Novellák

Lidércnyomás

– Tovább! – kiáltott Daghart. Mind nekilendültünk. Az erdõ egyenetlen talaja a sok elõbukkanó gyökérrel, kõvel, kidõlt fával, szerte-szétgurult földlabdákkal és fûcsomóval, próbára tette mindünk egyensúlyérzékét. Mégis, halált megvetõ bátorsággal rohantunk elõre, kezünkben vadászpuskával, ujjunkkal a ravasz fölött. A körülöttünk sûrûsödõ ködbõl mintha sikoly hallatszott volna, de nem engedtem, hogy a lidérc elvonja figyelmemet. Túl közel voltam. Egyetlen lövés véget vethetett a rettegésnek, ami sokunk szívét mardosta, tehát utol kellett érnem Suttont.

– Nyugatnak tart! – ordított hátra Weston, s mint aki megtette dolgát, a következõ lépésnél eltûnt egy árokban. Nyugatnak fordultunk, ahogy a férfi mondta. Bevetettem minden erõtartalékomat, hogy legalább Aidant beérjem, és zihálva figyelmeztessem:

– Suttont ne merd lelõni! – Aidan aranybarna szeme rám villant, majd újra elõre fordult, válaszra sem méltatva engem. Szerettem volna emlékeztetni, ha a társunknak baja esik, az õ nyakát is kitekerem, de már az elõbbi mondat miatt is lassultam kissé, így nem csépeltem tovább feleslegesen a szót. A tüdõm sípolt a megerõltetéstõl, az oldalamba mintha tõrt állítottak volna, úgy fájt. Kishíján elbotlottam, amikor megláttam a méterekkel elõttünk szaladó lányt. A hideg ellenére, vékonyka hálóingjében indult neki az éjszakának. Nem vallott rá az efféle felelõtlenség. Számomra egyértelmû volt, hogy Sutton nem önmaga. A többiek viszont nem láttak mást, mint egy menekülõ boszorkányt.

Aidan egy mohával benõtt földhalom mögött térdre vetette magát, majd felkarját a dombocska tetején megtámasztva elõre szegezte puskáját. Mielõtt bármit reagálhattam volna, elsütötte a fegyvert. Botladozva sikoltottam a férfira, õ azonban újra figyelmen kívül hagyott. Amikor látta, hogy nem találta el amit – vagy akit – akart, felugrott, és tovább sietett Sutton után.

Nehezen vettem újra lendületet, de a lány egy gazella kecsességével szökellt az ágak közt a végzete felé, tehát nem volt idõm pihenõre.

– Nem bírod, boszi? – vetette oda Soren, amikor elfutott mellettem. A kísértés mindenáron próbálta kiszorítani a józanészt a fejembõl, kérlelve, hogy gáncsoljam el valamilyen apró-cseprõ, észrevehetetlen varázslattal. Ám ha éppen õ mentené meg Suttont, és én akadályozom meg ebben? Lenyeltem a békát, és csak a futásra koncentráltam. Egyik láb, másik. Fel az emelkedõn, le a lejtõn, át a korhadó fatörzsön, és

Újabb lövés dördült. Hihetetlennek tûnik, de a hangjából megmondom, hogy megint Aidan puskája lökött ki magából egy golyót. Aztán megismétlõdött. Ezúttal Soren lõtt.

Forró könnyek mosták arcomról a port, és elbotlottam. A következõ kiáltás pedig a földhöz szegezett.

– Warlock!

– Lõj!

– Fenébe! – sziszegtem, és a rémület ellenére talpra löktem magam. A sikoltó köd egyre sûrûsödött, s lassan elvette minden kiáltás jelentését. Kocogva indultam a fiúk után, botladozva. Ujjaim fehéredésig feszültek a puskamarkolaton. Kezdtek zsibbadni. A sivító hang immár csak saját szapora lélegzetvételeimet engedte hallanom. Ahogy haladtam elõre, úgy nõtt a gombóc a torkomban. Elõttem egyre több értelmezhetetlen kiáltás hangzott fel. A karomon égnek meredtek az apró szõrszálak, borsózott a hidegtõl kékülõ bõröm. Hátulról lökést éreztem, és rémületemben Trevor mellkasának nyomtam a puskacsövet.

– Megõrültél? – kiáltása, mintha víz alól szólt volna. Hunyorított a fülsiketítõ visítás miatt, amit a ködben élõ lidérc szüntelenül hallatott. – Nem tudod elûzni? – félre tolta a puskámat maga elõl, mivel én nem tettem. Kérlelõn nézett rám, de jelenleg túl zaklatott voltam bárminemû mágia mûveléséhez. Dacosan megráztam a fejem. Azt hiszem, Trevor sóhajtott, vagy csak megvonta a vállát. Elõre szegezte puskáját, és beleveszett a ködbe. De igaza volt. Lassan a kezemet sem láttam, nem még azt, amire lõni lehetne. A warlockot. Éreztem, hogy közel van. A szívem körül hidegség áradt szét. Sóhajtottam, s a számból áradó párafelhõ a lidérc ködébe keveredett. Igyekeztem kitisztítani az elmém. Nem gondolni másra, csak az elérni kívánt célra. A csendre. Ledobtam a puskát a földre, majd két kezemet kitártam, ujjaimat szétfeszítettem. A nedves fátyol puhán vonta magába felkínált karomat, s akár a nõként ábrázolt, ám egyébként soha nem látott rémlény, én is torkom szakadtából sikoltani kezdtem. A hangunk keveredett, túlvilágian csengve, s egyszeriben a lidérc felhagyott kiáltásával. Mintha emberi alakot láttam volna a fák közé bukni, s a ködöt függönyként rántotta magával. A fehérség úgy szökött tova, mintha ott se lett volna.

Trevor nem messze állt tõlem. Elismerõen bólintott, majd fejével elõre biccentett. Felkaptam a párától síkos puskát a földrõl, és követtem a férfit elõre.

– Vigyázz! – a kiáltás ezúttal a hátunk mögül érkezett. Kaffogás, morgás, csattogó fogak hangja követte.

– Pokolkutyák! – Trevor visszafordult, hogy lemaradt társaink segítségére siessen.

– Várj! – kiáltottam utána, ám õ ügyet sem vetett rám. Dühösen fújtam ki a levegõt, hogy friss oxigénnel töltsem meg a tüdõmet, és Sutton után iramodtam. A puskaropogás kezdett sûrûsödni elõttem, és mögöttem is. Csak remélhettem, hogy Aidan és Soren is pokolkutyákra lõ, és nem a fegyvertelen, menekülõ lányra. Ám amikor a közelükbe értem, nem láttam egyetlen halálhozó dögöt sem. Ehelyett két társam egy árokból célzott elõre, ahol Sutton a földön feküdt, tõle nem messze pedig ott volt õ. A warlock fekete, csuklyás köpenyt viselt. Ruhája a földig ért, s mintha füstben végzõdött volna, sötéten hullámzott körülötte a levegõ. A látvány éreztette velem, mindegy mennyire emberalakú, õ a pokol szülötte. A felé suhanó golyók eltûntek a füstben, mielõtt célt érhettek volna.

Aidan újra töltötte fegyverét, pillantása a puska és a warlock közt cikázott. Soren meredten térdelt mellette, mintha arra várna, hogy egyszerre lõjenek a rémre. Addig az, nyugodtan hajolhatott a törékeny Sutton fölé. Egy hirtelen mozdulattal megérintette a lány szívét, majd magához intette két kezével a benne vibráló mágiát. Robbanásszerûen tört elõ a kék tûz, mely egyszerre emésztette Sutton és a warlock testét is. A sötétbe burkolózott alak hátra szegte fejét, hosszan kinyújtózott, karjait kitárta, hogy a lángok szabadon ütközzenek, s egyék magukat széles mellkasába. Azután összerándult, a fekete füst pedig bekebelezte õt. Ahogy szertefoszlott, a warlock eltûnt.

– Ne! – nyögtem. Rákényszerítettem merev lábaimat, hogy a lányig vigyenek. Ott lerogytam Sutton mellé. Tenyeremet a szívére fektettem, ám az mozdulatlan maradt érintésem, a hideg bõr, és a merevvé vált izmok alatt. Golyó ütötte seb nem látszott rajta, a nyakán feketéllettek fojtás nyomai.

– Sajnálom – lehelte Aidan, mellém térdelve. – Nem értem utol.

Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Elbuktunk. A warlock megszerezte egy újabb boszorkány hatalmát. Idõ kérdése volt csupán, hogy újabb áldozat után ácsingózzon. Ezt mutatta az eddig eltûnt nyolc mágus esete. Lassan nem marad belõlünk egy sem a városban. Kiszámolózzunk melyikünk következzen? Lehet Aidan nem félt eléggé, de én még nem terveztem meghalni, fõleg nem a hatalmamat átadva a gonosznak. Jobban kellett volna

küzdenie, s talán nem csak a puskára támaszkodnia a pokol eme ivadéka ellen. Némán felálltam mellõle.

– Mit számít a sajnálat? – sziszegtem. Ezúttal Aidan hallgatott. A csend mégsem állandósulhatott.

– Jönnek! – szólt ránk Soren. A pokolkutyák kiváltak a sötétbõl, és a fák közt lassan bekerítettek minket. Vicsorítottak, amikor a két férfi fegyvert fogott egy-egy rémre, majd a puskacsövet kapkodva céloztak mindig másikra, hogy visszatartsák õket. Azok hörögve tipródtak a helyükön, ám amint meglátták Suttont, elhalt a morajlás. Egyikük felszegte fejét, és vonyítani kezdett – akár a farkas–, a többi pedig követte példáját. Hátra pillantva még éppen láttam, amint a lány teste hamuvá válik, és a hirtelen támadó szélbe veszik. Vele egyidõben a pokolkutyák is eltûntek egy szempillantás alatt.

– Mi az ördög volt ez? – méltatlankodott Soren.

– A warlock erõt gyûjt – felelt Aidan.

– Ez nem jelent semmi jót – tettem hozzá.