Egy nyitott koporsóban élek

XIX. Fejezet

– Exian. Mielőtt elviszel, hogy segítsek továbblépni a második léleknek. Kérdezhetek valamit? – Exian komoly tekintetét rám veti és figyel. – Mi történne akkor, ha itt akarnám hagyni ezt az egészet? Mi történt az elődömmel, aki megszökött?

– Ez elég súlyos következményekkel jár, úgyhogy ne is törd hülyeségeken az eszedet – kapja el a csuklómat és vezet tovább.

– Na de mégis? – nyaklik meg a hangom. Exian sóhajt egy mélyet, majd lehuppan egy közel eső lépcső harmadik fokára. Megpacskolja maga mellett a lépcsőt, én pedig leülök mellé.

A sötét utcát nézem magam előtt, késő este van.

Exian nem rögtön az áldozatunkhoz vitt, mint a múltkor, csak az utcába hozott, de szeretném megtudni, hogy mi történne, mielőtt elviszem a következő lelkemet. Lehet utána megint nem lesz alkalmam megkérdezni.

– Ugye nem a múltkori miatt kérdezed ezt? – néz rám az érdektelen tekintetével, amit a megismerkedünk óta nem láttam. Szíven szúr a tekintetével. Felnyársal, ahogyan rám néz. Megrázom a fejem és a járdán kiálló repedést kezdem el rugdosni. Már sosem lesz olyan, mint volt a csók előtt. Mindent elrontottam. A csók miatt esett baja majdnem Korának. Ismét. Én pedig majdnem meghaltam. Ismét. Mindenkit veszélybe sodrok, mert nem bírom kordában tartani az érzéseimet. Az éjszakai tájat figyelem, ahogy a csend közénk férkőzik és a kérdés megválaszolatlanul lóg a levegőbe.

Mély levegőt véve kezd bele a magyarázatba.

– Ha valaki halállá változik lesz egy cél, egy feladat, amit el kell végezni. Amiről nem tudsz, csak ha már teljesítetted. Akkor dönthetsz, hogy maradsz tovább halál, vagy továbblépsz. A te esetedben, amennyiben az emberi életed során sikerül ezt teljesítened, visszatérhetsz a mindennapi életedhez. Viszont, ha ez előtt szeretnél lelépni, akkor sohasem léphetnél tovább. Csak, hogy értsd. Az elődöd itt hagyta az egészet. Amíg te nem jöttél rendelkezett a képességeivel. Halál maradt. Így akár félig emberi életet is élhetett, mert láthatóvá tudott válni. Viszont nem osztunk csak úgy szét haláli képességeket. Így, amint átvetted a helyét, ő megszűnt halálnak lenni. Eltűnt és láthatatlan lélekként kóborol. Én vagyok az egyetlen, aki láthatja őt. De eltűnt. Nem fog előkerülni és itt fog élni a földön egy örökkévalóságig. Nem léphet tovább, nem mehet el innen és senki nem is láthatja. Soha. – Nyelek egy nagyot. Nem hangzik jól. Leveszem róla a tekintetemet és ismét csak a járdát bámulom. Tehát akkor nincs menekvés. Ezt kell csinálnom a célomig. Ami ki tudja, mikor jön...

– De ha te itt vagy háromezer éve... – akadnak el a szavaim.

– Mindenkinek máskor jön a cél. Volt olyan, akinek pár év, de akár hónap is elég volt, hogy ezt elérje. Hát nekem más utat szánt a sors – tördeli az ujjait, töretlenül figyelve a mozgásukat. Háromezer éve nem jött cél. Lehet nekem is több száz év. Belegondolni is szörnyű. Már kételkednék, hogy egyáltalán lesz e rá lehetősége.

– Ezért hát meg se forduljon a fejedben eféle gondolat. Megértem, hogy rossz most neked. De hidd el, ezt meg lehet szokni. Mi itt vagyunk egymásnak– mondja, de érzelmeket nem visz a hangjába, mintha csak a kötelességtudat mondatná vele.

Belesajdul a szívem, inkább ne mondta volna, minthogy ilyen hangsúllyal tegye.

– Ha nagyon hiányoznak az emberek bemehetsz közéjük. Ezt meg lehet szokni. Az örökké tartó magány nem – hajol előre, a combjára támasztva a könyökét. Szomorú tekintete a járdában lévő repedést figyelni. A torkom összeszorul a gondolattól, hogy mi lett azzal a nővel. Elvesztette a fiát, és soha többé nem is láthatja. Nekem még van esélyem.