A Nagy Ő

A casting

Nehezen hevertem ki a szombat esti dorbézolást és nem segített az sem, hogy Ricsi vasárnap este megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot. Négyszer próbált meg hívni, de erős maradtam és nem reagáltam semmit. Vera még meg is dicsért, én pedig úgy döntöttem tényleg ideje új fejezetet nyitni az életemben. Nem volt szükségem rá, hogy Ricsi újra és újra kihasználjon, végre ki akartam szabadulni a bűvköréből.

A vasárnap esti négy hívást hétfőn délelőtt újabb kettő követte, amit öt üzenet kísért. Az első üzenet még aggódó volt, amiért nem tud elérni, aztán taktikát váltott. Lehordott minden szarnak, amiért arra sem méltatom, hogy szemtől szembe mondjam meg neki, hogy nem akarok vele lenni, aztán az utolsó sms-ben már én voltam babilon szajhája. Magam is meglepődtem, milyen könnyen ignoráltam őt, és még csak fel sem húztam magam a szitkozódásán. Fogalmam sem volt róla, mi adott ekkora erőt, hiszen előtte két évet pazaroltam rá, és mindig gondolkodás nélkül omlottam a karjai közé, amikor vissza akarta könyörögni magát. Azt egy percig sem hittem, hogy szerelmes lennék belé, de volt benne valami, amivel magához láncolt. Akármi is volt az, úgy tűnt, végre el tudtam engedni.

A hétfő, Ricsi próbálkozásait leszámítva kellemesen telt, még a munka sem tudott lehangolni, pedig valójában utáltam a vendéglátós életet. Nappal kávézó, este kocsma, ez a kombináció addig volt szimpatikus, amíg az egyetem mellett tudtam belőle plusz pénzt csinálni. Arról nem szólt a fáma, hogy friss diplomás grafikusként senki nem akar majd alkalmazni, mondván nincs elég tapasztalatom, így aztán maradtam kávét főzni és sört csapolni. Szerencsére a főnök tudta, hogy nem ez álmaim munkája, így aztán bármiféle programot szerveztek az R8-ban, én tervezhettem a szórólapot az eseményhez. Meg a plakátokat. És a menüsort is. Hálás voltam érte, egyértelműen, de az egyetemen megszerzett tudást nehezen tudtam megvillantani olyan papírfecniken, amik az olcsó sörre és a karaoke estre hívták fel a figyelmet.

-Holnap délben lesz a meghallgatás, tudod már, hogy mit veszel fel? - Vera olyan izgatott volt a másnap miatt, hogy egész este csak kapkodott. Kivasalta a haját, aztán begöndörítette, aztán a felét megint kivasalta, hogy el tudja dönteni, melyik áll neki jobban. Persze, mindenhogy jól nézett ki, de ő már csak ilyen volt.

-Gondolom farmerben meg egy trikóban. A lábamra meg a dorcót húzom.

-Na nee! Mindjárt kerítek neked valamit, de nem jöhetsz tornacipőben! - Pattant gondolkodás nélkül a ruhásszekrényéhez. Anélkül, hogy figyelembe vette volna, mennyire nem akarom sem a ruháit, sem a cipőit hordani, - Ez jó is lesz!

Egy csinos, testre simuló fekete, spagetti-pántos ruhát dobott az ágyra, aztán egy cipősdobozt tett mellé, amiben tudtam, hogy a kedvenc magassarkú szandálja pihent.

-Az a szandál nem is jó a lábamra - néztem Verára felvont szemöldökkel. Miért akarta, hogy ennyire kicsípjem magam? Nem értettem.

-Akkor ezt én veszem fel - vigyorgott rám miközben a gondosan előkészített szettje mellé rakta át a mutatós lábbelit. - De a szoknyát felveszed, és nincs apelláta!

Miután Vera még azt is eldöntötte, hogy hogyan viseljem a hajam, végre kezdte lazábban kezelni a helyzetet. Nagy nehezen kiegyezett abban, hogy a ruhához a tornacipőm húzzam, cserébe begöndöríthette a hajam. A smink ügyében nem voltam hajlandó tárgyalni. Sosem szerettem a túlzó makeup-okat, a szemceruza és spirál pont elég volt, egy halvány, cseresznye ízű szájfénnyel.

A másnap dél túl gyorsan érkezett el. Vera egész napra szabadnapot kért a munkahelyén, én mindössze kétórányi ebédszünetet kértem.

-Ugye leveszed a farmerdzsekid? - Kérdezte Vera, amikor helyet foglaltunk a tárgyalóteremben, A tévéstúdió székházában voltunk, egy nagy konferencia teremben kellett várakoznunk, amíg a casting-osok egyesével be nem hívták a jelentkezőket egy-egy kisebb irodába.