Kobra és Vörösbegy

2. fejezet

A szívem továbbra is hevesen vert, minden áthajtott buckával egyre vadabbul dobogott. A sofőr szteppelt a pedálokon, hol káromkodva satufékezett a szerinte hirtelen pirosra váltó lámpánál, hol tövig nyomta a gázt, hogy mihamarabb eljusson a célig. Feltűnő is lehetett volna, de az államban estére mindenki így viselkedett a volán mögött.

A mellkasomban dübörgő durva kalapálást mégsem a négykerekű hullámvasút okozta. Alexander mereven ült mellettem a hátsó ülések egyikén, tekintete szikrákat szórt, ahogy engem vizslatott. Az ajtónak támasztotta könyökét, állát az öklén pihentetve figyelte minden rezdülésemet olyan vérben forgó szemmel, hogy szinte vetítővászonként láttam benne a halálomat. Zöld írisze még az elmosódott utcai lámpák villódzó fényében is ragyogott, a miatta okozott borzongásom azonban korántsem tartozott a kellemes kategóriába.

– Várom a beszámolódat, Annabeth – mondta nyugodt hangon, valahogy mégsem éreztem annak. Nagy elánnal figyelt, benne egyre csak gyűlt a méreg, és éreztem, hamarosan lenyomja azt a torkomon.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Egy részem azt hitte, felkészültem a lebukásra, és a beszélőkémmel a legnagyobb csávából is kihúzom magam, most viszont csomót kötöttek a hangszalagjaimra. Hiába nyitottam ki a szám, a szavak nyögésként buktak ki belőlem.

Hogy képes pusztán a higgadt, de határozottan mérges tekintetével béklyóba kötni?

A méreg, amit a zöld írisze termelt, biztosan bénító hatással is bírt, mert még a kisujjamat se voltam képes mozdítani. Úgy rágcsáltam a szám belső felét, hogy közben ezernyi terv cikázott a fejemben, amiket aztán a bennem tomboló ellenérvek garmadája kíméletlenül folytott el. Ha nem szólalok meg, Alexander gyanút fog. Ha színt vallok, azonnal végez velem. Ha csak féligazságot mondok, az talán enged levegőhöz jutni, de nem akadályozza meg, hogy idővel vízbe fulladjak. Még sosem kerültem hasonló helyzetbe, és most tudatosult bennem, hogy elméletben nem nehéz keménynek lenni.

Már a legelején alulképzett voltam a munkára, és a nehezedő nyomás alatt a kollégáim úgy döntöttek, most vagy soha módon ütnek rajta az üzleti partin. A vendéglistáján szereplő, körözött nevek sokasága csupán hab volt a tortán. Magabiztosan, boldogan öltöztem fel az estélyimbe, tudván, ma minden végetér. Mekkorát tévedtem, basszus! Még ha le is szerelték a teremben lévőket, semmi garanciát nem láttam arra, hogy rámtalálnak. Túl naivan ültem be ebbe az autóba egy olyan férfi mellé, aki évek óta sikeresen kerüli az igazságosztók figyelmét.

Aggodalmamat tetézte, hogy Alexander most is a homlokomon pettyező verejtéket figyelte, annak bizonyítékát, hogy ideges vagyok. Még egyszer sem éreztem magam ekkora patt helyzetben. Azt hiszem, mindent el kell valahol kezdeni.

– Ideges vagy – jelentette ki Alexander, majd megnyalta az alsó ajkát. – Egy ponton még élvezem is a látványt. Úgy nézel ki, mint egy gyámoltalan vörösbegy, akit menten felfalnak.

Annak is éreztem magam, de makacsul igyekeztem ezt leplezni, látszólag kis sikerrel.

Végigszántottam rajta a szemem, miközben mélyen vettem a levegőt. Fő a nyugalom, mantráztam magamban.

Hidegvér, tiszta fej!

Alexander kiengedte fekete ingjének harmadik gombját is, ahogy szétterpesztett lábakkal kényelembe helyezte magát. Láthatóvá tette a hegét, ami a hasának felső vonalától szelte át a mellkasát, elbújva a szőrszálai közt. Vajon honnan szerezte? Inkább tűnt kés által ejtett sebnek, mintsem golyónak.

Alexander dühe ellenére apró mosolyt villantott.

– Értékelem, ha egy nő végigmér, de ez a te helyzeteden nem segít – mondta, majd azonnal komolyabb hangnemre váltott. – Tudtál a támadásról. Szóval jobban teszed, ha beszélsz.