A sötétség fénye

|01| Túl sok a kérdés, és túl kevés a válasz

Fény.

Meg sötétség.

Vagy fény a sötétségben.

Nem, határozottan sötétség. De akkor miért látok, és mit keresek itt?

Próbáltam azon gondolkodni, hogy mi történhetett, de egyszerűen nem ment. Mintha még álmodtam volna. Valami sötét teremben lógtam a karjaimnál felláncolva a plafonra. Körülöttem mások is hasonló helyzetben voltak, akár egy középkori kínzóteremben.

Éhes vagyok, vagy szomjas. Nem is tudom. És fáj a szám.

Valami történt a fogaimmal, mert mintha nem fértek volna el a helyükön, de olyan száraz ajkakkal és annyira kimerülten ébredtem, hogy nem éreztem, mi lehet a baj.

Ajtócsukódás hangja zendült valahonnan fentről. A távolságáról sejtésem sem volt: mintha nagyon messze lett volna, de mégis elég közel ahhoz, hogy tisztán halljam. Két ember volt a forrás, akik el is indultak lefelé.

Fény. Most már tényleg fény, egész pontosan egy fáklya fénye.

Ettől valahogy úgy éreztem, mintha eddig teljes sötétségben lettem volna.

Ahogy leértek a lépcsőn, felém indultak. Hajtott a kíváncsiság, hogy kik azok, de bárkik is, jobban jártam, ha nem tudják meg, hogy felébredtem.

– Miért kezdett el ez egy kicsit rám hasonlítani? Valami rossz tréfának szántad? – szólalt meg egy női hang, ahogy megálltak előttem, mintha ez csak a napi rutinjuk része lett volna.

– Fogalmam sincs. Én nem nyúltam itt semmihez. Minden úgy van, ahogy az úrnő hagyta – válaszolta egy másik.

– Felettébb érdekes – megfogta az államat, és felemelte a fejemet –, általában csak a szemszínük vagy a hajszínük szokott megváltozni a vérifjúknak, ahogy vámpírrá változnak, de még az sem mindig. Ráadásul lenyűgöző idő alatt fejezte be az átváltozást. Tegnap, mikor itt voltam, még biztos nem így nézett ki. Ugyanolyan átlagos és unalmas volt, mint a többi. Másnak ennyi idő alatt sokszor az agyarai sem nőnek ki rendesen.

Vérifjúk. Vámpírok. Átváltozni. Mi ez? Valami elbaszott fantasy isekai?

– Hm, még a végén elkezdek irigykedni rá – mondta újra az első hang, miközben lazán megfogta a mellem.

Olyan tompa voltam, hogy eddig fel sem tűnt, hogy meztelen vagyok, ellentétben a körülöttem levőkkel.

– Hm, milyen finom. Ehhez itt még visszatérek – folytatta, miközben tovább markolászta és simogatta a mellem, de el is engedte nemsokára. Egyszerre volt ez valamiért kellemes érzés, meg mérhetetlenül megalázó és rémisztő is. Főleg, mivel féltem bármit is reagálni rá.

Lehet nem túl jó ötlet, de talán mégis hasznos lenne megnéznem, hogy kik a fogva tartóim. Elraboltak, ez tény. Be vagyok zárva valami nagy pincébe, ez is tény. Segítségre nem hinném, hogy belátható időn belül számíthatok abból kifolyólag, hogy hány sorstársam van még itt, így egyedül kell kijutnom. De ha ez sikerül, azért jó lenne, ha tudnám majd azonosítani az elkövetőket. Egy gyors pillantás nem árthat. Talán észre sem veszik. Ahogy folytatták a csevegést, valahogy más szögben kezdte el tartani az államat, mint az elején. Biztos egymásra figyelnek már, nem pedig rám.

Lassan kinyitottam a szemem, de abban a pillanatban el is engedett, és mindketten továbbléptek valaki máshoz. Megnézték maguknak, s újra tovasétáltak, de a terem egy olyan részébe, ahol már nem láttam őket teljesen tisztán, és ők sem láthattak engem. Ez pont kapóra jött nekem. Egy rövid pillanatra láttam az első arcát. Hófehér bőre, vöröses haja és sötét szemei voltak. Nagyon díszes, mély dekoltázsú, földig érő, alapvetően sötétkék ruhát viselt, de a szegélyeknél valamilyen csillogó anyagból készült mintával díszítették. Túlságosan puccos volt ehhez a pincéhez. A másik nő már nem volt ennyire falfehér, és fekete haja volt. Az ő arcát már nem tudtam megnézni.