Elbeszélések

/Út az iskola felé/

Minden egyes alkalommal amikor kiszabadulok a lakásból és az iskola felé veszem az irányt felvillan bennem egy álomkép, vele csomó rossz érzés.:

- Mielőtt elmennék általában még egyszer utoljára belélegzem azt a kedves otthoni levegőt majd hirtelen felkapom a fejem mert meghallom a busz nagy fékcsikorgásait, ahogyan az épp a megállóba gurul.

Rohanni kezdek. Kezemben doboz mely emlékekkel teli. 400 méterrel odébb állt meg tőlem a KÉK BENGÁLI!

Nem sok hiányzott, hogy elnyerjem, hogy végre engem is kedveljen. Mint remélte Ő én az utolsó 100 méteren elbuktam az ajtók záródtak és kint ragadtam egyedül.

A doboz kiesett a kezeim közül és darabokra hullott szét benne minden ahogyan az lassan lezuhant a betonra.

A buszt már így sem- úgy sem értem el. Emlékeim Róla a busszal együtt tűntek el aznap. -

"Lehet a sok gondolkodás miatt késem le az összes előre kinézet buszomat". Megtanultam azt már, hogy mérgelődnöm hiába, ha szidom a buszsofőrt akkor sem lesz boldogság a világban.

Várok, csak várok és még mielőtt újból egy teljes vers születne a világra a busz sebesen fordul a Kápolnára.

-KŐBÁNYA ALSÓ- következik, legkedvesebb helyszínem a városban. A buszok: a 162-es, 9-es, 217-es és a 151-es, mint egy folyó innen ágaznak szét és indulnak útjukra a nagyvilágba. Mellettük csönget a 28-as mert siet a Blahára míg a 3-as villamos ajtói a zsúfoltság miatt nem záródnak.

Mi röpülünk. Átsuhanunk a vasúti híd alatt, miközben mögöttünk egy túl magas kamion alatta ragad. Fogalmam sincs, de valószínű, hogy ez után minden közlekedés egy fél órára le bénul itt Kőbánya Alsónál. Szerencse mindezt én megúsztam.

Pongrácz- úti lakótelep, Hős utca és Őrnagy. Végül nekem is le kell szállnom a Puskáson. Sietek, zúg a metró, hajamat fújja a szél.

"Kérjük hagyja szabadon a biztonsági sávot! Köszönjük" és egy szempillantás alatt a Keleti Pályaudvaron vagyok.

Én a felfelé vezető mozgólépcsők közül is mindig a bal oldalit választom. Bennem minden metró- metrót követ, átszállok a 4-re. Gyakran kitekintek és elkalandozom egy kicsit és felmegyek a pályaudvar peronjaihoz. Ott áll az egyik szélső vágányon mindig egy vöröslő mozdony melynek kijelzőjén nagy betűkkel ez áll: MÜNCHEM RAILJET.

De mennem kell tovább. Felszállok a 4-es metróra újból és elfoglalom a helyem. A Fővám- térig utazgatok. Mikor leszállok néha elgondolkozom azon miért kezdődik minden reggelem ugyanúgy és mégis a végére mindig másképp fejeződik be. Rááll az a millió ember a bekódolt útjára - éppúgy ahogyan én most a mozgólépcsőre-.

A felszínre érve felnézek az órára és megint csak észreveszem, hogy több mint fél órával hamarabb érkeztem, mindeközben egész úton azon rágódtam: ELKÉSEK. Megint csak tévedtem.

Utoljára így hát a Rakpart felé veszem az irányt és csak nézem a Duna zavaros folyamát. Hotelhajók, ágak, Egyetem, valahol ott úszhatok én is.

Észre sem veszem, már megint az iskolában vagyok.

Minden a régi.