Megvan az az érzés amikor rájössz hogy... Baszki, rohadt magányos vagyok. De nem tudsz ellene mit tenni.
Mert vannak barátaid, de nekik nem te vagy az első.
Én sosem voltam senkinek az első.
Vagyis hát, a legjobb barátja valakinek. Mert ők mással jobban lettek volna. Valahogy, én mindig csak második választás voltam.
Mindig. Mindenkinek.
Még azoknak is, akik a legfontosabbak a számomra.
Csak egyszer, annyira szeretnék valakinek TÉNYLEG a legjobb barátja lenni! Vagy az, akit a legjobban szeret..
De nem lehetek akaratos. Nem nyafoghatok. Nem nyilváníthatom ki, hogy igazából....
ENGEM MINDENKI AZ ÉLETEMBEN ELHANYAGOL! Még anya is. Mi az hogy nem sírhatok? Nem érdekel, hogy 15 vagyok. Attól még nem "dedós" sírni.
Csak mert, mostanában sokat sírok.
Hú, de farsangon mennyit sírtam...
Akkor éreztem igazán, hogy annak akit én szeretek, nem én vagyok az ekső. Rohadtul nem. Nem is köszönt. Nem is nézett rám, csak táncolt. És én felálltam, és elmentem. Mondom kész, én befejeztem. Utána vígasztalhatatlan voltam.
Most is ez van. Bejön a szobába a barátnőm, és nem, nem az én nevemet mondja először. A szobatársamét. Semmi heló. De legalább amikor elmegy, kapok puszit.
De akkor sem én vagyok az első. Neki sem, se senki másnak. De az a kérdésem: Ha nem én vagyok neki az ELSŐ, akkor miért mondja azt hogy szeret???
Érdekes, nekem ő az első... Na mindegy, ebbe most nem megyek bele. A lényeg az, hogy kezdem azt hinni hogy nincsenek is igazi barátaim. És hogy úgy...
Senki sem szeret. Vagy csak én vagyok túl szeretet hiányos?
ESTÁS LEYENDO
Őszintén.
De TodoCsak őszintén leírom a gondolataimat. És hogy miért ide? mer hülye vok:P
