál vagy – szűrte a fogai között.

– Kell hozzá humor, hogy élvezzük ezt a kibaszott életet – válaszolta egykedvűen, majd mélyen felnyögött. Vajon mikor szóljon, hogy mindent lát? Draco egyelőre csak élvezte lentről a látványt. A tiltott gyümölcs édes látványát...

– A bölcsességeidet képeslapra is nyomtathatnánk.

– Egy kiadós edzés után az ember máshogy látja a dolgokat – mondta Draco, aztán a szájába vette a nyalókát. – Hogy vagy, Granger? Tegnap csak úgy a karjaimba ájultál.

– Elkábítottál.

– Részletkérdés.

– És elengedsz végre?

– Ugyan dehogy – közölte derűsen. – Granger, már megmondtam, hogy vannak olyan dolgok, amihez ragaszkodom. A rutinomhoz a leginkább.

És ahhoz, hogy szégyentelenül játszadozzon a cukorpennával.

– Szóval addig maradjak itt nálad ebben a ruhában, amiben elraboltál?

– Hazahoztalak magamhoz – pontosította a történetet Draco, miután újra kivette a szájából a nyalókáját. – Akkor még le akartalak fektetni, egészen addig, amíg rám nem jöttem, hogy átvertél.

– Nem vertelek át.

– Áh, szóval az, ami történt köztünk az igaz volt?

– Igen... nem... talán. Ne beszéljünk róla! Inkább beszéljünk arról, hogy mikor engedsz el? Mikor adod vissza a pálcám, és mi a fene volt az a mágiakitörés, amivel eltaláltál?

Draco szürke szemét a boszorkány tekintetébe fúrta. Homlokára ráncokat rajzolt az aggodalom. Nem tudta mennyire bízzon meg Hermionéban. Általában senkivel sem tett kivételt. Minél kevesebbet tudtak róla, az állapotáról annál jobb volt.

– Még nem tudom, Granger – szólalt meg hosszú szünet után a varázsló. – Először meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban csak egy ártalmatlan gyógyító vagy-e, és nem valami beépített auror, aki csak a vesztemet akarja. Aztán a pálcádat visszaadom, ha mindent megtudtam. A mágiakitörés pedig... ez egy igencsak hosszú történet.

– Szóval nem jutottunk előbbre – mondta egy mély sóhaj kíséretében Hermione. Kezdte egyre jobban megszenvedni a tegnapi nap borzalmas utóhatásait.

– Granger?

– Igen?

– Emlékszem arra, hogy levarázsoltam a bugyidat? – kérdezte csevegő hangon és vigyorogva a férfi.

– Halványan.

– Csak emlékeztetnélek, hogy nem varázsoltam vissza – mondta, aztán szélesen elvigyorodott. – És most nem sok hiányzik ahhoz, hogy mindent lássak, sőt, ha jobban megfigyelem, akkor látom a lényeget.

– Oh, a francba – sziszegte a boszorkány, miközben idegesen lejjebb húzta a ruhát, és szorosan összezárta a combjait. Felállt a padról.

A mardekáros csak szégyentelenül nevetett rajta, majd megint visszatette a nyalókát a szájába. Már elküldte az informátorának a baglyot Grangerről. Bár igazából tudta, hogy igazat mond, noha hét éve nem találkoztak, és nem követte nyomon az évfolyamtársa életét, viszont ismerte. De még mindig haragudott rá. Még mindig le akarta fektetni. Még mindig meg akarta leckéztetni. És ez a kettőség teljesen kikészítette. Úgy döntött a boszorkány nem hal bele pár napba nála, még ha egy ujjal se nyúlhat hozzá.

Mégis Granger akkor is Potter és Weasley barátja volt, ebből következik, hogy meglehetősen szoros kapocs fűzi az aurorokhoz. Hajnalig azon tűnődött mit is csináljon a boszorkánnyal. A kezdeti dühe persze lecsillapodott, amihez hozzájárult a testmozgás is. A birtok tavában úszott egy órát, aztán pár kilométert futott, mire tisztán tudott gondolkodni, és lenyomott egy egész edzésprogramot, amit repüléssel koronázott meg. Bár Granger iránti vágyát akkor sem tudta volna hová tenni, ha egész délután kákalagokkal vagy teszem azt kelpikkel birkózott volna. A beszélgetésükbe beálló csend kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni.

– Elgondolkodtál – szólalt meg a boszorkány. – Azon rugózol hol nyírj ki a birtokon?

– Persze, hogyne. Mit szólnál a tóhoz?

– Persze. Védelmező... nem gyilkos.

– Miről beszélsz?

– A támadóállásba helyezkedő áspiskígyó a kulcscsontodon – magyarázta a nő. – A védelmező jelkép. Legalábbis az egyiptomi kultúrában.

– Egy képregényből vettem az ötletet – vigyorgott gonoszul a férfi.

Hermione csak felhorkant.

– Több eszed van ennél. Gondolom.

– Poppy kikészített neked pár ruhát meg valami cipőt. A fürdőszoba jobbra van, ha szeretnél fürdeni, aztán hozatok reggelit.

– A pálcámat, Malfoy, a pálcámat akarom. Semmi mást nem kérek.

– Egyedül egyetlen egy pálcát akarok neked adni. És az a sajátom – vigyorodott el gonoszul Draco. Olcsó poén volt, de látni a rózsásra pirult arcot, nagyon is megérte.

– Nem kell.

– Tegnap még nagyon kellett.

– Ma már más a helyzet. Kérem a pálcám!

– Hidd el, hogy nincs szükséged rá! – közölte kimérten.

– Ezt a sminket nem tudom csak úgy lemosni.

– Ne akarj ilyen baromságokkal idegesíteni! – figyelmeztette jeges hangon Draco. – A bájitalosszekrényemben találsz biztosan valamit, ami leszedi. Ha valóban gyógyító vagy, akkor megoldod. Kapsz fél órát. Igyekezz, mert éhes vagyok.

Hermione nem szólt semmit, csak méltóságteljesen visszasétált a szobába. Draco mélyen felnyögött, miután a boszorkány kikerült a képből. Még egy gonddal több, gondolta keserűen.

***

Fél óra múlva Hermionét egy terített asztalt várta a teraszon. A reggeli nap fényében Malfoy éppen a Prófétát lapozgatta. Fel sem nézett, amikor a lány mardekáros melegítőben és pólóban ült le az asztalhoz, egy túlméretezett papucs volt rajta. A terítéken megjelent két-két tükörtojás, bacon, pirítós és egy nagy kancsó narancslé. A boszorkány töltött magának egy pohár innivalót, aztán lassan kortyolgatni kezdte. Nem is gondolta, hogy ennyire szomjas, kimondottan jól esett neki a hideg narancslé, aztán töltött magának még egy pohárral. Draco eközben letette az újságot, végigmérte őt, és megforgatta a szemét.

– Mi a baj?

– Ez, ami rajtad van. Mindegy, hagyjuk – legyintett, majd emlékeztette magát, hogy dobáljon ki minden ilyesmit.

– Tiszta.

– A régi Roxfortos tréningruhám, tizennégy voltam, amikor hordhattam.

– Mi a baj vele? Neked valószínűleg nem jó – állapította meg Hermione. – Ahogy elnézlek semelyik mostani ruhadarabod sem lenne rám jó.

– Ühüm...

– Sajnálom, nem tartok magamnál pótruhát arra az esetre, ha esetleg elrabolnának – dőlt hátra a székben Hermione. Draco csak vágott egy fintort. – Ráadásul még a táskám sem volt nálam. És nem fizettem a Káoszban. Francba.

– Ne foglalkozz vele!

– Ha elengedsz, akkor majd visszamegyek – mormolta végül.

– Nem szükséges, és oda nem mész vissza többet.

– Ezen is vitatkozni fogunk? – kérdezte, aztán vett egy mély levegőt. – Sajnálom, Malfoy, de ez nálam elvi kérdés.

– Az is, hogy engedted a bugyidat levarázsolni?

– Emlékeztetlek, hogy bugyi most sincs rajtam – morogta a boszorkány.

Draco letette a Reggeli Prófétát, majd egyenesen Hermione szemébe nézett.

– És erről nekem tudnom kell?

– Feltétlenül. Így talán érzel némi bűntudatot.

– Biztosan – nevetett Draco. – Mardos a bűntudat.

– Francba!

– Mi az, Granger?

– Semmi.

– Megint az, hogy nem fizettél? – vette fel az újságot ismét a férfi.

– Igen, igen, tudod, hogy kényszeres vagyok néha – morogta Hermione, aztán elkezdett fészkelődni a székben.

– Mondjuk akkor úgy, hogy a ház ajándéka volt az italod. Így már jobb?

– Tiéd az a hely?

– Igen.

– És én tőled, a tulajdonostól, kérem Desideriumot, amikor abban a klubban nem lehet semmi ilyesmit árulni? – tette fel a kérdést kínlódva Hermione. – Megölöm azt a szerencsétlen öregasszonyt.

– Ezért nem vagy auror – jegyezte meg Draco, aztán sport hírekhez lapozott, persze gonoszul vigyorogva. – Pocsék lennél különben is. Ki hallott még ilyenről, hogy besétálsz valahova, és rögtön drogot követelsz?

– Akkor engedj el!

– Még nem lehet. Remélem, hogy szereted a tükörtojást. De hozathatok mást is.

– Nem kell, ez így rendben van – rázta meg a fejét a boszorkány. – Köszönöm!

Csendben fogyasztották el a reggelit a reggeli napfényben. Annak ellenére, hogy fogságban volt Hermionénak tetszett a Malfoyék lenyűgöző parkja. Néha a varázsló felé nézett, de Draco nem viszonozta a szemkontaktust, láthatóan lekötötte az újság és a reggelije. Nyári szellő lengedezett a fák között, a madarak vidáman csicseregtek. Ez lehetett volna egy kellemes villásreggeli is, de nem így volt. Hermionénak még mindig élénken élt az emlékezetében a tegnapeste. Még mindig bizsergett a bőre az emléktől.

– Kérsz kávét? – törte meg a csendet Draco, amivel kizökkentette a gondolkodásból.

– Igen. Köszönöm.

Azzal a varázsló csettintett egyet, és forró, fekete kávé jelent meg az asztalon. A kanna méltóságteljesen töltötte ki az italt a csészékbe, a cukorcsipesz megízesítette mindkettőt kettő-kettő kockacukorral.

– Szóval mi a baj veled? – kérdezte egy korty után Hermione Dracótól. A varázsló szemöldöke felszaladt, de a meglepettségét azonnal a hűvösség álarca mögé rejtette.

– Baj?

– Gyógyító vagyok.

– Egészséges vagyok – válaszolta Draco nyugodtan.

– Fizikailag igen, de még mennyire, hogy igen. A testzsírszázalékod magad a tökély – bólintott a boszorkány. – A mágiádra gondolok. Mielőtt ez a mágiakitörés eltalált észrevettem, hogy valami nem igazán stimmel a mágikusszignatúráddal. De ehhez kellene pár diagnosztikai bűbáj.

Draco letette a kávéscsészéjét, felkönyökölt az asztalra, és végigsimította a szakállas állát. Hideg, szürke tekintetével Hermionét pásztázta. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy mire is gondol valójában, mint érez a nyilvánvaló dühön kívül. A boszorkány nem félt a férfi haragjától, sokkal inkább a kiszámíthatatlan varázserőtől.

– Mennyire vagy te jó gyógyító? – kérdezte Draco végül. Még mindig nem tudta mennyire bízhat benne. Senkiben sem bízott, és pont most kellett volna elkezdeni? A barna szemű boszorkány tekintete vonzotta, jobban, mint gondolta, de ezt a tegnap este túlfűtött érzelmeinek tudta be.

– Oklevéllel, a miheztartás végett többel is, és kiváló minősítéssel végeztem – válaszolt Hermione kimérten. – Négy évet töltöttem külföldön, egy évet Franciaországban, egy évet Indiában, egy évet Egyiptomban és egy évet Írországban. De megvárom, amíg utána nézel. Sajnos, nem hoztam el magammal a bizonyítványaimat. Nem tudtam, hogy az alkalmi drogvásárláshoz és szexhez ez is kell.

– Ne gúnyolódj, Granger! Fordított esetben te sem hinnél nekem.

– Nem ejtenélek csapdába.

– Ideiglenes vendégségbe – pontosított jéghideg nyugalommal Draco. – Ha csapdába ejtenélek, akkor megkötözve feküdnél az ágyamban, abban az átkozott ezüstszínű ruhában.

– Ez most fenyegetés, vagy csak egy fantázia?

– Nos, mivel még mindig nem tudlak kiverni a fejemből, így szerintem csak fantázia.

– Nagyszerű – fújt egyet mérgesen a nő.

– Éppen azon gondolkodom hogyan tudnánk megegyezni.

– És csak a kikötözés jutott eszedbe? – nevetett fel Hermione. – Malfoy, tudsz te ennél jobbat is.

– Gondolkodom.

– Én meg akarom menteni a betegeimet – komorult el a gyógyító. – Ezért mentem el a Zsebpiszok közbe, ezért kerültem Káoszba. A többi pedig már a te sarad.

– És pont engem találtál meg? – tette fel a kérdést Draco. – Micsoda véletlen...

A varázsló egyelőre nagyon is jól szórakozott a boszorkány esetlenségén.

– Azt hittem, hogy te vagy a terjesztő – jegyezte meg zavartan. – De ez nyilvánvaló baromság volt. Sajnálom.

A férfi ekkor hátradőlt a székében, aztán felnevetett.

– Ezzel nagy bakot lőttél, Granger – csóválta meg a fejét vigyorogva. – Én nem árulom azt a szart.

– De te vagy Áspis. Nekem azt mondták, hogy őt kell keresnem. Megvagy. Szóval magyarázd meg ezt nekem, kérlek!

– Kellett egy álnév – vonta meg a vállát a férfi, majd elvett a tálból egy almát és beleharapott. – Nem gondolod, hogy az igazi nevemet használnám. És láthatóan nem ismertél meg te sem.

– Akkor mi közöd van ehhez?

– A bájitalt én fejlesztettem ki – válaszolt egy mély sóhajjal a varázsló. – Ezt nem tudja senki, csak egy-két faszfej, meg az, aki ellopta tőlem a receptet.

– Te kezdted el terjeszteni?

– Nem – rázta meg a fejét és a feltételezés is sértette őt. – Én csak magamnak, személyes használatra készítem azt a szart. Ellopták tőlem a receptet és egy készlet bájitalt.

– Kicsoda?

– Van néhány sötét folt az életemben – válaszolt türelmesen Draco. – Ezt az aurorok sem tudták kideríteni, se megemészteni. Alkohol- és drogmámorban töltöttem pár évet, így nem tudtam behatárolni mikor lopták el tőlem a cuccot. De másfél éve józan vagyok, szóval valamikor előtte történhetett.

– Tegnap láttalak inni.

– Igen, jegesteát – forgatta meg a szemét Draco.

– Francba, Malfoy, akkor miért tartasz itt? – csattant fel a lány. – Azt hittem, hogy droglabort üzemeltetsz a pincében.

– Hogyne, Granger, halálfaló múlttal már csak ezt néznéd ki belőlem, nem igaz?

– De... akkor sem értem.

– Mi ez? Kihallgatás? – csattant fel türelmét vesztve. – Nem akarom, hogy te és az auror haverjaid mindent tönkre tegyetek nekem. Nagyon közel vagyok a megoldáshoz, szóval tedd magad takarékra!

– Beépültél közéjük?

– Mondjuk.

– De ez őrültség. Nem tudod őket egyedül elkapni, teljesen egyedül esélytelen vagy – mondta Hermione. Draco ajka pengevékonyra húzódott.

– Szép, hogy egy kis simogatás után mennyire feltámad az aggodalmad.

– Ezek csak tények és józan ész.

– Mert neked sem sikerült szerezni egy keveset a Desideriumból, ugye? Ugyan, Granger, ne álltasd magad! Láttalak a Zsebpiszok közben aznap. Úgy kacsáztál ott, mint egy fél órás unikornis csikó.

– Követtél?

– Megmentettelek, vigyáztam rád, követtelek, megcsókoltalak... Folytassam? Ja, nem is, te csókoltál meg engem a Zsebpiszok közben. Szóval ezt te kezdted. Látod? Ezt az egészen igazán csak saját magadnak köszönheted.

– Nem kell folytatnod. Nem kell elmondanod, hogy mennyire hülye voltam – jegyezte meg hidegen. – Azt hittem, kiderítek mindent egy pillanat alatt.

– Mandragóra, ez nem Roxfort. Itt sok-sok csúnya alak van. Egyik nap a pénzedet akarják, a következőn a testedet, majd az életedet. Nem jó helyen játszadozol. Szóltál a barátaidnak?

– Dehogy szóltam – forgatta meg a szemét Hermione. – Biztosan megakadályozták volna. Azt mondták, hogy maradjak ki ebből.

– Ebben egyetértek velük – mondta Draco. – Ez nem ilyen csinos kislányoknak való feladat.

– Ne gyere nekem ezzel! Ha lenne pálcám elbánnék veled.

– Majd, ha unikornisok potyognak az égből, Granger – nevetett gúnyosan.

– Mégis mit tehettem volna? Egy hónapra szabadságoltak, és...

– Akkor a szabadságodat töltöd velem? – mosolyodott el Draco. – Micsoda megtiszteltetés.

– Nagyobb baj van, mint ahogy azt Szent Mungóban gondolják – folytatta tovább a magyarázkodást. – De persze mikor is kell szabadságra küldeni?

– Az öreg Berrows nem csíp téged, igazam van? – kérdezte a varázsló.

– Volt néhány kihágásom, ha őszinte akarok lenni – sóhajtott fel Hermione. – Hajlamos vagyok túlhajtani magam, és megszállottan dolgozni.

– Emlékszem – szólalt meg Draco, majd ivott egy kis kávét. – Főbenjáró átkot használtál valakin. Három nap Azkabani elzárás. Annyit nem röhögtem, mint akkor reggel, amikor olvastam a Prófétában. Danger Granger Crucióval támad, ha felébresztik. Bár sokat szippantottam ebből-abból akkoriban, szóval ne vedd magadra.

– Persze, erre mindenki emlékszik. Akkor mentem el négy évre külföldre. Pénzbírságot is fizettem, jártam terápiára. Nem kockáztathattam még egy ügyet. Meneszthetnek is.

– Most mit csináltál?

– Mérgesszömörce átkot küldtem a kollégámra, de nem találtam el.

– Jobb, mint a Crucio.

– Igaz. A kollégám is ezt mondta.

– Egyébként biztos, hogy te voltál?

– Már mit a Crucióra gondolsz? Nem tudom, sosem tudták rám bizonyítani, sem megcáfolni. Azt mondták, hogy poszttraumás stresszem van a háború miatt – válaszolta végül. – Én pedig nem emlékszem semmire. Hosszú műszakok, sok kutatás... egy igencsak rosszul végződő párkapcsolat...

– Érdekes.

– Ez most nem számít. A Desiderium fontosabb. Minden mintánkat lefoglalták, amit a betegektől szereztünk. Így képtelenség minden összetevőt elemezni... Az Auror Parancsnokság saját maga dolgozik az ügyön, és nem akarja, hogy bármi kiderüljön.

– Ez még érdekesebb.

– Gondolod?

– Több beteg van, mint amennyit a Szent Mungóban kezelnek – mondta Draco.

– Illusztrisabb betegek?

– Mondjuk – válaszolt kurtán a férfi. – Másképp nem igazán foglalkoznának ezzel. Igazam van?

– Neked van belőle. Igazam van?

– Igen, van – mosolyodott el a varázsló.

– Megvan a recept is.

– Megvan.

– Meg akarom találni az ellenszert – jelentette ki határozottan a gyógyító. A varázsló nem reagált semmit sem a kijelentésre. Granger közelebb húzódott hozzá. – Súlyos állapotban vannak a betegeim. Nem akarom, hogy meghaljanak vagy még több ilyen beteg legyen.

– Egyelőre minden cseppjére szükségem van. Nem adhatok belőle.

– Újat főzni? Ha megadod a receptet, akkor megcsinálom.

– Nem engedem meg ezt neked, Granger – rázta meg a fejét a varázsló. – És nem fogok neked főzni egyetlen egy cseppet sem.

– Nem akarom beszedni, és neked sem kellene. Függőséget okoz. Összezavarja a varázserőt, olyan dolgokat láttam... Nem tudom mennyit szedtél be belőle, de nagyon könnyen rosszabb lehet az állapotod. Az eufória és a varázserőnövekedése csak átmeneti, aztán... jön a hanyatlás. És ha rosszul adagolod.

– Édes, hogy aggódsz értem. Egészen meg is hatna, de nem vagyok ilyen naiv – válaszolta Draco egykedvűen. – Tudom milyen a bájital, én fejlesztettem ki.

– Gyógyító vagyok. Nem akarok még egy beteget.

– Én nem vagyok beteg.

– Akkor mi a francnak találtad ki, és főzted meg azt az átokverte bájitalt? – csattant fel a boszorkány. – Minek neked nagyobb varázserő? Tegnap egy olyan mágiarobbanást csináltál, hogy egyből leterítettél vele.

– Mert nekem már nincsen varázserőm – vágott vissza élesen Draco, aztán az asztalra csapott az öklével válaszul. A szavai kemények voltak.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem érdekes.

– Meséld el!

– Mindig így parancsolgatni szoktál? – vigyorgott rá a varázsló. – Kicsit később is rájöhettem volna, hogy ki vagy. Több időm lett volna ezt kideríteni.

– Elmeséled mi történt? Kérlek! – A boszorkány nem akart tágítani. – Meg akarom érteni ezt az egészet.

– Hát ezzel nem vagy egyedül.

– Szóval?

– Legyen... Pár éve történt – kezdte, majd felkelt a székből, és sétálni kezdett a teraszon. A nyári szél belekapott a hajába, ami leért a válláig, csapzott volt. Hermione feszülten figyelte minden egyes mozdulatát. Draco idegesen megfeszítette az állkapcsát. Egy hosszú percig csak vívódott, mielőtt újra megszólalt volna. – Először csak a nagyobb varázslatokat csesztem el, azt hittem, a piától van, leálltam vele egy időre, de nem attól volt. Leálltam a drogokról is. Az sem segített. Végigcsináltam minden szar detoxikáló folyamatot. Aztán az egyik alkalommal már a Lumos sem ment.

– És kivizsgáltak?

– Persze. A család gyógyítója, és egy tucat másik is, külföldön is. De nem találtak semmit. Egészséges vagyok. Némi rendellenesség egyedül a mágikusszignatúrában, ami még önmagában nem okoz ilyesmit. Senki sem tud semmit tenni.

Hermione nagy szemekkel nézett a férfira, aki mérgesen viszonozta a szemkontaktust. Pontosan azt látta Granger szemében, amit gyűlölt. Szánalom – csak ezt tudta kiolvasni belőle. Pedig soha nem kedvelték egymást.

– A mágikus szignatúrád – kezdte elgondolkodva a boszorkány, majd ő is felállt. – Amikor tegnap este eltalált az átkod egyértelműen láttam az eltérést, de kellene a pálcám, hogy többet tudjak mondani.

– Nem kapsz pálcát.

– Talán tudok segíteni.

– Te? – nevetett fel. – Nem hinném.

– Az egy mágiakitörés volt – emlékeztette Hermione. – Nem is tudod, hogy ez mennyire veszélyes is lehet.

– Tényleg? De kedves, hogy így tájékoztatsz.

– Ez nem játék...

– A Desiderium segít – válaszolta a férfi türelmét vesztve. – Nem véletlenül volt ez személyre szabott bájital.

– De nem örökké. Nem ismerem az összes összetevőt, de ezek... hosszútávon megrövidítik az életedet. Nemcsak azokét, akik használják.

– Én is tudom – csattant fel Draco. – Azt hiszed, hogy nekem jó érzés? Vannak néha mágiakitöréseim, aztán napokig semmi. Egy kis bájitalt szedek, akkor minden rendben, de ha túl sok varázserőt használok fel, mint például tegnap, akkor... paff semmit sem tudok csinálni. Ezért ragadtam itt veled ebben a kibaszott helyzetben, Granger.

– Segíts, hogy én is segíthessek.

– Miben tudnál nekem segíteni? – nevetett fel.

– Megvizsgállak. Nagyon alaposan.

– Szerinted te többet tudsz, mint a családom gyógyítója és egy tucat másik gyógyító, akik mellesleg szaktekintélyek?

– Meg akarom érteni, hogy mi zajlik benned – mondta a lány eltökélten. – Én arra esküdtem fel, hogy segítsek.

– Mocskosul dühös vagyok. És most már elég ebből!

– Nem az érzelmi hullámvasutad érdekel, hanem az, ami a mágiáddal történik. Ez talán segít azokon is, akik most sztázisban fekszenek a Mungóban.

Draco mély levegőt vett. Nem válaszolt a boszorkánynak, de ez nem akadályozta meg a lányt abban, hogy folytassa, amit el akart mondani.

– Dolgozhatnánk együtt az ellenszeren is – folytatta tovább Hermione. – Akkor pálcát nem is kell adnod. Engedd, hogy segítsek.

– Igen, táncolhatnék koboldokkal is, Granger, de nem teszem. Jó okkal nem akarok veled dolgozni.

– Malfoy.

– Nem.

– Tudom, hogy bájitalmester vagy. Méghozzá egy szaktekintély.

– Gratulálok, Granger, most már mindent tudsz rólam – horkant fel szarkasztikusan. – Egy varázstalan bájitalmester. Tegnap, amikor engem akartál jobban tetszettél.

– Minden jótettől úgy irtózol, mintha megfertőződnél valamivel? – húzta fel az orrát Hermione.

– Nem bírom az ilyesmit. Nem dolgozom senkivel.

– Segíts, és akkor nem jelentelek fel – tette hozzá Hermione, és karba tette a kezét.

– Ne akard, hogy megbánjam, hogy hazahoztalak! – mondta, majd utánozva a lány karba fonós gesztusát nekidőlt a falnak. – Bár, bassza meg, már most rohadtul bánom. Nem segítesz a lelkiállapotomon az biztos.

– Elraboltál. Rémlik?

– Nem tartalak bezárva, étlen szomjan, és nem kínozlak, bár az utóbbit marha nehéz megállnom.

– De nem engedsz el innen, és nem adod vissza a pálcám. Mi ez, ha nem rabság?

– Baráti hosszúhétvégére vagy itt nálam – pontosította Draco, aztán elvigyorodott. – Még nem döntöttem el mennyire lesz hosszú az a hétvége.

– Baráti... Na, ne röhögtess!

– Emlékeztetnélek, Mandragóra, hogy te akartál nagyon, de nagyon az ágyamba kerülni. Ezt pedig most megkaptad.

– Nem akartam elmenni veled.

– Bocsánat, ott akartál szexelni a félhomályban egy fának dőlve – pontosított Draco. – Én viszont ebből már régen kinőttem.

– Akkor még nem tudtam, hogy te vagy – sziszegte a lány.

– Persze, mert egy ismeretlen drogdílerrel szívesebben hemperegtél volna? – nevetett fel, majd a férfi megcsóválta a fejét. – Ismerd be, Granger, te nagyon is vonzódsz a sötét oldalhoz.

– Hadd vizsgáljalak meg, Malfoy! Nézd azoknak az embereknek segítség kell, nem tudom meddig maradnak életben. Kérlek, segíts!

Draco vigyora megint eltűnt, aztán kihúzta magát. Tudta, hogy pár napig mindenképpen varázserő nélkül kell szenvednie, hacsak be nem vesz még egy adaggal abból az átkozott szerből. Granger pedig megnehezíthette a dolgát ezzel a nyaggatással, méghozzá igencsak csúnyán. Imádkozott egy Silencióért.

– Nekem mi hasznom ebből? – kérdezte végül.

– Elkövetek mindent, hogy meggyógyítsalak, nem jelentelek fel, amiért elraboltál. – Hermione ezt méltányos ajánlatnak gondolta.

– Nem raboltalak el.

– És mint bájitalmester a tiéd a dicsőség, amiért elkészíted az ellenszert. Nem mondom el senkinek sem, hogy tőled származik az eredeti vegyület. Csak az ellenszer elixírje.

– Dicsőség?

– És hírnév – fűzte tovább a gondolatot Hermione. – Mindenki téged fog ünnepelni. Soha senki nem ejti ki úgy a Draco Malfoy nevet, mintha egy szégyen lenne, hanem ünnepelt varázsló leszel. Benne leszel az újságokban is.

– Leszarom.

– Malfoy.

– Meggondolom. Most boldog vagy?

– Minél hamarabb, ha lehet. Nem akarok itt ragadni – húzta el a száját a boszorkány, majd körbenézett. Hát igen, nézhette volna ezt úgy, mint egy luxusnyaralást, és a környezet igencsak szép volt, de mégis csak elrabolták.

– Jobb lett volna, ha a klubban szexeltünk volna – mondta ki félhangosan Draco, miközben kivett egy szelet bacont a tányérból, aztán beleharapott. – Sokkal jobban érezném magam, és te nem lennél a nyakamon.

– Segíteni akarok rajtad.

– Azzal, hogy dugunk egyet? – nevetett fel kissé hisztérikusan Draco. – Már próbáltam, Granger, de nem jött be. Sok boszorkánnyal, sokféle pózban. És nem hiszem, hogy akkora ereje van a vaginádnak, ami megoldja ezt a problémámat, bár a kanosságot biztosan megoldaná.

– Ne legyél nevetséges! – fújt egyet Hermione.

– Csak a mágiám érdekel.

– Kevesebbért is vizsgáltam meg már varázslókat – vonta meg a vállát. – Látnom kell, hogy mivel állunk szemben.

Draco közelebb lépett hozzá, aztán megérintette a boszorkány arcát. Hermionét kirázta a hideg az érintésétől. De mindez csak rövid ideig tartott. A férfi elvette a kezét, és elmosolyodott, mintha jól szórakoznak a helyzeten.

– Igen? – nevetett fel a férfi. – Milyen érdekes.

– Nem könyörgök neked, Malfoy.

– Nem bánom. Vizsgálj meg!

– Akkor kérem a pálcámat.

– Később. Most dolgom van.

– És én addig mit csináljak? – kérdezte mérgesen a lány.

– Foglald el magad.

Mielőtt még bármit mondhatott volna Draco iszonyatosan gyorsan távozott a teraszról.