A sötétség fénye

|04| Miért mindig csak akkor van rám szükség igazán, ha meg kell ölni valamit?

Az elkövetkező hetek és hónapok leginkább eseménytelenül teltek.

Alapvetően mindig is annyira otthonülő típus voltam, hogy a saját temetésemre sem mennék el, ha nem vinnének, de ezúttal a négy fal közötti gubbasztás tényleg csak a négy fal közötti gubbasztást jelentette. Se olvasnivaló, se videójáték, se filmek, se internet... Valahogy úgy éreztem, hogy a boomerek nem azért magasztalták égig a kinti focizást, meg a barátokkal talizást, mert az annyira jó volt, hanem mert akkor az volt a legjobb opciójuk. Nem hiába lógott az összes a Facebookon, ha megtehette, miközben a Candy Crush Saga hatezredik szintjét is már rég elhagyta, és nem a kapu előtt csücsült, mint az igazán régi öregek.

A társasághoz való kedvem még ezek ellenére sem igazán jött meg, bár lehetőségem sem nagyon volt rá. Hiába tartottak épp lakodalmat, ha hétágra sütött kint a nap. Maximum csak a zenét hallgathattam. Így inkább a falut körbeölelő erdős részen mászkáltam esténként, de messzire menni nem mertem. Féltem, hogy ismerős arcba futok véletlen. Mindenesetre, azért barangoltam annyit az erdőben, hogy sikerült valami fülbevalónak való ásványt találnom. Hogy pontosan mi volt, nem tudtam meg sohasem, de kék színű volt, mint a szemem.

Az sem segített a társas kapcsolataimon, hogy nem bírtam, ahogy süketeltek a semmiről. A tini fiúknak az volt a röhögnivaló napi téma, hogy Mari sokat evett az asztalnál. Az én korcsoportomnak meg az volt a szenzáció, hogy tegnap Erzsu nem arra indult el, mikor kiment a kapun, mint ahogy szokott. Inkább akkor nézegettem, hogy hogy vadásznak a baglyok az erdőben. A medvéktől és a farkasoktól amúgy sem féltem már éjjel.

Remélem nekem nem lesz annyira silány sosem az életem, hogy ennyire máséval kelljen foglalkozzak. Még szerencse, hogy mire én felkelek s kimehetek, ők lassan lefekszenek. Van okom nem fosolni velük a semmiről.

Úgy néznek rám, mikor valami olyasmit csináltam, ami otthon természetes, itt viszont még nagyon nem, mint ahogy a vezetés oktatóm nézett, mikor egyik talink alkalmával lazán bedobtam a hátsó ülésre harminc méter gégecsövet, mielőtt beültem volna a sofőr ülésbe, de valahogy nem tudott érdekelni.

Az a jog, hogy egy nő, ha úgy érzi, nyugodtan „undok" lehet – vagyis kifejezheti a negatív érzelmeit, ha olyanokat él át – csak a legutóbbi évtizedek vívmánya volt. Vagyis a jövőé, ami nekem a múlt. A szó szerinti középkori mentalitás miatt meg nem kevés súrlódásom volt egyesekkel. Főleg, miután egy férfi elkezdett dühöngeni a környezetemben, én meg higgadtan rákérdeztem, hogy „most miért kell hisztizni"? Nagyon ledöbbentek a szóhasználatomon, pedig az az ovis hisztihez még közelebb is volt, mint az, amiért a nőkre szokták ezt mondani.

De az, hogy vámpír voltam, egyben magyarázatot is adott sok dologra velem kapcsolatban a szemükben, így ezekkel nem is kellett annyira foglalkozzak.

Néha unalmamban már besegítettem itt-ott néhányaknak, mert ahogy a tehén sem fog magától megfejődni, a szénásszekér sem üríti le magát. Alapból falusi voltam, tudtam, hogy mennek a dolgok. Bár egy kis felvágás is volt néha-néha a dologban. Kicsit kérkedtem a mágikus erőmmel, és azzal is, hogy vámpírként sok dolog számomra nem volt annyira megerőltető, mint nekik. A pityóka cirázástól a mágikus tűzzel végzett disznó perzselésig mindent csináltam.

Szekeret üríteni utáltam szinte a legjobban régen – annál rosszabb talán csak a forgatás volt –, de ezúttal valahogy könnyebb volt. Nem fáradtam úgy el benne. Még úgy is, hogy egyedül csináltam az egészet. Éjjel mondjuk nem is nagyon lett volna, aki segítsen fejlámpa vagy egyéb fényforrás hiányában. De ők nem szakadtak bele a munkába, nekem meg gyűltek a jó pontjaim, és nem ölt meg az unalom. Annyira ingerszegény volt ez a környezet, hogy az valami hihetetlen.