Amíg a háló el nem választ

• Prológus •

                   • 10 évvel ezelőtt •

A Nap már kezdte felvenni alkonyköpenyét, amelyben minden egyes napnyugtakor megmutatta magát a világnak. Lemenő sugarainak fénye szűrődött át a kis faház deszkái alatt bevilágítva az egész teret. Meleg volt. Augusztus volt. Én éppen egy étcsokoládébarna hajú fiúcskával ültem szemben. Némán vizslattam vonásait. A bőre fakó, mint egy porcelánbabáé, az arca szimmetrikus, az orra egyenes, ajka halványpiros, felül vékonyan húzódik míg alul kicsit teltebben. Tengerkék szemeivel engem néz. Íriszei úgy csillognak, akár a hegyikristály, mintha mondani szeretnének valamit. Nem tudom mióta ültünk itt némán egymással szemben. Hirtelen egy halk sóhajjal törte meg a csendet. - Juliett...- szólalt meg végül. Hangja nem volt valami boldog. Nagyon ritkán szólított meg így. Csak nem történt vele valami. - Igen? - félve kissé, de válaszoltam neki. Tartottam attól, amit megakart velem osztani. Mégis furdalt a kíváncsiság. Vajon mi olyan fontos, ami miatt így kezdett bele egy beszélgetésünkbe? - Julie tudod, hogy te vagy nekem a legjobb barátom és azt is tudod, hogy mindent megosztunk egymással bármi legyen az. - kezdett bele a kis monológjába, miközben kezét az enyémre helyezte. - Az idei nyár lesz az utolsó, hogy mi együtt tudtunk lenni és játszani. - A mondata hallatán teljesen lefagytam. Mire akar ezzel célozni? Már nem lesz többé a barátom? - Hogy érted, hogy ez lesz az utolsó? - döbbenten kérdeztem rá. - Elfogtok költözni Matt? - Matt lesütötte a szemhéjját, s úgy bámult lefelé. - Részben. Anya, apa, Marcus és Maliah ők mind maradnak. Én költözöm el. - Hogy tessék? Mi okból kifolyólag hagysz itt? - a gondolatok, mint a villám, cikáztak a fejemben összevissza. Mi lehetett az oka annak, hogy elmegy? - Mivel a családom másik fele apai ágon Németországban él, felajánlották nekem, hogy szívesen lakhatok náluk és tanulhatok német iskolában. Őszinte leszek. Mindig is tudni szerettem volna milyen ott az élet, ezért belementem és anyáéknak sem volt semmi kifogásolni valójuk a dologban. - Ezt hallva éreztem ahogy a mellkasomba valami elkezd szúrni. Hirtelen forróság kezdett el bennem tombolni, ami már égető volt. Szíven ütött, amiket mondott. Akkor ennyi. Ilyen könnyen véget vet a barátságunknak. Kezeimmel szorosan a ruhám aljába markoltam és éreztem, ahogy a sós könnycseppek végig csordulnak az arcomon nedvességet hagyva maguk után. - Hogy lehetsz ennyire önző Matt?! - szakad ki belőlem. - Csak úgy itt hagysz!? Hol van a barátság mindörökre, amit megfogadtunk egymásnak évekkel ezelőtt ugyan ezen a helyen? - Jules. Nem akartalak megbántani ezzel. Kérlek nyugodj meg. Gyakran felhívlak majd és akkor tudunk beszélni. Kitalálunk rá valamit, hogy ne tűnjön úgy, hogy nem vagyok itt. - Matt próbált megnyugtatni, de én csak eltaszítottam magamtól. - Nem! Hagyj! Soha többé nem akarom, hogy hozzám szólj. Sőt látni se akarlak! - vágtam hozzá a durvábbnál durvább szavakat. Dühös voltam, mérgemben nem fogtam fel miket is mondok neki. Matt arcára ki ült az üresség. Fájt neki, amiket mondtam. Sose láttam még ilyen összetörtnek. Lehet túl lőttem a célon. - Matt... én...- próbáltam megszólítani, de egyszerűen hátat fordított nekem. - Még egy pillanatig ott ültem a hátát nézve, ami lassacskán elkezdett remegni. Ezért, inkább felálltam, majd lemásztam a faházból és hazamentem. Aznap beszéltem utoljára Mattel. Tekintete beleégett a fejembe. Tizenkét évesen egy igazi szörnyeteg voltam. Nem szabadott volna ennyire kiakadnom rá. Megkellett volna hallgatnom, de nem tettem. A saját önös érdekeimre voltam rá kattanva. Nem törődtem azzal Mattnek mi is jó valójában. A bejelentése után pár nap telt el és mire feleszméltem már csak azt néztem a szobám ablakából, ahogy beszáll a kocsijukba a szüleivel, akik egyenesen a repülőtérre mennek vele, hogy elvigyék Németországba. Erre tisztán emlékszem és emlékezni is fogok. A legjobb barátom örökre elhagyott.