Holtodiglan

3.

- Szerinted ennyi elég lesz rá?

- Nem tudom, remélem.

- Majd keresünk valami olcsóbbat.

- Szó sem lehet róla! A legjobbat akarom!

- Miről van szó? - lépett be a konyhába Jisung, ahol Jeongin és Changbin fejüket összedugva ültek az asztal felett.

A reggeli "incidens" után Minho feltűnően kerülte legjobb barátját, most is Hyunjinnel ment inkább festékeket vásárolni, minthogy itthon maradjon és lelkiismeret furdalásában fuldokoljon.

Így Jisung egyedül maradt.

- Hangtompítós ajtót keresünk. - válaszolt kérdésére Changbin.

- Hangtompítós ajtót?

- Igen. Ha még egyszer végig kell hallgatnom, ahogy... ahogy... - Jeongin megrázkódott a gondoltra, látszott rajta, hogy lelkét megviselték a tegnap történtek.

- Miért nem rakjuk ki őket inkább? - csatlakozott a társasághoz Felix is.

- Yongbok! - szólt rá rosszallóan Changbin.

- Most mi van? Imádom őket, de olyan, mintha a szüleimet kéne hallgatnom szex közben. - fintorodott el a szeplős, amin Jisung csak nevetett.

- Te hogyhogy itthon vagy, hyung? - kérdezte hirtelen a maknae.

- Miért?

- Általában, ha Minho hyung elmegy valahová, te is mész. - mutatott rá a nyilvánvalóra a fiatal, mire Jisung tekintete elkomorult.

- Azt mondta Hyunjinnal szeretne lenni.

- Jinnievel? - pislogott nagyokat Felix. - De hát utálják egymást.

- Én is furcsállottam, de... - vonta meg a vállát a mókus arcú fiú, és próbált úgy tenni, mintha nem zavarná a dolog.

Holott legszívesebben elsírta volna magát.

Talán túl messzire ment reggel? Talán nem kellett volna tettetnie, hogy alszik? Minho rájött volna, és most undorodik tőle?

Akárhogy is, Jisung nem tudta kiverni fejéből a szobatársa érintését, a forró bőrének tapintását, a merevedését, ahogy fenekének feszült, és tudta ugyan, hogy penge élen táncol, nem tudta abba hagyni. Attól a pillanattól kezdve vágyott legjobb barátjára, ahogy megpillantotta sok-sok évvel ezelőtt a JYP épület folyosóján.

Eleinte megrémült saját érzéseitől, próbálta őket kizárni, de akárhányszor barátja hozzá ért, ereiben felhevült a vér, szíve pedig hevesebben kezdett el kalimpálni.

Tudta, hogy a barátságukat kockáztatja cselekedeteivel, de nem tudott parancsolni vágyának. Így kizárva belsőjéből a kellemetlen érzést, miszerint Minho mással van, megemberelte magát és fejben már el is tervezte, mivel fog előrukkolni az este.

Elégedetten elmosolyodott, ahogy maga előtt már szinte látta is hyungja tekintetét.

****

Minho unottan rugdosta az útjába kerülő kavicsokat, miközben Hyunjinnal sétáltak a festékbolt felé. Semmi kedve nem volt itt lenni, de bepánikolt, mikor a fürdőből kifelé jövet egy éber és izgatott Jisunggal találta szembe magát.

Szerencséjére Hyunjin épp akkor indult új festékeket venni magának, így Minho kapva kapott az alkalmon.

- Hyung! - sietett utána Jisung, a fiú pedig semmi mást nem látott maga előtt, csak a formás fenekét, ahogy az reggel nekisimult merevedésének.

- Hyunjinnal akarok lenni egy kicsit, majd jövök! - azzal karon ragadta a döbbent szőkét, és már kint is voltak.

Minho sóhajtva emelte tekintetét az égre.

Kezdett bedilizni.

Egészen eddig biztos volt benne, miszerint Jisung és közte csupán egy nagyon erős kötődés van, ami az életben egyszer adatik meg, és abban is biztos volt, hogy a fiú végig kíséri majd útján. Hogy a barátságuk töretlen és szimplán baráti.

Ám hite meginogni látszott, és fogalma sem volt, mit kéne tennie.

Nem akarta elveszíteni Jisungot, ahhoz túl fontos volt neki. És félt, ha enged önző vágyának, a fiú elmenekül tőle. Abba pedig belehalt volna.

- Nem értem, miért vagy itt. - szólalt meg aztán Hyunjin, mikor már nem bírta tovább hallgatni hyungja sóhajtozását.

- Én sem.

- Miért nem beszélitek meg?

- Mit és kivel? - kapta a szőkére tekintetét Minho.

- Jisunggal, hyung, egyértelmű. - forgatta szemeit a táncos. - Történt valami köztetek?

- Nem történt semmi. - az idősebb nem tudta eldönteni, hogy a hangjában bujkáló keserűség minek szólt. Amiért nem történt semmi, vagy amiért történt.

- Nekem mindegy, de nem akarsz haza menni? Átragasztod rám a depidet. - fintorgott rá a magasabb, mire Minho csak horkantott egyet.

- Otthon találkozunk. - azzal elváltak útjaik, de a fiú nem ment haza.

Csak bolyongott, és próbálta helyre rakni érzéseit.

Próbált ész érveket felhoznia, próbált tisztán gondolkodni, de a válaszok, amiket keresett, nem leltek rá aznap.

****

Jisung idegesen rágcsálta körmeit, ahogy szobájukban ücsörgött.

Már éjfél is elmúlt, Minho viszont még mindig nem tért vissza a dormba. Hyunjin szerint az idősebb haza indult, miután elköszöntek egymástól, de a fiú nem vette fel a telefonját, és senki nem tudott róla semmit.

Jisung pedig betegre aggódta már magát.

Épp azon volt, hogy megkeresi barátját, mikor nyílott szobájuk ajtaja, és beesett rajta egy Minho.

- Hyung! - pattant fel ágyáról a mókus arcú és rögtön az idősebb segítségére sietett, aki zavarodottan bámulta a kezeit. - Mi történt, hol voltál? Miért nem vetted fel a telefonodat? Te... részeg vagy? - a fiatalabb döbbenten pislogott a fiúra.

- Én... jéééé... megvan a kezem! Nézd, megvan a kezem! - Minho ujjongva emelte fel nyilvánvalóan létező tenyerét, és boldogan lóbálta meg szobatársa arca elött.

- Mi... hogy... persze, hogy megvan a kezed, hyung.

- Azt hittem, elvesztettem. - hervadt le a táncos arcáról a mosoly, majd nagy nehezen Jisungra fókuszált. - Hannie...

- Itt vagyok.

- Azt hittem, elvesztettelek.

- Miről beszélsz, hyung? - Jisung össze volt zavarodva. Sosem látta még ennyire elázva legjobb barátját, és a másik szemeiben csillogó szomorúság csak még inkább megrémítette.

- Nem akarlak elveszíteni! - görbült sírásra az idősebb szája, mire a kisebb azonnal karjaiba zárta őt.

- Nem fogsz elveszíteni! Soha! Érted? Sosem szabadulsz tőlem. - szorította magához a halkan síró fiút, aki úgy kapaszkodott a másikba, mintha az bármelyik percben köddé válhatott volna.

- Szeretlek! - sírta Minho.

- Én is szeretlek téged, hyung.

- Nagyon szeretlek, Hannie!

- Tudom, hyung, tudom.

- Nem! - lökte el hirtelen magától a döbbent fiút. - Nem tudod! Nem tudhatod! - törölte le indulatosan könnyeit az idősebb, Jisung pedig sajgó szívvel figyelte őt.

- Igenis tudom, mivel én is szeret-

- Nem, Han. - a fiatal fiú maga mellé ejtette kezeit a megszólítást hallva. - Te nem szeretsz engem. - a szavak éles tőrként hatoltak szívébe. - Te nem úgy szeretsz engem, ahogy én téged! - azzal Minho sarkon fordult, és kibotorkált a szobából.

Jisung pedig zavarodottan és megbántottan állt szobájuk közepén, ami sosem tűnt még ennyire ridegnek.

Vajon Minho rájött, hogy mit érez, és most utálja őt? Hisz tisztán és érthetően kijelentette, ő máshogy szereti a fiút. Vajon mindennek vége? Ennyi volt? Elvesztette őt?

A fiatal fiú a földre rogyva kuporodott magzatpózba és hagyta, hogy a fájdalom és rémület gúzsba kösse lelkét.

És sírt.

Sírt, mert rettegett, hogy elvesztette a lelkitársát. Sírt, mert félt, hogy megbántotta a másikat.
És sírt, amiért beleszeretett a legjobb barátjába.