Holtodiglan

5.

A másnap reggel kellemetlenül erős napsugarakkal ébresztette Jisungot.

A fiú összeráncolt szemöldökkel nyögött fel és még inkább az őt ölelő karok közé bújt.

Majd másodpercekkel később, elakadó lélegzettel fogadta a tegnap este emlékeit. És a szorosan hozzá simuló testet.

Nem mert megmozdulni, nem mert levegőt venni, de legfőképp képtelen volt elszakadni a másiktól.

Így úgy döntött, láthatatlannak tetteti magát.

- Tudom, hogy ébren vagy. - Minho álomtól rekedtes hangja borzongást keltett a fiatalabb csontjaiban.

Egy ideig egyikőjük sem szólalt meg, igazából fogalmuk sem volt, mit is mondhatnának. Hogyan is kezdhetnének bele. Meghallgatná e őket a másik? Elfogadná e a bocsánatkérésüket? Rendbe tudnák e tenni a dolgokat?

- Jisung-

- Hyung-

A két fiú zavartan nevetett fel, ám egyikőjük sem mozdult jelenlegi pozíciójukból, így Minho karjai Jisung dereka körül pihentek, a fiatalabb arca pedig annak nyakhajlatába volt temetve.

A táncos minden egyes lélegzetvételét érzékelte a rappernek, ami apró libabőrt varázsolt bőrére.

- Hiányzol, hyung. - suttogta aztán Jisung. - Annyira hiányzol...

- Te is hiányzol nekem, Hannie. Borzasztóan!

- Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! - Minho zavarodottan ráncolta össze szemöldökét. Miért Jisung kér elnézést? Neki kéne a fiatalabb bocsánatáért esedeznie. Hisz szörnyű dolgokat mondott neki.

- Jisung. Az egyetlen, aki itt megbocsáthat valakinek, az te vagy. Borzasztó dolgokat vágtam a fejedhez. Ellöktelek magamtól, holott rád volt a legnagyobb szükségem. Olyan mély sebeket okoztam a szavaimmal, amiket lehet, már képtelen leszek begyógyítani. Én... én megijedtem. - Minho nagyot nyelve szorította magához a kisebb testét, mint aki rettegett, hogy az bármelyik pillanatban eltaszíthatja magától. - Részeg voltam és a saját érzéseim megrémítettek. Féltem, hogy ha... hogy ha rájössz... ha rájössz, mit érzek irántad, megutálnál. És én abba belehalnék, Jisung. - Minho hangja megremegett, ahogy szemeit kezdték elhomályosítani a könnyek. - Képtelen lennék nélküled élni. A minden vagy számomra. A legjobb barátom, a lelki társam, az egyetlen, akiért megéri az a sok nehézség, a szenvedés... Jisung, én-

Az idősebb fiú ijedten rezzent össze, mikor az említett szinte kitépte magát a karjai közül, hogy szemeibe nézhessen. És a szíve megállt dobogni, majd ezerszer gyorsabban és erősebben kezdett verni, mikor azokba a gyémántként ragyogó szemekbe nézett.

- Szeretlek. - volt az egyetlen szó, ami játszi könnyedséggel táncolt ki Jisung ajkai közül.

Oh, és mennyiszer mondták már egymásnak ezt az egyszerű, mégis ezerféle jelentéssel bíró szót.Most mégis, mind a ketten tudták, hogy a hónapok, sőt évek óta tudni vélt - csupán tagadásba fojtott -, egymás iránt érzett szerelmük csengett vissza abból az egy szóból.

- Szeretlek, hyung. Őszintén, tiszta szívből, örökké. - Jisung halk hangja tisztán és érthetően visszhangzott Minho fülében, akinek szemeiből megállíthatatlanul kezdtek folyni a sós kis cseppek.

- Szeretlek! - súgta vissza szívének válaszát, majd lágyan végigsimított a fiatalabb arcán. - Az életemnél is jobban szeretlek!

És a két fiú egymás könnyeit törölgetve, halkan nevetgélve, szorosan összebújva, édes kis semmiségeket suttogva egymásnak hagyták, hogy szívük végre egyszerre dobbanjon.

*****

Mikor Jisung legközelebb felébredt, a nap már lefelé igyekezett a horizonton. A szoba szürkületbe burkolózott, a fiú pedig össze volt zavarodva.

Teste forró volt, túlságosan forró, tüdeje pedig igyekezett megfelelő mennyiségű oxigént juttatni szervezetébe. Szíve heves kalapálása pedig csak még inkább össze zavarta.

A pánik futótűzként kerekedett útnak testében, mikor egy ismerős hang kúszott fülébe.

- Jisung?

A fiú túl hangosan kapott levegő után, mire Minho rémülten, könyökére támaszkodva emelkedett el a fiatalabb testétől.

- Mi a baj? Mi történt? - tenyere automatikusan csúszott Jisung verejtékező homlokára, tekintete a másikét kereste. - Rémálmod volt?

- H-hyung...

- Itt vagyok bébi, itt vagyok.

Bébi.

És Jisung végre be tudta azonosítani az egész testét égető forróságot. A levegőhiányt, a heves szívverést.

Arcát gyorsan a párnájába fúrta, hogy a torkán kiszökő nyögést valamelyest tompítani tudja vele. Hálát adott a félhomálynak, amiért az nem leplezte le rögtön szánalmas állapotát.

Minho viszont össze volt zavarodva. Rengetegszer látta már Jisungot egy pánikroham kellős közepén vagy éppen elején. És mindig tudta, mit kell csinálnia.

Most viszont tanácstalanul nézte az alatta reszkető kis testet, a kisebb vörös arcát, mellkasáig felhúzott térdeit.

- Jisung, beszélj hozzám, kérlek. Mi történt? - és azok az ujjak, azok a hosszú, tökéletes ujjak, apró, megnyugvást hirdető köröket rajzoltak a fiatalabb szabadon lévő bőrére.

Ám a mókus arcú fiú csak még mélyebbre fúrta arcát párnájába és igyekezett elterelni figyelmét a lüktetésről a lába között, a bizsergésről a gerince mentén, a kiszökni igyekvő sóhajokról torkából.

Mert oh, igen, Jisung fel volt izgulva.

Egy olyan álomból riadt, amiből nem akart, ahol Minho alatt zokogott, de nem a fájdalom miatt, ahol az alhasában robbanni készülő feszülés kitaszította az álomból és most két lépésnyire az orgazmustól szenvedett.

- Hyung... - igyekezett, de csak egy elfúló sóhajra futotta.

- Mi az, bébi?

Bébi.

Jisung legszívesebben a nyelvével ízlelte volna meg azt a szót.

- C-csak egy... csak egy rossz álom.

De Minho nem hitt neki.

Egy határozott mozdulattal maga felé fordította a kisebbet, aki képtelen volt tovább vissza tartani az ajkai közül kiszökő nyögést.

És Minho mintha tűzbe nyúlt volna, úgy kapta el kezét a másikról.

Jisung összeszorított szemekkel igyekezett takargatni most már igen feltűnő problémáját és legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

A némaság elevenen falta fel.

- Rossz álom, hm?

És Jisung torkából újabb nyögés távozott.

Legjobb barátja hangja mély volt és rekedtes, a fiú pedig lassan nyitotta ki szemeit, hogy aztán azokba a homályos, sötéten csillogó íriszekbe fúrja őket.

- Rossz volt, hogy vége lett. - súgta fájdalmát, mire Minho szívverése kihagyott egy ütemet, légzése nehézkessé vált.

- Mit álmodtál? - követelte.

- Hyung... - Jisung szinte öntudatlanul kúszott közelebb a másikhoz, kezei combjai közül saját mellkasára vándoroltak.

- Velem álmodtál? - kérdezte az idősebb, ujjai pedig lágyan érintették a kisebb arcát. - Mit csináltam veled az álmodban? Hm, Sungie? Meséld el. - ajkai leheletfinoman simultak Jisung homlokára, forró légvételei csak tovább szították a fiatalabb testében fortyogó tüzet.

- Ah, én-

Jisung szédült a távolságtól, ami köztük volt. Mint egy függő, úgy vágyakozott Minho testének melegéért. Észre sem vette, hogy vacogott.

Csak mikor mellkasa legjobb barátja mellkasának feszült, ágyéka pedig az idősebb ágyékának, Minho keze pedig fenekébe markolva rántotta közelebb magához jött rá, egész életében fázott.
Fázott, és most végre reszkető lelke megnyugodhatott kissé.

Nem szégyellte azt a halk zokogást, mely ajkai közül szökött ki, mikor nadrágjába élvezett.

Nem szégyellte, mert Minho csak tartotta, tartotta, a szerelemtől átitatott, halk szavak pedig lassacskán újból az álmok mezejére terelték.

*****

- Oké, Jisung, elég lesz. - Felix a nappaliban ült, felpolcólt lábán kötés díszelgett, körülötte pedig kaotikus kavalkád tornyosult.

De a rapper nem úgy tűnt, mint aki meghallotta csapattársát, mivel fáradhatatlanul hordta a sérült fiúnak az édességeket, a kedvenc könyveit, a legpuhább takaróját, a laptopját, ezer féle frissen készült ételt, három bögre teát, két vödör kávét és egy sárga kiscsibét ölelgető mókus plüss kombót.

- Ha így folytatja, áshatjuk ki Lix hyungot a kupac alól. - súgta Jeongin a mellette álló leadernek, aki csak fejcsóválva figyelte a jelenetet.

Amióta az ausztrál hazajött a kórházból, a mókus arcú fiú egy másodpercre sem hagyta magára, minden létező módon és nyelven bocsánatot kért már tőle, és miután felszáradtak a könnyei, küldetésének tekintette, hogy Felix semmiben se szenvedjen hiányt. Persze túlzásba vitte.

- Jisung! - próbálta meg felhívni magára a figyelmet a szeplős. - Ji- Sungie! Han! Hannie! Han Jisung! - mindezt sikertelenül. - MINHO HYUNG! - sikította el magát aztán nem bírva tovább, mire a kért fiú a derekánál fogva vonta magához a túlpörgött ászukat.

- Elég lesz, Hannie! - súgta fülébe, mire a rapper vörösödve fagyott le az őt ölelő karok között.

Az előző nap egy lázálomnak tűnt számára, képtelen volt felfogni a tényt, miszerint majdnem pánikrohamot kapott egy nedves álom miatt, majd legjobb barátjához dörgölőzve élvezett nadrágjába, hogy aztán vissza aludjon, mint aki jól végezte dolgát.

Minho ugyan nem hozta szóba a dolgot, de a szemeiben pislákoló sötét vágyat a reggel fényessége sem tudta vissza utasítani szíve mélyére.

És az sem segített helyzetükön, hogy reggel a fiúk megkönnyebbült ujjongásba kezdtek, mikor meglátták őket együtt reggelizni.

- Szóval végre kibékültetek? - kérdezte őket Seungmin, miközben az ölében pihenő Chan kócos fürtjeit igazgatta.

- Igen.

- Akkor végre kényelmesen aludhatok az ágyamban? - csillantak fel Jeongin szemei.

- Veled aludt? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Hyunjin, Jisung pedig igyekezett minden figyelmét a vele szemező müzlis tálkájára fordítani és nem tudomást venni a szívét szorongató féltékenységről.

- Igen. Szörnyű volt! Ne haragudj meg hyung, de lehetetlen tőled aludni. Folyton ölelgettél és sírtál és Jisungot emlege-

- Zsebkendőt kérsz reggelire vagy a cipőm talpát? - villantott figyelmeztető pillantást a maknae felé Minho.

- Hyung! - szidta meg Jisung, de nem tudta tagadni a tényt, miszerint szíve boldogan dobbant meg a tudattól, hogy a fiú rá vágyott.

- Sungie sem volt jobb, elhihetitek. Mikor ki akartam nyírni Lee Know hyungot - bocs, hyung - sírva könyörgött, hogy ne bántsam. - kapcsolódott be a beszélgetésbe Felix is.

És onnantól kezdve Jisung mindent megtett, hogy csendben - és kényelemben - tartsa a szeplős csapattársukat.

- Könyörgöm, zárd be a szobátokba. - nyögte elhaló hangon Lix, ahogy a körülötte tornyosuló halmot pásztázta és próbált úgy helyezkedni, hogy frissen kötözött lába lehetőleg ne szerezzen több sérülést.

Minho pedig örömmel teljesítette a kérését.

Már egyikőjük sem láthatta, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a bandatagok egymásra villanó, örömtől és megkönnyebbüléstől csillogó tekintetét.

Hali-szia-puszi mindenkinek!
Hogy tetszik eddig?
Igazából eredetileg úgy terveztem, hogy még egy fejezet és vége lesz, de.... már a 4. plusz részt írom hozzá Q_Q
Olyan cukik, olyan mézescsuprok, hogy nem tudom abba hagyni.
Na mindegy.
Köszönöm, ha olvassátok *ezer és ezer szívecske*