Novellák

A Gida

Kopog az eső,az ablakon. Már az is ázik. A monoton hangú kopogás feledhetetlenül feledhető tényező. Bennem mégis megmarad. Nyáron az eső csak úgy üdít,mint szomjas embernek a víz. A halk eső,ami csak csöpög,erős zivatarrá válik lassan. A szemerkélő esőbánat nagyobb szemekben kezd hullani. Sír. A halk szipogás őrjöngő zokogásba kezd;nincs,ki vígasztalja. Ember felfogni nem tudja,mi fájhat annyira a felhőnek. A sok teher,amit cipel egyik országról a másikba,fájva elhasad. Néhol csak egy kicsit hüppög,máshol keservesen sír. De az eső csak olyannyira boldogít,mint szomorít:a zord idő miatt deprimáló hangulata van a még a legboldogabb szivárványnak is. Viszont a megnyugtató melódiája,igen kellemes. Csak kopp-kopp. Néha rázendít,akkor pedig sűrűn kopog a felhő-könycsepp. Egy ideig-óráig csepp-csepp,majd elillan. Valaki vígasztalja? Esetleg ráun? Sosem tudjuk meg,mi lehet a gondja. Kedves Felhő barátunk viszont majd' megszakadt bánatában. Szíve hasad ránk az égből,bőrünk,ruhánk,szívünk akaratlanul is beszívja. Nincs vígaszt nyújtó társa,magát szívja fel,hogy másnak jó legyen.

Meleg házban ülve pont olyan kényelmes,mint mennyire kényes. A kint fázó állatok megbújnak az ágak-bokrok alatt,viszont a bárány a mezőn csak dideregve áll. Hozzábújik a gida az anyjához,a helyzeten nem segít. Apró szemű esőcseppek csöppennek az orrára finoman,mitől megszeppenve szontyolodik el,tudva;megbújik vagy megfagy. Puszta síkságban előbbi szinte már-már lehetetlen. Vesződő szomorúsággal ingatja a gida anyja a fejét,tudva;vége. Az apró bárány szemében még ott a remény,leleményesen kutat apró bokrot,fát. Lelkében nem múlik az élni vágyás. Elfut anyja mellől,rohan,rohan. Apró patás lábait csak úgy szedi egymás után;lassan szétfagy,de a célja még-még nelegíti csöppet. Anyja béget a gida után,de hiába,már messze. Az eső zuhog. Helyzete nem szerencsés. Kisbárány az erdőbe érve lohol,hol megannyi állat,s mégis;buta a gida,hisz fele vadul ragadozó,ragadozó. A csöpp állat befut az erdő mélyére,honnan már nincs menekvés,akármi legyen. Bokorba akadván nyüszít,mint elhagyott kutya;nincs,ki megsajnálná. A fa mögül éhes farkas látszik. Gida vesződik,könnyes szeme sarkából látja a rá éhező vadat,ki percek kérdése,és kettéharapja az apró bárányt,kinek ázott bundáját vörös vér borítja,a bokros incidense miatt;ez fog folyni hamarosan a farkas szájából is. Éhes farkas előmászik,nem vicsorít,nem morog;az már kiment a divatból. Nyájasan mosolyog,száját nyalogatva,kedves szavakat hagy el szája,megnyuhászkodik,bizalmat kér. A gida kis szíve nyugodtabban ver,elhiszi a farkasnak,hogy nem bántja. A kis naiv. El lesz nemsoká nyomva,mint minden naiv élőlény. Elnyomják,mert nem kérdőjelezi meg ember-vagy állattársait,nem gyanusítgat. Szétcsattanó boldogsága csak úgy csattan szét,mint egy fél pillanattal később gida torkán a farkas foga. A farkas elharapta,mint más a ki nem mondott gondolatok végét. Elfojtva,elfolyatva. Elfolyatva a bárány vére,ki szelíden ugrált órákkal ezelőtt,mit sem gondolva rövid,sanyarú életéről,minek nemsoká végeszakad . Elfojtva,mint a gida sikítása,kinek még ideje sem volt ráeszmélni,hogy cserben hagyták. Zsák utcába csalták-szokták mondani ilyenkor. Zsákba csalva,kihasználva. Gida anyja vágtat apró kölyke után;ki meri elmondani neki,hiába? Ki meri összetörni csöpp szívét,mi csak anyaként tud ennyire szeretni? Senki. Maga tapasztalja meg. Senki nem nyújt vígaszt. Senki,még a felhő sem,pedig pont az tudja a legjobban,milyen érzés elhagyatva lenni. A farkas kétszeresen jóllakott;Gida és anyja együtt végzik. Az eső újra elered. Talán pont azért esik,mert ily csúf dolgokat lát,hall. Esik.