Amíg a háló el nem választ

• 1. fejezet •

Juliett:

Napjainkban

Már három hónapja történt. Őrületes. Miért is mondom ilyen meglepve? Nos, mielőtt
belekezdenék, szeretném leszögezni nem szakításon vagyok túl. Ami velem történt ezerszer
rosszabb volt, mint egy szakítás. Ezt gondoltam letisztázom az elején még mielőtt valaki elkezd
sajnálni. Tudjátok a szingliség nem is olyan rossz. Egyedül csak is a magad ura vagy. Nem
irányíthat senki s nem függsz senkitől. Viszont az számomra tragédia, hogy három hónapon
keresztül nem csinálhattam semmi aktív mozgást a bokám miatt. És itt nem csak egy kis
ficamról beszélek. A szezon negyeddöntőjének a bejutása volt a cél, aminek egy piti baleset
vetett véget. Az egyik érkezésnél nem úgy landoltam, ahogyan kellett volna. Hirtelen erős
fájdalom kerített hatalmában, úgy éreztem, mintha valami elszakadt volna a lábamban. Felkelni
a földről alig tudtam. Robin, egyik csapattársam segített föl és Haelel az edzőnkkel karöltve
kísértek le a pályáról egészen a kispadig, hogy leültessenek. Az elsősegély hamar a
segítségemre sietett, de annyira fájt a lábam, hogy esélyem sem volt már visszamenni a pályára.
Az a nap igazi balszerencse volt. A kis incidensem miatt a csapat koncentrációja teljesen
felbomlott, így kiestünk a selejtező utolsó mérkőzéséből. Ráadásul a traumatológián
szembesítettek azzal, hogy elszakadt az ínszalagom. Olyannyira, hogy műteni kellett. A műtét
sikeresen végződött, azt követően az orvos rehabilitációra küldött, ahol egy Elizabeth Baker
nevű gyógytornász foglalkozott velem. Szerencsémre hamar összebarátkoztunk Lizzyvel.
Nagyon kedves lány és mindenben olyan segítőkész volt. Ő róla elmondhatom, hogy egy igazi
angyal. Ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, miután az orvosom közölte velem, hogy
versenyszerűen felejtsem el a röplabdát. Csakis hobbiszinten űzhetem tovább. Ott abban a
pillanatban egy világ omlott össze bennem. A karrierem, ami hosszú évek munkája és
verejtéke, egy szempillantás alatt romokban hevert. A fene ebbe a nyomorult világba! Miért
szúr ki velem az univerzum? Nap, mint nap felteszem magamnak ezt a kérdést s sosem kapok
rá választ. Ma is ezen tanakodtam, miközben a családommal hazafelé tartottunk a kórházból.
Dr. Robert jó tét lélek ő volt az egyetlen reményem, viszont ő sem tudott többet mondani arról,
hogy még egyszer versenybe szállhatok-e. Ez a kontrol sem mondott nekem semmi újat.
“Sajnálom, Juliett, de úgy tűnik a röplabda számodra már csak hobbi marad.” Ez a mondat
vízhangzott a fejemben egész úton, miközben az ablakon bámultam ki és néztem, ahogyan a fák csak úgy suhannak el mellettünk. Miután hazaértünk, Blair a nővérem felajánlotta, hogy
elsétál velem az egyik közeli kávézóba, ahol én is dolgozom. A kávéház küszöbét átlépve
megcsapta a kávé finom illata az orromat. Ez a hely olyan békés és családias. Aki ide belép
garantáltan felhagyhat minden gondjával bajával. A pulthoz érve egy magas, kékszemű, sármos
fiatal ember fogadott minket.

- Sziasztok tündérkéim! -üdvözölt. - Milyen eddig a szabadnap Juli? - érdeklődött, miközben
egy újabb kávészacskót bontott fel, hogy feltöltse vele a gépet.

- Szörnyű. -vágtam rá.
- Hű, ennyire? - lepődött meg a rövid és nyers válaszomon.

- Tudod Marcus...- szólt közbe Blair. - Most jöttünk a korházból a kontrol miatt és nem igazán
kaptunk jó híreket.

- Áh, világos. - helyeselt Marcus. - Tudjátok mit? Csinálok nektek egy kávét, majd az jobb
kedvre derít titeket. - amint kimondta már hozzá is látott a kávék készítéséhez. Rövidesen el is
készültek a kávéink.

- Azta, ez gyors volt. - jegyezte meg Blair.

- A szép hölgyeket nem érdemes megváratni. - tette le elénk a két gőzölgő csészét Marcus egy
kacsintás kíséretében, amit szerintem inkább Blairnek szánt, nem nekem. Marcus az én volt
gyerekkori barátomnak a bátya. Blair és ő évek óta ismerik egymást. Sosem értettem, hogy
hogy nem jöttek még össze, hisz remek párt alkotnának. Nem mellesleg Marcus sem egy
csúnya srác, sőt igazán helyes. Egyszer láttam póló nélkül nyáron a kertben tevékenykedni,
akkor is az állam szó szerint leesett. Nem tudtam, hogy egy igazi görög isten a
szembeszomszédom. Blairnek nem lenne rossz dolga mellette.
- Juteszembe! - szólalt meg
hirtelen Marcus. - Képzeljétek ki jön haza ma este. - a mondata hallatán az ütő megállt bennem.
Ugye nem az, akire én gondolok.

- Kicsoda? - kérdezte érdeklődve Blair.

- Hát Matt! Olyan boldog vagyok. Azt mondta haza költözik. Hiányzik neki az itthoni légkör.
- mosolygott Marcus.

- Hogy tessék?! - kikerekedett szemekkel meredtem az előttem álló srácra.

- Ez fantasztikus, ennek nagyon örülünk. - újongott mellettem a nővérem.