K.

8. They.

Minho az iskola udvarra kiérve nagyot sóhajtva leült egy padra és arcát a kezébe temette.

Kezdte egyre rosszubbul érezni magát az előbb történtekért.

Jisung elmondta neki, hogy evés zavaros, és nem képes enni, ehhez képest Minho leordította a fejét.

Emellett látszik Jisungon, hogy nagyjából ugyan azokat a ruhákat hordja, és a táskája sem olyan mai... Lehet, hogy az egyedülélést is nehezen oldja meg, mert az alkoholista szülei nem adnak neki pénzt.

Mivan, ha nincs pénze ételre...?

Minho szörnyen elszégyellte magát.
Hogy volt képes így bánni azzal a szerencsétlen fiúval? Képest volt tényleg azt mondani neki, hogy oldja meg egyedül, mikor Jisung konkrétan haldoklik?

- Baszódj meg, Lee Minho... - morogta magának, majd habozás nélkül felpattant, és elindult vissza az iskola épületbe.

[...]

Jisung szomorúan ült a harmadik folyosó lépcsőjén.
Ebéd szünet volt, de nem akart bemenni az ebédlőbe, inkább úgy döntött, hogy leerőszakolja a torkán azt a fél szelet műzlit.

Olyan tempóban, kis falatokban ette, hogy a testének valamilyen szinten legyen ideje feldolgozni a táplálékot, így nem hányja ki később.

Éppen befejezte az evést, mikor valaki megállt előtte.
Jisung kissé félve felnézett.

- Szia... - nézett le rá Minho.
- ...Szia - köszönt vissza Jisung az üres műzlis papírra függesztve szemeit.

Minho tétován leült mellé a lépcsőre.
- Megetted...? - kérdezte meglepve.
Jisung bólintott.
- É-és hogy érzed magad?

Minho alaposan végignézett Jisungon remegés, vagy rosszullét után kutatva.
- Hát... hogy is mondjam - Jisung Minhora pillantott -, jobban. Szerintem jobban vagyok.

Minho ezt hallva az ajkába harapott, hogy ne mosolyogjon.
- Ezt jó hallani... - az idősebb belenyúlt a táskájába, és előhúzott valamit. - Hoztam még műzlit... így minden napra jut egy.

Jisung akaratlanul is elmosolyodott.
- Köszönöm...

Pár perccel később felálltak és elindultak az ebédlő felé, hogy Minho tudjon enni.
Ameddig Minho kikérte a kajáját, addig Jisung helyet foglalt egy üres asztalnál.

- Hé, te malac!
Jisung nagyot nyelve fordult hátra.
Mögötte Hyun Chungho és a bandája állt gonoszan vigyorogva.

Jaj ne... gondolta Jisung.

Hyun Chungho és haverjai voltak azok, akik bántalmazták Jisungot.

- Na mi van, Jisungie? - vonta fel a szemöldökét gúnyosan Chungho. - Bejöttünk ebédelni?

- N-nem egészen... - felelte halkan Jisung.

- Jobb is - horkantott Chungho -, különben csúnyán meg lettél volna baszva, ha tovább hízlalod azt az undorító malac testedet.

Jisung torka összeszorult.

- Mindjárt én baszlak meg téged, ha nem takarodsz el innen de kurva gyorsan.

Jisung felkapva a fejét látta, ahogy Minho dühösen lecsapja az asztalra a kajáját.

- Húzd innen azt a büdös picsádat Chungho, nem kérdezett senki - mondta Minho indulatosan.

Jisung életében előszőr látta Chunghot ijedtnek.
- M-mi a fasz...? - nézett értetlenül Minhoról Jisungra, Jisungról Minhora. - Hol szedted te össze magadnak Lee Minhot??

- Nem rád tartozik - felelte Jisung halkan, de érthetően.

Chungho már készült volna vissza vágni, de Minho tett egy lépést felé, mire gyorsan becsukta a száját.

- Baszódjatok meg - morogta dühösen, majd - intve a bandájának - kivonult az ebédlőből.

Jisung hálásan nézett az idősebbre.
Minho a fejét csóválva leült az asztalhoz, majd az evőpálcikáját a kezébe véve elkezdte turkálni az ételt.
- Chungho ocsmány pofájától elment az étvágyam - nyafogta, ami kicsalt Jisungból egy apró, alig hallható kuncogást.

Jisung mellkasa jólesően felmelegedett a gondolatra, hogy most már van mellette valaki, aki megvédi őt akkor is, amikor ő nem képes rá.

516 szó.