Sóvárgás

1. fejezet - Desiderium

Körülbelül 3 évvel történetünk kezdete előtt

A szoba kínosan tiszta volt. Egyetlen porszem, egyetlen koszfolt sem piszkolta be. Mintha valamiféle steril helyiségbe érkezett volna. Viszolygott tőle. Legszívesebben végig húzta volna a kezét a falon, és fekete csíkot hagyna maga után csak azért, hogy a tökéleteset tönkre tegye. Ebben mindig is jó volt. Egyszerűen gyűlölte ezt a fajta, művi tökéletességet. Fehér, szürke, fekete színek kontrasztjai váltották egymást. Miért is utálta ezt? Talán azért, mert az anyja is ennyire ragaszkodott a tökéletességhez. Nem tűrt meg egy porszemet sem a kúriában, sem rendetlenséget, sem semmi mást... Ő maga viszont nem volt tökéletes. A varázsló felsóhajtott.

Körbement újra a helyiségben, mintha keresett volna valamit. Valami élőt, valami olyasmit, ami nem tökéletes, valamint, ami igazi. De semmi... Minden abban a monokróm világban élettelen volt, színtelen és borzalmasan unalmas. Egyedül a falon lévő virág képe tükrözött némi színt, de maga a virág... Nem, ez nem is virág volt. Hanem egy... Merlin az égben! Draco Malfoy felvont a szemöldökét és összeszorította az állkapcsát, miközben a női nemiszervet ábrázoló mázolmányt tanulmányozta. Nem tud tudta zavarba jöjjön-e vagy inkább csak hagyja figyelmen kívül. Vagy mégis virág lenne? Persze csak nézőpont kérdése minden.

Elfordult a képtől, ami teljesen összezavarta. Idegesen vakarta meg a tarkóját, aztán beletúrt a tejfölszőke hajába. Mégis hova jött? Egy elmeterapeuta rendelőjébe – jutott eszébe azonnal, bár a kérdése inkább csak költői volt. Az állkapcsa megfeszült újra ettől a gondolattól. A családjában az ilyesmi szégyennek számított, ezért teljes titokban tette meg az utat ma ide. Nem akart beszélni... Vagy mégis? Össze volt zavarodva.

A terapeutája halálos nyugalomban várta, hogy páciense elkezdje a beszélgetésüket. Olyan volt, mintha semmi sem zökkentette volna ki abból a karótnyelt, egykedvű arckifejezéséből, ahogy egyenesen rá nézett. Nem volt tolakodó, mégis a férfi úgy érezte, hogy iszonyatosan idegesíti a puszta jelenléte is.

– Mondja el, Mr. Malfoy, hogyan kezdődtek a panaszai? – hangzott fel a mellbevágó kérdés attól a nőtől, aki egy fotelben ült és vastag szemüvege mögül őt vizsgálgatta. Draco megfordult, aztán leült a vele szembeni kanapéra.

– Ehhez a beszélgetéshez le kell feküdnöm ide? – Mutatott a férfi a bőrkanapéra. A gyógyító barna szemeivel méregette az előtte álló varázslót. Tele volt feszültséggel, vibrált körülötte a levegő. A karjaiban az inak megfeszültek, de a szeme... a szeme olyan jeges volt, mint egy befagyott tó.

– Ez a maga döntése. Van akinek így könnyebb, van aki járkálni szokott.

– Próbáljuk meg – mondta végül.

A férfi vett egy mély levegőt, aztán elhelyezkedett a kanapén. A plafon fehér volt. Kínosan hófehér. Egyetlen kicseszett repedés sem volt rajta. Draco kezdett feszengeni, de ez inkább amolyan belső idegesség volt, ugyanakkor remekül tudta palástolni az érzéseit. Végül összekulcsolta az ujjait, és keresztbe tette a lábát. Igazán nem kellett sokat gondolkodnia a terapeuta kérdésén, hiszen nagyon jól emlékezett arra a napra, arra az átkozott napra, amikor megtörtént vele.

– Nem akar róla beszélni? – kérdezte a nő azon a halk, szinte megnyugtató hangján. – Talán segítene megoldani ezt a helyzetet.

– De akarok – válaszolt Draco kedvetlenül –, csak...

Ezután megint csend állt be a beszélgetésbe. Az a rohadt, halálos csend, ami kezdett igencsak kínossá válni. Dracót már egy ideje kezdte unni ezt az egészet.

– Csak?

– Nem könnyű.

– Beszélhetünk az alkohol problémáiról is.

– Azt tudom kezelni – szólalt meg a kelleténél ingerültebben. – Tizenegy hónapja egyetlen egy kortyot sem ittam, nem is hiányzik, nem is fog. Most nagyobb bajom is van ennél.

– Beszélne erről? Arról a nagyobb bajról.

– Elvesztettem a varázserőmet – mondta ki hangosan. Végül is nem hangzott olyan iszonyatosan rosszul, de igazából ez maga volt a tragédia. – Már a legegyszerűbb varázslatokat sem tudom végrehajtani. Kivizsgáltattam magam, egészséges vagyok... Azt mondják, ez a probléma... mentális.

– A terápiás módszerek hozhatnak javulást – bátorította a boszorkány, miközben egyik lábával keresztezte a másikat.

– Már egy hete járok ide, de lószart sem változott semmi.

– Most először mondta ki, hogy elvesztette a varázserejét, Mr. Malfoy – világított rá a terapeuta. – Az előző üléseken hallgattunk.

– Mintha ezt nem tudnám.

– Ez egy lépés.

– Igen, közelebb a szakadék széléhez.

– Szakadék? Nem hinném – rázta meg a fejét a terapeután. – Ez egy lépés előre.

– Nem hinném.

– A beismerés már segíteni fog.

– Még mindig szarul érzem magam – horkantott fel Draco. – Kibaszott szarul vagyok. Mintha levágták volna egy karom.

– De mindkét karja megvan.

– De a varázserőm sincs.

– A gyógyulás nem megy egyik pillanatról a másikra, időt kell hagyni a folyamatnak – folytatta azon a nyugtató hangon. – Először kis lépéseket kell tennünk, és néha az eredmény nem látható azonnal. Gyakorolta azokat, amiket kértem?

– Persze – morogta mérgesen. Aztán azokra a bugyuta gyakorlatokra gondolt, amiket végeznie kellett volna. Ezek nem voltak méltóak egy Malfoyhoz. Elolvasta, de semmit sem akart belőle megcsinálni. – Ennyi erővel a muglik közé is mehetnék. Egy harapós teáscsészében is több mágia van, mint bennem. Nincs varázserőm.

– A harag jó, adja ki magából a feszültséget.

– Tényleg? – nevetett fel hirtelen. – Csináljak egy mágiahullámot? Mert, amikor dühös vagyok, akkor ez történik, nem mindig, de ha igazán felbosszantanak, akkor akár most színt viszek ebbe a monokróm, tipp-topp kis irodájába. Kirobban belőlem a mágia, aztán napokig semmi.

– Meséljen, hogyan sikerültek a gyakorlatok?

– Lófaszt se segítenek – köpte a szavakat Draco. – Komolyan az hiszi, ha egy tükörnek beszélek, akkor az segít?

– Akkor a terápiában kell gondolkodnia, amit itt végzünk.

– Tényleg? – nevetett fel hirtelen. – Ez kibaszottul jól hangzik, doktornő. Nagyon is örülök neki, hogy hónapokig rinyálni fogok. Bassza meg!

– Uralkodjon magán! – csitította le a nő. – Káromkodással nem fog semmit sem elérni, se előre haladni. Időnként kissé levezetheti vele a feszültséget, ugyanakkor nem hoz megoldást.

– Lehet, hogy ezzel a terápiával sem fogok előbbre haladni. Basszus! – tette hozzá csak olyan dacból. – Én egészséges vagyok, miért történik mégis ez?

– Úgy gondolom, hogy még hosszú út áll előttünk, Mr. Malfoy, és kell még néhány ülés, mielőtt elérnénk a kívánt eredményt.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg éllel a hangjában.

– Természetesen.

– Hány olyan varázslót gyógyított meg, aki elvesztette a varázserejét? – A kérdés jogos volt. A terapeuta most először elkezdett fészkelődni a helyén. Dracónak nem kellett ránéznie, hogy tudja a súlyos galleonokért, amiket fizet ennek a nőnek nem fog egyenes választ kapni.

– Tizenhetet.

– És mindannyian visszakapták a varázserejüket? – folytatta tovább a kérdezősködést. – Mert engem igazság szerint ez érdekel.

– Ez nem csak erről szól. Először el kell fogadnia ezt az állapotot, aztán...

– Hányan kapták vissza a varázserejüket? – rontott rá a kérdéssel. – Ez egy igazán egyszerű kérdés. Mert nekem csak ez a célom. Újra varázsolni, nem megmagyarázni magamnak, hogy ez az úgynevezett normális életem.

– Ez bizalmas információ – folytatta a nő komoran. Draco keserűen nevetett fel, amitől a gyógyító fészkelődni kezdett a helyén és nagyot nyelt. – Nem beszélhetek más pacienseimről, sajnálom.

– Akkor miért említette?

– Elnézést, szakmaiatlan voltam.

– Tehát akkor ennyi erővel akár iszogathatnék töklevet is otthon a teraszomon... Ez igazán bíztató – jegyezte meg végül. – Főleg, hogy undorodom a töklétől, aztán körülbelül annyit segítenek, mint az, hogy itt vagyok.

– Az elfogadással kezdje.

Draco idegesen megvakarta az állát, borostás volt, mostanában nem törődött vele, hogy jól nézzen ki. Sőt igazság szerint semmivel sem. Igaz már régóta nem ivott semmit, se még maradt éppen elég olyasmi, ami pusztíthatta magát. Vett egy mély levegőt, aztán kifújta. Elfogadni? Elfogadni azt, hogy egy rész hiányzik majd belőle, ami mindig is meghatározta. Hogyan is lehetne ezzel együtt élni?

– Mondja el hogyan történt!

– Nem érdekli igazán.

– Ez nem igaz. Mindazonáltal önnek kell érdekeltnek lennie. Talán megtalálja a választ abban, amit keres, ha visszaemlékszik hogyan vesztette el a varázserejét.

– Baromság.

– Kezdje el!

– Felemeli a hangját? Komolyan? – nevetett fel keserűen. – Eddig annyira nyugodt volt, és összeszedett. Még egy hajszál sem áll ki a kontyából. Kedvem lenne összeborzolni.

– Imádja a káoszt?

– Van benne valami csodálatos. Nem?

– Kezdjen bele!

– Ne sürgessen!

– Én sem hagyom magam, Mr. Malfoy. Nekem is fontos az ön lelki egyensúlya – mondta a nő teljesen nyugodtan.

– Miért lenne az? – horkantott fel. – Annyi galleont fizetek, hogy az lenne legjobb önnek, ha évekig járnék ide.

– Mert én vagyok a legjobb, és nekem a presztízsem is számít.

– Az árait tekintve biztosan – mormolta a varázsló.

– Kezdjen el mesélni! – ripakodott rá mérgesen.

– Iszonyatosan berúgtam azon az éjszakán – kezdett bele a történetbe. Hangja vontatott volt és nemtörődöm. Soha senkinek sem mondta el, hogy mi volt az első pillanat, amikor már képtelen volt varázsolni, nem akart erre gondolni. De valahogy mégis meggyőzte magát, hogy talán most kellene elmondania. – Ez a háború után szokásommá vált. Rengeteget buliztam, ittam, és még sok szarságot követtel el. Túlságosan is sok volt akkor minden, nehéz és... nem akartam tovább azt csinálni, amit a családom elvárt tőlem. Évekig csak csapongtam helyette.

– Mit vártak el?

– Csak azt, amit mindenki mástól. Végezzem el Roxfortot, dolgozzak a Minisztériumban... építsek karriert, vigyem tovább a családom nevét. Hatalom, pénz... és tudtam, hogy mit tesz velünk ez... Nem akartam még egy elvárásuknak megfelelni.

– És mit akart helyette csinálni?

– Szétcsapni magam – mondta ki végül. – Önpusztításba kezdtem. A lángnyelv whisky olyan volt, mintha teát innék.

– Miért?

– Bűntudatból. Talán ez a legjobb szó rá.

– Mitől volt bűntudata?

– Nem tudja? Végül is én engedtem be egy csapat halálfalót Roxfortba, majdnem megöltem Dumbledore-t. Rengeteg ember miattam halt meg. A barátaim... Crak... Monstro és még sokan mások. Mentegetőzzek azzal, hogy engem is kényszerítettek? Persze, kényszerítettek.

– Nem találták bűnösnek. – Többen is eskü alatt vallották, többek közt a szülei, hogy ő, Draco, kényszer alatt cselekedett. Nos, igen, ez megvédte a Azkabantól, de önmagától egyáltalán nem.

– Igen, ez így van – nevetett fel keserűen. – De ez nyugtasson meg? A bűntudat sokkal rosszabb, mint gondoltam.

– Láthatóan nem nyugtatta meg az ítélet.

– Hát nem – nevetett fel idegesen. – Kurvára nem.

– Ha kapott volna pár évet az Azkabanban, akkor megnyugodott volna? – kérdezte a nő.

Draco egy pillanatra elgondolkodott.

– Minden erőmmel azon voltam, hogy bevarrjanak – szólalt meg végül. – De soha nem volt bátorságom megtenni, hogy valami igazán rosszat tegyek.

– Önmagunk büntetése jobb?

– Érdekes kérdés.

– Talán megbocsáthatna magának – szólalt meg a terapeuta. – Talán ez lehet a kulcs a varázstalanságához.

– Talán.

– És mi történt azon az éjszakán, mielőtt elvesztette a varázserejét?

– Nem emlékszem rá – rázta meg a fejét Draco. – A másnap reggelre azonban tisztán. A harmadszor vagy negyedszer futottam neki a Lumosnak, mire hatott a bűbáj, aztán egyre rosszabb lett minden, végül semmi sem maradt.

– Ekkor ment el gyógyítókhoz?

– Korábban is. De igen, egy tucathoz, rengeteg zsupszkulcsom ráment – vallotta be. – De mindegyik ugyanazt mondta. Minden rendben, egészséges vagyok. Csak, hát az igazság teljesen más. Kurvára nincs rendben semmi.

– Tudja, Mr. Malfoy, hogy ez nem a világ vége?

– Majd kettétöröm a pálcáját, és meglátjuk mennyire hiányzik a mágia. Kipróbálja ezt a gyakorlatot? Igazán nem probléma, szívesen megteszem. Még nagyon meg sem kell erőltetnem magam.

– Most nem rólam van szó.

– Hárítani azt tud...

– Ha nincs más lehetőség, akkor meg kell tanulnia mágia nélkül élni – folytatta a terapeuta. – Ez nem lesz egyszerű, de tudja, hogy az élet nem állhat meg. Még fiatal, életerős, jóképű és vonzó.

– Most le akar velem feküdni?

– Nem, dehogy. Maga a paciensem.

– Hát persze... fiatal, előttem az élet és hasonló szarságok – horkantott fel Draco. – Nagyon kecsegtető...

– Beszéljünk másról. Meséljen arról hogyan vészelte át azokat a napokat, amikor nem volt varázsereje?

– Próbáltam olyasmiket csinálni, amikhez nem kell varázslatot használni. Elkezdtem edzeni, keményen és sokat – válaszolt Draco, de a benne lévő harag egyre csak növekedett. – Kísérletezni kezdtem bájitalokkal. Eltartott egy ideig, amíg megtaláltam a megfelelő kombinációt. Kurva sokáig tartott, mire meglett. Két évbe telt kifejleszteni.

– És ez a bájital...

– Felszabadítja a mágiát – mondta egykedvűen. – A hatása persze nem hosszútávú. Amikor már naponta négyszer kellett meginnom, amikor...

– Mi történt akkor?

– Rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább – válaszolt Draco, majd ökölbe szorította a kezét. Emlékezett a bájital adta csodálatos érzésre. Hiányzott, rohadtul hiányzott. – Függtem tőle, vágytam rá, sóvárogtam érte, aztán elkezdtem elveszteni önmagam. A káosz megelevenedett. Tudja milyen ez?

– Mint mondjuk egy drog?

– Mondjuk – vonta meg a vállát Draco. – Ekkor hagytam abba az ivást, és a bájital használatot minimálisra csökkentettem. Ez is egy iszonyatosan szar átdorbézolt éjszaka után esett meg velem. Soha még annyira nem voltam berúgva, még előtte sem. Egyszerűen nem tudtam magamról. Kiraboltak, összevertek... Máig nem tudom mit tettem azon az estén. Most már csak akkor használom, ha feltétlen muszáj.

– Értem.

– Ennyi.

– Meséljen a mágiakitörésekről!

– Nem tudok túl sokat – közölte színtelen hangon. – Néma megtörténik. Nem tudom befolyásolni. Általában akkor történik meg, amikor iszonyatosan dühös vagyok. Mint egy kisgyerek.

– Mit csinál akkor, amikor nem sikerül egy varázslat?

– Lehetek őszinte?

– Hogyne.

– Ez a beszélgetés semmit sem használ.

– Ha válaszol a kérdésekre, akkor idővel meg tud birkózni ezzel a problémával – mondta a terapeuta azon a negédes, nyugodt hangján.

– Igen, talán.

– Gondoljon arra...

– Hogy feleslegesen költök el egy halom lóvét?

– Ez nem felesleges, Mr. Malfoy.

Draco felkelt a kanapéról, aztán előhúzta a pálcáját.

– Talán még maradt bennem elég mágia ehhez. Exmemoriam.

A nő kifejezéstelen arcot vágott, majd teljesen elfelejtette, hogy Draco Malfoy valaha is járt nála.

– Akkor ezt is a saját módszereim szerint fogom megoldani. Bocs, doki – mondta félhangosan, miközben elsétált a folyón.

***

Napjainkban...


Hermione Granger kifejezéstelen arccal bámult ki a Szent Mungo ablakán. Az égboltot szürkére színezték a gyülekező esőfelhők. A hatalmas épületek között élénk volt a forgalom. A boszorkány csak csendben figyelte az üveglap másik oldalán lévő mugli világot. Buszok, autók, gyalogosok, akiknek fogalmuk sem volt, hogy minden nap a varázsvilág egy kis szelete mellett mennek el. Az ablakot lassan apró vízcseppek pettyezték. A gyógyító vett egy mély levegőt, majd visszafordult a szobában fekvő beteghez.

Újra megvizsgálta a szabálytalan alakú sebet, amitől lassan, sárgás színű genny szivárgott ki. Napok óta nem gyógyult, és nem tudta, hogy mitől. Normális esetben egyetlen egy bűbájjal elintézte volna, de erre nem hatott semmi, sem kenőcs, sem bájital, sem bűbáj, sem átok. A férfi sztázisban, eszméletlenül feküdt az ágyban. Nem csak ő volt az egyetlen, aki ebben a helyzetben várt, de ő volt a legrosszabb állapotban. Az életfunkciókat figyelő monitorozó bűbájok normális életjeleket mutattak, de csak a sztázisnak köszönhetően.

A boszorkány átnézett a kórtermen. A többiek szépen sorban feküdtek ugyanebben az állapotban. Vett egy mély levegőt. Tehetetlenül figyelte őket. Elemezte a vérüket, de ott sem találta a megoldást. Teljesen összekuszálódott a mágikusszignatúrájuk, ilyet soha korábban, még nem látott. Az egyik boszorkány egy mágiarobbanást idézett elő az Abszol úton, rengeteg sérülést okozott. Nagyon sokan kerültek a Szent Mungóba azon a napon.

– Granger gyógyító! – szólította meg egy limezöld talárba öltözött fiatal gyakornok a helyiségben. Hermione megfordult.

– Igen, Gemma?

– Várják a laborban.

– Rendben, köszönöm. Azonnal megyek. – Még egyszer rápillantott az ágyon fekvő betegekre, aztán sietős léptekkel indult el a folyosón. Fáradt volt és elcsigázott, a napjai hosszúra nyúltak, végeláthatatlan munkaórákkal, futtában elfogyasztott szendvicsekkel és lopott alvásra szánt percekkel. A labor az alaksorban kapott helyett, távolt a kezelőrészlegektől. Bekopogott az ajtón, és belépett a helyiségbe.

– Van valami hír, Bran? – kérdezte a limezöld munkatalárban dolgozó fiatal varázslót, aki most meggörnyedve hajolt az egyik lombik fölé. A barna hajú, kékszemű férfi kissé ziláltnak nézett ki. Vastag szemüvege mögül nézett Hermionéra, majd bólintott.

– Találtam valamit – szólalt meg kissé rekedten.

– És mi lenne az?

– Mindegyik áldozat ugyanazt a szert kapta – közölte Bran, majd beletúrt a hajába. – Igaz, hogy mindegyikükre más hatással volt, de a vérüket megvizsgálva kiderítettem, hogy ugyanarról a vegyületről van szó.

– Sejtettem – bólintott Hermione gondterhelten. – Az ismeretlen drog. Nem is tudom, hogy ennek örüljek-e? Legalább tudjuk mivel állunk szemben, de meggyógyítani nem tudjuk. Ez pompás.

– Ilyen komplex vegyületet nem láttam még, nehezebb vizsgálni, mint a sárkányvért – folytatta Bran. – Rengeteg minden van benne. A legtöbb anyag mérgező. Elképesztő, hogy ebből valaki képes volt összehozni egy bájitalt.

– Lehet véletlen?

– Nem – rázta meg a fejét. – Ez tudatos tervezés eredménye. Egy zseni alkotta azt a bájitalt, de az is lehet, hogy egy őrült. Egy zseni őrült. Sokat dolgozott rajta.

– Sikerült már az összetevőket kideríteni? – kérdezte Hermione. – Amit a vérből ki tudtunk vonni az nem túl sok. És nem kutathatok tovább. Most mindegyik páciensem sztázisban van, csak a kezelést kapják...

– Igen, kiderítettem ezt-azt, már egy lépéssel közelebb kerültünk az alkotóelemekhez. Tűztövis eszencia, sárkánfenyő, sisakvirág, harmatfű, ezüst kolloid, skarlátfű eszencia, csillaghúr, macskagyökér, aztán egy csipetnyi kénpor. Van még körülbelül húsz összetevő, amit még elemeznek a bűbájok. Mindegyik erősen összezavarja a varázserőt, az agyat, az idegpályákat. Brutális.

– Jézusom! – szólalt meg a boszorkány elképedve. – Csoda, hogy a betegek még élnek.

– Ezek mind így együtt felerősítik a mágiát. Hogy a francba tud valaki ilyet alkotni? – kérdezte, miközben leplezetlen csodálattal figyelte a lombikokat. – Ugyanakkor túladagolva könnyen veszélyesek lesznek.

– Ilyen tüneteket még sosem láttam. Minden értékük rendben van, de mégis haldokolnak. Semmilyen kezelésre nem reagálnak. Kifogytam az ötletekből. A sztázis válik be a legjobban, így nyugalomban vannak – magyarázta a gyógyítóboszorkány. – Bár a sebek így sem gyógyulnak.

– Baromi könnyű ezt túladagolni – ismételte meg Bran, mintha meg sem hallotta volna Hermione szavait. – Aki ésszel használja, annak semmi baja nem lesz tőle, de olyan varázslatokat is meg tud csinálni, amikhez eddig idióta volt. Gondolod, hogy kvibliknél is lehetne használni?

– Drogot?

– Miért ne? Kipróbálnám...

– Ugye nem próbáltad ki?

– Mi? Dehogy is. Ennyire nem vagyok őrült. Ez csak egy elmélet.

– Merlinre! Aki ezt megfőzte tudta, hogy mit csinál – mondta Hermione, miközben megnézte az elemzést a pergamenen. – Ezek az összetevők túlságosan is veszélyesek még önmagukban is. Egy bájitalmester lehet az emberünk, és nem is akármilyen.

– Minden bizonnyal – bólintott a férfi. – Az aurorok már keresik. Hat hónapja került piacra ez a szar, de már most rohadt nagy bajban van a varázsvilág. Ha ez elterjed... Bele sem merek gondolni.

– Ez nekünk most kevés. Azok az emberek fent nem bírják sokáig. Egy egész vészhelyzeti csapat figyeli őket állandóan – mondta, miközben összepréselte az ajkait. – Csak reménykedni tudunk, hogy ez majd kiürül a szervezetükből.

– Hermione, szerintem barátkozz meg a gondolattal, hogy az ellenszert nem fogod megtalálni. Képtelenség ezt rövid idő alatt. Ha nem lesz meg a tag, aki csinálta vagy nem lesz elég anyag, akkor sajnos nem tehetünk semmit. Kevergethetek itt minden vackot, évekbe is beletelhet a fejlesztés.

– Tudom... tudom... tudom. De nem vagyok hajlandó feladni.

– És mi a helyzet fent?

– Ne is kérdezd – szólalt meg Hermione, aztán leült az egyik székre. – A maival együtt már tizenöten betegedtek meg. Először jön a függőség, majd az őrület, és a mágiarobbanás. Ketten vannak, akik már a harmadik fáziba léptek. Az egyik beteg megharapta a másikat, és nem gyógyul be a seb. Olyasmi, mint a vérfarkasharapás, de még az a kezelés sem használt. A sztázisban mindenki stabil. Legalábbis egyelőre.

– Meddig lehet őket így tartani?

– Hónapokig – mondta a gyógyítónő, majd széttárta a kezét. – Aztán elkezdődik a hanyatlás.

– A leszoktatási folyamat segíthet?

– Elkezdtük, de az is eltarthat hónapokig, és alig lesz eredménye – válaszolta Hermione. – Ráadásul nagyon kicsit reagálnak a bájitalokra. Két csapat váltásban, teljes készültségben figyeli őket.

– Folytatom tovább az elemzést, de már nincs több a mintából. Ha tizenötnél több hozzávaló van benne, akkor bajban leszünk. Elfogy a minta.

– Értem. Sikerült még valamit megtudni róla?

– Desideriumnak hívják. Nem sokat sikerült belőle szereznem. Az egyik tagnál találtuk azt is, amit megvizsgáltam. A többi mintát elvitték az aurorok. A Zsebpiszok közből származik, legalábbis ezt mondják, bármilyen hihetetlen is, de kurva nehéz beszerezni.

– Beszélek az aurorokkal – ajánlotta fel Hermione.

– Nem mondanak semmit. Már próbáltam.

– Akkor legalább egy kisebb mintát adhatnának. Eddig mindig együttműködtünk, ha voltak ehhez hasonló esetek.

– Akkor mehetsz egyenesen Wizengamothoz – vonta meg a vállát Bran. – Mindent lefoglaltak. Persze megígérték, ha ők előbb találnak valamint, mint mi, azt közölni fogják. Nekem peresze mindent azonnal másolatban el kell küldenem nekik.

– Mi ez a nagy titkolózás?

– Gőzöm sincs – vonta meg a vállát a férfi, majd beletúrt a már így is borzas hajába. – Ez a minta nagyon kevés ahhoz, hogy a receptet megtaláljuk, de még akkor is hetekbe telik az, amire készen lesz az ellenszer, ha készen lesz egyáltalán...

– Tennem kell valamit.

– Hermione, ne menj a Zsebpiszok köbe! Veszélyesebb, mint amilyennek látszik – mondta Bran. – Különben ezt nem tudod csak úgy beszerezni. Az információkat is alig tudtam kiszedni az aurorokból.

– Milyen nehéz droghoz jutni a Zsebpiszok közben?

– Szokványos hangulat javítóhoz könnyebb, de ehhez.

– Nem is értem...

– Ha csak úgy, könnyedén beszerezhető lenne, akkor biztosan többen megbetegednének. Ez nem parti drog. Mit gondolsz hányan, és milyen sokat adnának azért, hogy nagyobb varázserejük legyen? Ez rosszabb, mint a potencianövelő bájitalok, amiket pár éve láttunk – szólt a varázsló.

– Ne is emlékeztess rá!

– Jaja, kolbászfesztivál a Mungóban – forgatta meg a szemét Bran.

– Kérlek... ne legyél modortalan.

– Annyi álló farokkal, mint akkor még nem találkoztál – vigyorgott.

– Bran...

– Mint mondtam, ne menj oda! – tért vissza az eredeti témához. – Veszélyes.

– Nincs a vegyületben olyan, ami ritka, nehezen beszerezhető?

– Amiket eddig találtam nincs – rázta meg a fejét. – Inkább veszélyes, de egyik sem kimondottan engedélyköteles. Ezért ilyen zseniális az egész. Mit nem adnék, ha elbeszélgethetnék ezzel a bájitalmesterrel.

– Francba... Most haza kell mennem pihenni.

– Komolyan?

– Hazaküldtek egyébként – pontosított Hermione. – Túlléptem a túlórakeretet.

– Még jó, hogy bevallod, és nem nekem kell rákérdeznem.

– Szabadságra küldtek – vallotta be a boszorkány. – Berrow igazgató világos volt. Iszonyatosan veszekedtünk. Megint.

– Megint összeestél a kimerültségtől? – kérdezte Bran, miközben karba tette a kezét.

– Elaludtam a kettes vizsgálóban, majd a négyesben. Rámtettek egy beteget is véletlen – mondta Hermione, aztán vett egy mély levegőt. – Állítólag megátkoztam valakit mérgesszömörce ártással.

– Legalább nem Crucióval.

– Igaz – vigyorodott el a boszorkány, majd kényszeredetten felnyögött. – Az milyen szar egy munkanap volt. Egy hétig aludtam az Azkabanban utána, pedig csak három nap elzárást kaptam.

– Aha, emlékszem. Kihívtak egy csapatot innen, mert azt hitték meghaltál. A végén trágyagránáttal próbáltak felkelteni – nevetett a varázsló, aztán megvakarta az orrnyergét. – És miben maradtatok?

– Egy hónap szabadságra küldtek. Nem jöhetek be ide – morogta mérgesen, és felnyögött. – Meg fogok dögleni otthon. Legalább valamin hadd dolgozzak.

– Elküldöm a listát az összetevőkről.

– Köszönöm! Akkor az otthoni laboromból is tudok dolgozni – mondta hálásan a boszorkány, és felsóhajtott. – És akkor be tudok neked segíteni. Berrow persze ezt nem tudja, nem is akarom, hogy tudja.

– Szerintem vedd fel a kapcsolatot a két auror barátoddal – javasolta Bran. – Lehet ők tudnak pár dolgot.

– Utoljára akkor volt ilyen, amikor négy éve a Minisztériumból valaki megbetegedett – emlékezett vissza Hermione. – Majdnem elvesztette a varázserejét... de... már nem emlékszem pontosan mi volt a baja. Pedig... Francba!

Bran nem figyelt a boszorkányra, aki még mindig próbálta felidézni azt a pillanatot. Aztán a zavaros évének tudta be az egészet. Sok minden történt akkoriban... Egy tönkrement kísérlet, egy tönkrement kapcsolat, kikészítette magát teljesen. De miért nem emlékezett egy ilyen esetre?

– Majd küldök baglyot, ha megtudtam valamit – szólalt meg végül a boszorkány.

– Ne aggódj, Hermione! Itt minden rendben lesz. Egy egész csapat dolgozik ezen. Webster, Crow és Brown kézben tartja a dolgokat.

– Persze, persze, nem aggódom.

– És ne csinálj semmi őrültséget!

Hermione csak bólintott, aztán elindult haza. De nem csak pihenést tervezett, hanem egy terven gondolkodott, amivel megmenthette a betegeket. Muszáj volt elmennie a Zsebpiszok közbe.