Holtodiglan

1.

- Még egy nap és esküszöm kipurcanok! - túrt fáradtan izzadt tincsei közé Minho, ahogy a backstage hideg bőrkanapéján próbálta helyre rakni légzését.

- Tudom, hyung, tudom. - huppant le mellé Jisung ugyanolyan kimerülten és fáradtan, mint csapattársa.

A harmadik koncertükön voltak túl három nap alatt, és még hátra volt egy hét a turnéjukból. Mind a nyolc fiú térd remegve vágyott puha ágyukba, amire még várniuk kellett. Ne értsétek félre, imádták a munkájukat. Imádtak zenélni, imádtak fellépni a hűséges és támogató Stayek előtt, imádták az adrenalin édes eufóriáját, de nekik is szükségük volt pihenésre. És az utóbbi hónapok hajtós mindennapjai kivettek belőlük mindent, amit lehetett.

- Szép munka volt fiúk! - szólalt meg kedvesen Chan, ahogy elhaladt mögöttük.

- Az istenekre, hyung, könyörgöm, kíméld meg a szemeim ártatlanságát! - nyögött fel Seungmin, ahogy játékosan eltakarta arcát kezeivel, mivel a leader szokásához híven, amint beléptek az öltözőjük biztonságot nyújtó falai közé, már dobta is le magáról a textilt.

- Ugyan bébi, mintha nem láttál volna már mindent. - kacsintott felé a legidősebb, mire a szobában mindenki felnevetett.

- Nem vagyunk kíváncsiak a magánéletetekre. - morogta Hyunjin behunyt szemekkel.

- Nem mintha nem hallanánk minden este, ahogy du... - Felix kijelentését az ajtó nyitódása szakította félbe.

- Szép munka volt babáim! - csapta össze tenyereit izgatott menedzserük. - Minden tökéletes volt, hibátlanul énekeltetek, a koreográfia issssteni volt, Chris drágám, imádom a kockáidat, Lixie, a hangod orgazmust okozott - megint -, Changbin édesem, a rappelésed mennyei volt, Jeongin kicsi babám, azt hittem, szívinfarktust kapok, mikor megnyaltad a szádat, és Hyunjin! Szerelmes vagyok a jellemedbe! Seungmin kedvesem, imádom a mosolyodat, elolvadok tőle! - a menedzserük szokásához híven ontotta magából szivárványszínes beszédét, de így szerették.

A férfi nyíltan meleg volt, persze csak a színfalak mögött. És anyákat megszégyenítő módon óvta a fiúkat. Cukormázba burkolt külsője és beszéde abban a pillanatban váltott át a pokol hercegének tüzes villásbotjává, ahogy valaki egy rossz szót is mert intézni a Stray Kids tagok felé.
A lelkén viselte sorsukat, ám a vezetők parancsa ellen az ő szava sem ért semmit.

- Minho és Jisung. - fordult aztán a kanapén összebújó fiúk felé. - Édeseim. Imádlak titeket, úgy, ahogy vagytok. És tudom, hogy a barátságotok erős és szétszakíthatatlan, de a kiba... vagyis is a vezetőség távolságot szeretne közétek. Azt mondják, megtévesztitek a Stayeket a túlzott fizikai kontaktusotokkal, ami persze nem igaz, de utasításba adták, hogy a hátralévő egy hétben, míg tart a turné, legyetek kedvesek lecsökkenteni az egymással való kommunikálást.

- Szóval... ne beszéljek vele? - kérdezte Minho felhúzott szemöldökkel.

- Hát, ha pontosítani akarok, akkor így szólt az üzenet. - halászta elő fintorogva zsebéből a készüléket a férfi, majd olvasni kezdte. - Mond meg nekik, hogy három lépés távolság minimum, ne fogják meg egymás kezét, ne ölelkezzenek, és ne nézzenek egymásra se. - a hallottakon mindenki cinikusan horkantott egyet.

Mind tudták, hogy a két fiú elválaszthatatlan.

- Ezek nem normálisak. - Jisung hangjában bujkáló szomorúság összeszorította Minho szívét.

A fiú fontos volt neki, mindennél fontosabb. Már az első pillanattól kezdve egy olyan kapocs alakult ki közöttük, ami olyan ritka volt, mint a fehér holló. Az emberek igen kevés százalékának adatik meg az életében, hogy megtalálja a lelkitársát, a másik felét, akivel karöltve evezhetnek végig a létezésük háborgó vizén.

És Minho nem akarta elengedni Jisung kezét. Szüksége volt a fiú közelségére, az illatára, az érintésére. Úgy érezte magát, mintha arra kérték volna, hogy egy hétig ne vegyen levegőt.
Képtelen volt rá.

- Sajnálom fiúk, de figyelnem kell rátok. - a menedzser tekintete bocsánat kérően csillogott, ahogy ellágyulva figyelte Jisungot, aki úgy fúrta arcát Minho nyakhajlatába, mintha el akart volna bújni a kötelességei elöl. - És még valami. Ebben az egy hétben a chansungra megyünk rá. Szóval Chris drágám...

- Felejtős. - morrant fel Seungmin és Minho egyszerre.

- Babáim. Én megértem. Tényleg. És csak kamerák elött kell megjátszaniuk, amint vé... - mondatát az ajtó nyitódása vágta félbe.

A stáb egy emberként tódult be a szobába, vállukon bekapcsolva figyeltek a kamerák, a menedzser tekintete pedig ellentmondást nem tűrően utasította a fiúkat; show time!

Jisung sóhajtva kelt fel legjobb barátja mellől, majd a még mindig félmeztelen Chan felé lépdelt.
Ez az egy hét, kínkeservesen hosszú lesz...

****

Minho meg tudott volna őrülni.

Minden egyes rezdülését árgus szemekkel figyelték, ha a megengedettnél közelebb osont Jisunghoz, menedzserük rögtön hangosan köhögni kezdett, vagy szándékosan úgy alakította a dolgokat, hogy Chan azonnal a mókus arcú fiú mellett teremjen.

A táncos tudta ugyan, hogy az egész csak színjáték, mégis akárhányszor a leader kedves tekintete hosszabb ideig időzött a rapperen, vagy az ő kezei helyett Chan tenyerei simultak arra a vékony csípőre, Minho szíve birtoklóan dobbant egyet.

Féltékeny volt, és tisztában volt vele.

Természetesen tudták mi a dolguk, így próbálták kerülni egymás társaságát, de mindketten kezdtek beleőrülni a másik hiányába.

Ám amint kinyílt előttük a dormjuk biztonságot nyújtó ajtaja, Jisung már Minho karjai között is volt és úgy ölelte barátját, mintha az élete múlott volna rajta.

A tagok elnézően mosolyogtak az összegubancolódott párosra, majd mindenki elvonszolta magát a szobájába. Fáradtak voltak és kevesebb, mint hat óra múlva újra indult nekik a nap.

Minho ölébe kapva legjobb barátját indult meg közös szobájuk felé, és halkan kuncogott a nyakába szuszogó fiún. Biztos volt benne, hogy Jisung elaludt, és ugyan nem akarta felkelteni, de tudta milyen kényelmetlen lenne neki így lefeküdnie. Így óvatosan leültette az ágyuk szélére, és arcára simított.

- Hannie, vetkőzz le, aztán aludhatunk is. - a fiatalabb fiúnak csukva voltak a szemei, kezeivel Minho felsőjébe kapaszkodott, és csak nyöszörgött valamit válaszként.

A táncos szíve olvadozni kezdett a látványtól, egész éjszaka el tudta volna nézni barátja imádnivaló ábrázatát.

De fáradt volt, és nem vágyott másra, csak magához vonni a fiút, és illatától elbódulva lépni az álmok mezejére.

- Emeld fel a kezeidet. - utasította kedvesen a fiút, aki kelletlenül engedelmeskedett, miközben kinyitotta szemeit, és a másikéba fúrta tekintetét.

Minho egy másodpercre lemerevedett a rá szegeződő íriszektől, vére forró lávaként kezdett zubogni ereiben, és meg mert volna esküdni rá, hogy Jisung szemeiben vágyat látott megcsillanni.

Aztán gyorsan megrázta fejét, és inkább megszabadította magukat a felesleges ruhadaraboktól, majd mikor már mindketten csak egy alsóban voltak, óvatosan összetolt ágyukba helyezte a rappert, majd mellé bújva, magához vonta testét.

Nem volt újdonság számukra, hogy így aludtak, az lett volna a furcsa, ha nem így történik.

Minden este összebújva hajtották álomra fejüket, és az éjszaka folyamán hiába forgolódtak, a reggel mindig egymáshoz érve talált rájuk.

- Szeretlek, hyung. - motyogta Jisung, ahogy kényelembe helyezte magát a biztonságot nyújtó karok között, olyan közel bújva a másikhoz, amennyire az lehetséges volt.

- Én is szeretlek. Mindennél jobban. - nyomott egy puszit a puha tincsek közé, és végre boldognak érezte magát.

Egyikőjük sem törődött a mondatuk keltette pillangókkal gyomrukban.

Hali-szia-puszi mindenkinek!
Huh. Hát újra itt. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig leszek képes újra aktívnak maradni, de azt megígérhetem, hogy ez a kis valamicske befejezésre kerül.
Ne várjatok sokat tőle, az élet elvette a kedvem és a tudásomat is az íráshoz, szóval ez egy "bemelegítő fic" lesz. Hogy újra kedvet kapjak, hogy újra át tudjam adni azt, amit akarok.
Köszönöm, ha itt vagy, köszönöm, ha olvasod!


(lesz benne szex :D)