I Mean Daddy? - Nanami Kento ff. -

Chapter 2

Ajtónyitásra keltem fel, zsibbadt a testem a fájdalomtól de rávettem magam hogy kinyissam a szemem. Valahogy megéreztem, hogy ő áll ott. A fehér köpenyében, sztetoszkóppal a nyakában. Különös meleg érzés fogott el minden alkalommal amikor vele voltam.
- Felébresztettelek? - kérdezte rekedtes hangon miközben összébb húzta a függönyt hunyorgó tekintetem láttán - Gondoltam megnézem hogy vagy, tegnap a morfium nagyon kiütött - mondta és mellém húzott egy széket, amire le is ült
- Nanami - nyöszörögtem erőtlenül - Hát élni élek csak minek - húztam a fejemre a takarót többé kevésbé kuncogva. A fájdalom nem nagyon engedte meg hogy nevetni is tudjak - egyébként jól vagyok köszönöm, csak még mindig nagyon fáj az oldalam
- Mostanában a szokásosnál többet fájlalod, húzd fel a pólódat. Megvizsgállak - hallattatta monoton hangját ami kellemes biztonságérzettel töltött el
- Nahát még csak most jöttél be és máris vetkőztetsz? Te kis huncut - mosolyogtam miközben Nanami elkezdte tapogatni a megműtött bordámnak a helyét. Nem volt kellemes, sőt pokolian fájt, de nem szóltam
- Ne tegezz! - pöckölte meg a homlokom. Mély csend állt be a szobában, nem akartam a beszólásaimmal megzavarni a doktorúrat. Amikor kitapogatta magát, rámparancsolt hogy húzzam vissza a pólóm - Majd küldök hozzád egy ápolónőt, aki elvégzi a többit, rendben?
- Milyen napod volt? - hagytam figyelmen kívül kérdését. Megint táskásak voltak a szemei, lassú a mozgása és még a fülét sem húzta fel arra hogy megint Nanaminak szólítottam. Pedig az a kedvenc részem. Olyan mintha mosolyogni készülne, de csak a fülét húzza fel
- Ugyanolyan mint a többi. Műtöttem, aztán papírmunkát csináltam egész nap - ült vissza mellém és kezdett el lomhán játszadozni az ágyam szélével
- Kiviszel az udvarra? - kérdeztem szemtelenül - inkább úgy kérdezem hogy kijössz-e velem az udvarra
- Tudsz járni?
- Ezt majd akkor kérdezd meg amikor a te korodban leszek - kaptam erőre
- Akkor pattanj fel - mondta kicsit élénkebben - azt meg kikérem magamnak hogy az én koromban, csak 7 évvel vagyok nálad idősebb - tartotta oda a karját hogy kapaszkodjak belé. Jól jött a segítő kéz, nagyon gyengének éreztem magamat, de már hetek óta nem voltam kint a természetben.
Kiértünk az udvarra, kellemes, meleg tavaszi délután volt. Leültünk egy padra amire éppen rásütött a nap és pár percig csak élveztem a lágy meleget a bőrömön. Annyira hiányzott. Az ember a szélsőséges helyzetekben jön rá, hogy mennyit is jelentenek ezek az apróságok. A madárcsicsergés, az emberek halk beszélgetése a közelünkben, az egy-egy előttünk elsuhanó mókus.
Nanami óvatosan megköszörülte torkát és rámnézett
- Kérdezhetek valamit? Nem kell válaszolni ha nem akarsz - mondta bizonytalanul, ami hihetetlenül meglepett több szempontból is. A hangján a magabiztosságon és a határozottságon kívül sosem lehet mást felfedezni, és a felvezetés alapján személyes kérdést szeretne feltenni, ami szintén nem védjegye. Bólintottam és kíváncsian vártam, hogy mit szeretne kérdezni - Miért nem volt eddig egy látogatód sem? - Általában nem szeretem ha a családomról vagy a barátaimról kérdeznek, hiszen fájó pont ez nekem, de az utóbbi időben relatívan közel kerültünk egymáshoz, úgyhogy tőle nem vettem sértőnek ezt a kérdést
- A nagyszüleim gyerekkoromban édesanyámmal együtt elhunytak, azután apám nevelt 17 éves koromig de elküldött otthonról egy nagy veszekedés után. Róla 3 éve nem hallottam és ő sem rólam. Ezért nincsen aki látogasson - mondtam el neki röviden a történetem. A szemében egyszerre fedeztem fel sajnálatot, megbánást, feldúltságot és még valamit amit nem tudtam beazonosítani
- Nagyon sajnálom, hogy ezeket át kellett élned - mondta nyugtató hangon. Gyűlölöm ha sajnálkoznak rajtam, de tőle, tőle valamiért jól esik - és a barátaid? - kérdezte habozva
- Nincsenek - vágtam rá - mindig is kívülálló voltam, sosem voltak nagybetűs barátaim. Annyi ismerősöm volt, hogy a mindennapokban ne maradjak emberi kontakt nélkül, de nem is hiányoznak - rántottam meg a vállam - igazából maga az egyetlen barátom - mondtam ki gondolkozás nélkül, amit egyből meg is bántam. Hogy mondhatok ilyet? Most biztosan hülyének néz. Az orvosom a barátom? Ő csak azért kedves velem mert kötelessége. Óh te szerencsétlen mégis miért nem gondolkozol mielőtt kinyitod a felelőtlen kis szádat?
- Tegezz nyugodtan - mondta kuncogva - igazából nekem is te vagy az egyetlen barátom - kijelentésére akkora szemeket meresztettem hogy a holdról is látni lehetett. Barátok vagyunk? Van egy barátom? Úristen lett egy barátom!!