Kobra és Vörösbegy

3. fejezet

A tompa fejfájásomat hangos csattanások tették még kínzóbbá. Hurrikánként közelítettek felém, és ahogy élesedtek ki előttem a tónusok, úgy vált a fájdalom is rosszabbá. Egy részem nem akarta kinyitni a szemem. Istenem, olyan rég aludtam már igazán jól! Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi életemnél még a sötétség keserédes öle is kellemesebb volt.

− Bassza meg, figyelj már rám!

Grimaszolva és nyökdécselve fordultam az oldalamra.

− Ethan, komolyan mondom, hogy most nincs se kedvem, se időm a szarságaidra – felelt higgadtan Alexander. Igen, ezer közül is felismerném. Ugyanilyen mélyen szólt a hangja akkor is, mielőtt elájultam volna.

A fájdalom emlékeztetőként nyillalt ismét a halántékomba. Muszáj voltam odakapni, mintha a nyomás csökkentene rajta. Hülyeség, de attól még gyakran így tettem.

A vita tovább folytatódott odakint, bár csak egy oldalról – Evan vagy hogy is hívják darálta a szavakat, míg Alexander ha meg is szólalt, passzív agresszív módon mondott egy-egy mondatot. A háttéri perpatvar ritmusára tornáztam ülésbe magam, amire a testem nemtetszését fejezte ki. Az oldalam, a lábam, de még a vállam is fájt, a fejem pedig olyan mázsás súlyként húzta le a nyakamat, mintha medicin labda lenne.

Nehezen és lassan raktam össze magamban az estét. Odakint még mindig sötétlett, így gyanítottam, alig telhetett el néhány óra. Vajon a kollégáknak sikerült elkapniuk Johnt? És a többieket?

− Lemosdattam neked, te fasz! Hányást kellett lesikálnom a melleiről, érted?! – szűrődött át a falakon egy újabb kiáltás. – Sosem fogom feldolgozni ezt a traumát!

Alexander gúnyos vigyorát vakon is el tudtam képzelni magam elé, ahogy válaszolt.

− Legalább láttál egy női mellet. Gratulálok!

Várjunk...

Villámgyorsan néztem le a csupasz mellkasomra, amit megvilágított a holdfény.

Ezek levetkőztettek, és megfürdettek, míg aludtam?!

− Akkor is tartom magam ahhoz, amit mondtam. Nem fog beszélni, amíg úgy nézel rá, mint akit menten legyilkolsz! – erősködött a férfi, amit hirtelen csend követett.

Kirázott tőle a hideg, pedig nem is voltam a jelenet középpontjában.

− Még ha ez igaz is, a megoldásra adott javaslatod baromság! – köpte a szavakat Alexander.

− Megölni nem akarod, ezt már tisztáztuk. Tekintettel arra, hogy képzetlen nő, a kínzást is elvetettük, mert attól félsz, belehal. Értem. Nem vagy jó abban, hogy türtőztesd magad, ha egyszer belekezdesz.

Valahol sejtettem ezt, mégis beleborzongtam az előttem felvillanó képbe, ahogy vigyorral az arcán okoz fájdalmat másoknak. Azonnal eszembe jutott, amit tegnap mondott a partin.

„A vörös a kedvencem. Legyen az haj, ruha, rúzs vagy vér. Beindítja a fantáziámat."

Vajon tényleg beindítja a vér látványa? Basszus, lehet, hogy szadista? Nem, inkább erre a kérdésre nem akarok választ kapni.

− Csak próbáld meg, haver! – győzködte tovább Alexandert az ismeretlen alak, mikor ismét hallgatózni kezdtem. Mit? Pont a legjobbkor foglalkoztam mással, a fenébe is!

− Kurva nagy szerencséd, hogy húsz éve ismerlek. – sóhajtotta Alexander.

Ezután közelgő léptek koppanása ütötte meg a fülemet. Mikor lenyomták a szobaajtó kilincsét, gyorsan magamra húztam a takarót, és úgy tettem, mintha csak most ébredeznék.