Egy nyitott koporsóban élek

I. Fejezet

  Felriadok! Furcsa álmom volt, mintha elvesztettem volna valamit, nagyon régen. Amit most visszaadtak nekem. Most viszont csak üresebbnek érzem a lelkem attól, hogy visszakaptam. Befordulok és visszafekszem. Holnapra úgyis elfelejtem. Fontos zárthelyim lesz, nem bukhatom meg. Lehunyom a szememet és magamra erőltetem az alvást.

– Nem menekülhetsz – szólít meg egy hideg fuvallat. Feloltom a kislámpát az ágyam mellett. A szobám üres, csak a jegyzeteim hevernek szanaszét a padlón. A könyvem lapjait a szél süvítése mozgatja. – Nem menekülhetsz előlem Lorina – egyre közelebbről hallom a suttogást. Remegni kezd a kezem és félelem marja a torkomat, ahogy kipattanok az ágyból és a nyitott ablakra vetem magam. 

Hatalmas lendülettel lehúzom az ablakot és bezárom. Hangos puffanással ütközik össze a saját keretével, felverve a környéket. 

A hideg végigfut a hátamon, mintha a tarkómat simogatná, mintha el akarna kapni. Gyomromból előtörő furcsa érzés miatt hátraperdülök, hogy megnyugtassam magamat, semmi nem áll mögöttem. 

Egy hatalmas fekete köpeny magasodik felém, amitől hangyának érzem magam. A lábamból minden erő eltűnik és neki esek a párkánynak. Bevillan az álmom, hogy mi is történt benne pontosan. 

A szívem nem tudja eldönteni, hogy itt helyben álljon le, vagy jajveszékelős kalapálásából még kihozhat valamit a helyzetből. A köpeny előre dől és egy férfi arca kezd közeledni felém a kapucni alól. Fekete haja szemébe lóg, markáns álkapcsa megfeszül, ahogy már csak centik választják el arcát az enyémtől. 

A közelsége teljesen megdermeszt. Kőszoborként állok és hagyom neki, hadd tegye, amit csak akar. Az ajka majdnem a számhoz ér, de az utolsó pillanatban kitér és a fülemhez emeli telt ajkait. 

– Az enyém leszel, vagy így, vagy úgy. De mindenképp megkaparintalak – mondja karcos hangján. A testem elernyed és már nem csak a párkánynak dőlök neki, elesek és a fal az egyedüli, aki támaszt nyújt nekem ebben a helyzetben.

 Az ijedségtől behunyom a szemem és engedem fagyos testemnek, hogy elboruljon, mintha csak egy egyedül hagyott krumpliszsák lennék. Hatalmas puffanással földet érek, de mire kinyitom a szememet, nyoma sincs a sötét árnynak. 

Veszek egy mély levegőt, de testem még nem tért magához, csak fekszem továbbra is a földön, ujjammal a puha padlószőnyeget simogatva, mintha meg tudna vigasztalni földöntúli finomságával 

Lámpa fénye szűrődik be az ajtóm alatt. Nyikorgást hallok, pánikolva figyelem az ajtót rettegve attól, hogy az árny tért vissza kísérteni engem. 

Anya lép be a szobába és felkapcsolja a lámpámat, amitől fehér foltok kezdenek el játszani szemem előtt. Kezemet a szemem elé húzom, de most bármilyen fényforrás jobb, mint a sötétség.

– Mit keresel a földön? – siet felém anya, pontokból álló körvonala. Megfogja a felkaromat és húzni kezd felfelé, visszazökkentve a valóságba. 

Aggódó fáradt tekintetét lesem, ahogy fürkészőn nézi az arcomat, amin még valószínű ugyan az az elbaszott, ijedt ábrázat ülhet ki. 

Megigazítom vonásaimat és a nyakába ugrok. Szorosan átölelem, majd minden váratlanság ellenére, anya azonnal viszonozza. – Mi történt? – tol el magától aggódó hangon kérdezve. 

Szinte némán megköszörülöm torkomat, hogy elrejtsem rettegésem nyomait.

– Semmi, csak be akartam csukni az ablakot és megcsúsztam az egyik jegyzetemben – mutatok körbe a padlóra fújt jegyzetek halmán. Lehajol és elkezdi összeszedni őket.

– Lehetnél óvatosabb is, a végén még korházba fogsz kerülni, de nem azért, ami miatt szeretnél – nevet. – Ezeket majd én összeszedem, feküdj vissza. Szükséged lesz pár óra alvásra, hogy jól menjen az anatómia dolgozatod.

Bólintok és magamra rántva a takarót a fal felé fordulok. Anya a jegyzeteket visszarakva az asztalra lekapcsolja mind a két villanyom és kimegy a szobából. 

Az ajtó csukódásának hangja után megpördülök és azonnal felkapcsolom a kislámpám. 

Elkéstem. 

A fekete férfi az ágyam mellett áll. Kezét felém nyújtja, el akarok hajolni, de nem mozdul a testem. Nem válaszol az agyamnak, akármennyire is próbálkozom. A férfi megfogja az állam és közelebb húz magához.

– Amíg halandó vagy, nem tehetsz semmit – vigyorog ridegen, a mozdulatlan testemen pásztázvó tekintetével.

– Pontosan, de amíg halandó vagyok, te se tehetsz ellenem semmit – vigyorognék vissza, de nem sikerül háttérbe szorítanom a félelmet, így csak ijedt vicsorgásra telik tőlem. Megforgatja szemét és elengedi az állam.

– Nem értem miért ellenkezel.

– Átvertél – suttogva kiabálom. Állkapcsom megfeszül és ökölbe szorul a kezem. – Segítséget kértél, de erről nem volt szó.

– Ez a sorsod, ez ellen nem tehetsz semmit – hajol egyre közelebb felemelve a hangját. – Egyszer úgyis bekövetkezett volna...

– De nem most – szakítom félbe. – Húsz éves vagyok. Fiatal, élnem kellene. Egyetemre járnom, emberek életét megmentenem. Nem ezt... nem ezt kellene, én...– megcsuklik a hangom és könnyek gördülnek végig az arcomon. 

A férfi leül az ágy szélére. Combjaira támaszkodik és kifúj egy mély sóhajt.

– Hidd el én se így akartam. De nincs más választásod.

– De van – lefekszem és a fejemre húzom a takarót.

– Rendben. Itt hagylak, de szólok, hogy érzékelni fogod a változást. Majd, ha már nem tudod kezelni, szólj.

Várok pár pillanatot, majd kibújok a takaró alól és körülnézek. Elment. Nem tudom miről beszélt, de ha elfogadta és békén hagy, akkor megnyugodhatok. 

Aludnom kell. Az arca van előttem minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem. Egyáltalán nem néz ki ijesztőnek. Teljesen máshogy képzeletem el a halált. Igaz a ruhája, haja színe és még a szeme is fekete, de mégsem ijesztő. Csak az tölt el rettegéssel, amit vár tőlem.