Az élet nagy kérdései

Két szék

A szobában egyetlen, halovány fény égett. A lámpásban apró, éppen, hogy még élő láng táncolt. A fényforrást leszámítva mindössze egy faasztal, és két szék volt a teremben. Az egyik szék üresen állt.

A másikon egy nő ült, két keze hátra kötve, szürke köpönyege tele volt szakadásokkal. Hátradőlt a széken, egyik lábát keresztbe téve a másikon. Lazán felkontyolt fekete haja arcába lógott. Arcán régi, és új csaták hegei tettek tanúbizonyságot harcos mivoltáról. Szeme idegesen járt ide-oda a félhomályban, ahogy kétségbeesetten próbált kiutat találni szorult helyzetéből.

Az ajtó kivágódott, és magas férfi lépett be. Állig érő, szőke haja összegubancolva, sötét ruhái kicsit megtépve, oldalán kard.

- Tábornok úr! Micsoda kellemes meglepetés! Szívesen tisztelegnék, csak hát, tudja kissé bajos felállni innen a kötelek miatt - köszöntötte kedélyesen a nő, arcára széles mosolyt erőltetve. A tábornok szótlanul leült a székre, s mindkét karjával az asztalra könyökölt.

- Hagyjuk a formaságokat, Alda. Egyikünknek sincs most erre ideje.

- Miről beszél? Én itt ragadtam. Időm, mint a tenger, úgy se megyek sehova, ahogy a dolgok állnak - vont vállat Alda.

- Ne légy nevetséges. Mindketten tudjuk, hogy szökni akarsz - forgatta kék szemét a tábornok.

- Hogy én? Szökni? Az ellenségeim fogságából? Milyen élénk a tábornok úr fantáziája! – horkantott Alda.

- Alda - nézett rá szúrósan a tábornok.

Alda vállat vont.

-Egyébként én tényleg igazán örülök a tábornok úrnak. Magával aztán lehet beszélgetni. A többiek úgy tűnik, nem nagyon kedvelnek errefelé.

- Nem is tudom miért. Vagy a hazaárulás, vagy a kibírhatatlan személyiséged lehet a hibás - húzta fel szemöldökét a tábornok.

- Pluto jól van? - kérdezte Alda.

- Nem tudom, ki az a Pluto.

- Hát a lovam. Tudja, lóháton voltam, mikor az emberei szíveskedtek elfogni.

- Á, az a kis sötétszőrű dög, aki mindenkit megpróbál megharapni?

- Igen, igen. Pontosan. Ő lesz az.

- Semmi baja a szerencsétlen lovadnak - vetette oda a tábornok.

- Remek! Kár lenne érte. Tudom, hogy nehéz természetű, de kifejezetten nagyszerű paripa - bólintott Alda nagy komolyan.

- Elég, ne húzd az időt! - csapott az asztalra a tábornok, ahogy felemelte hangját.

- Kérem, én nem húzom. Az csak telik magától - szögezte le Alda.

- Ki vele, hol vannak a társaid? - váltott ridegebb hangnemre a tábornok.

- Belőlem nem szedi ki - dőlt előrébb a széken Alda.

- Mit terveztek?

- Csak annyit, amennyit már a tábornok úr is tud: leszámolni magával, meg a kedves királyukkal. Esetleg még valami? - döntötte oldalra fejét Alda, majd újból hátradőlt a székén.

- Van egy javaslatom. Ha kitálalsz mindent a lázadókról, visszatérhetsz. Újra szolgálhatsz. Megbocsátunk mindent - vetette föl a tábornok. Alda hallgatott. A két ember néma csöndben nézett farkasszemet. Mindkettejük tekintete elszántan fürkészte a másikét.

- Tábornok úr, ezt nem tehetem - sóhajtott végül Alda.

- Alda, azt hiszem, nem érzed a helyzet súlyát - hajolt közelebb a tábornok.