The Princess Of Hearts / Szünetel

~ 4. ~

- "Te aztán nem vagy semmi. Azon gondolkodtál már, hogy hogyan fogsz innen visszamenni?..."

Tétován felnéztem a második emelet irányába, ahol még mindig nyitva volt az ablakom, mintha csak azt várná, hogy valaki visszamásszon oda. Csakhogy nekem eszemben sem volt még egyszer megmászni a várfalat, szinte lehetetlen feladatnak tűnt.
De sajnos Victornak igaza volt, egyáltalán nem is gondolkodtam a visszajutásomon.

- Hát... Kitalálom... Vagy nem tudom... Hé, ne nevessél, ez nem vicces! - löktem oldalba Victort, akit inkább szórakoztatott a helyzet, mintsem hogy együttérezzen egy kicsit.

Közben kinyújtotta a lábait, kényelembe helyezte magát, én vele ellentétben semmit nem tudtam kezdeni az alattam párnaként elterülő szoknyával, maradtam ugyanúgy. Még füleltem egy kicsit, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy senki nem közelít errefelé, Viczorhoz fordultam aki rögtön belevágott a kérdezősködésbe.

- Történt valami természetfeletti, ameddig nem voltam itt? Esetleg megkérték a kezed? - kérdezte viccelődve. Szerintem pontosan tudta, mi lesz a válaszom, bár az utolsó mondatnál mintha komolyan gondolta volna a kérdést.

Láthatólag megnyugodott, mikor egy színészies szemforgatással sóhajtottam egyet, az ügy változatlanságát kifejezve. Meg is lepődne rendesen, ha egyszer igennel válaszolnék egy ilyesfajta kérdésére!

- El se hinnéd, ha nem én mondanám, de a mai nap Natalia mentett ki egy-két lánykérés elől! - mondtam, mire Victor kételkedőn húzta fel a szemöldökét.

- Úgy volt, hogy apámmal lemegyünk a nagyterembe meghallgatni három kitartó kérőt, de már az is sok időbe tellett, hogy egy közülük a beszéde végéhez érjen. Az utolsó ember verse előtt hirtelen lehullott három nagy függöny, és akkora zűrzavar keltett, hogy senki nem vette észre, amint Natalia kirántott egy eldugott folyosóra.

A mellettem ülő elismerően füttyentett egyet. Az ilyen lánykérési akciókat mindig elmeséltem neki egytől egyig, nem is lett volna más rajta kívül, akivel ezeket megoszthattam volna. Végighallgatta már, hogy volt alkalom, amikor betegnek tettettem magam, vagy épp elmenekültem valahová, de ekkora akcióban még sosem volt részem.

- Apropó, az egyetlen újdonság, hogy meghívták a család minden tagját egy estélyre, apám egyik közeli ismerőse lesz a házigazda. Az egyetlen reményem, hogy ha Nataliával egymás mellett maradunk, talán nem jönnek majd hozzám annyian érdeklődni...

Victor nem szólt semmit, csak hümmögött magában egy grimasz kíséretében. És sajnos teljesen megértettem a reakcióját. Az én tudatom legmélyén is bujkált az az elnyomott gondolat, hogy mi lesz, ha a húgommal együtt csak még több kérőt vonzunk magunkhoz. Hiszen Natalia hamarosan férjhez adható lesz, gyönyörű is, és legutolsó sorban nem kisebb jövedelemmel rendelkezik mint én.

Néhány percig elüldögéltünk csendben egymás mellett, ki-ki a saját gondolataiba mélyedve. Néhányszor megrezzentem, amikor egy őr épp közel járt az őrjárata útján, aztán láttam, hogy Victor oda se néz, így tudtam hogy nem lesz baj. A cipőkopogáson kívül csak a fák rezdülése adott némi aláfestőzenét, ahogy a szél megfújta a lombkoronát.

- Végül miért is mentél Moszkvába? - kérdeztem most én.

Victor elgondolkodva vakarta meg a tarkóját, mintha egy hosszú történetet kéne elmesélnie, aztán belekezdett.

- Tudod te is, hogy a családjaink már régóta nincsenek jóban, kész csoda, hogy egyáltalán még itt vagyok! Körübelül egy éve szóba került otthon, hogy elköltözünk egy másik városba, ebből nem lett semmi, neked is meséltem. Most viszont azt szeretnék a szüleim, hogy elmenjek egy egyetemre. Egyrészt, mert nem akarják, hogy itt dolgozzak, csak a fizetésért engedik még meg. A másik, hogy többet tanuljak. Moszkvában van egy elég neves egyetem, ahol kertészeket, botanikusokat és építészeket képeznek ki úgymond, és van bentlakásos része, nem is megfizethetetlen.

Kicsit megállt a beszédben, mintha arra várna, hogy én mondjak valamit, a reakciómat leste. Én biztatóan mosolyogtam, bár ez a hír kicsit rosszabbul ért, mint ahogy kellett volna. Ahogy ő tudja minden kérdésére a válaszom, én úgy tudtam a lelkem legmélyén, hogy nem fog örökké ittmaradni. Pusztán elnyomtam ezt magamban, és reménykedtem, hogy valami megváltó csoda folytán nem fog bekövetkezni. Az igazság, hogy ez nagyobbat ütött belém, mint amire valaha is számítottam.

- Akkor valóra válna egy álmod, nem igaz? - mosolyogtam.

- Tulajdonképpen... igen. Jól ismersz, tudod hogy a kertészkedésen kívül máshoz nem nagyon értek -

- Csak a kültéri lámpák szereléséhez...

- Azt úgy hívják, hogy megérzés.

Most őszintén vigyorogtam azon, hogy ezzel beismerte, hogy ténylegesen ő volt a "tettes", és nem a véletlen műve volt.

- Meg igazából szeretem, amit csinálok. Jó dolog a növényekkel foglalkozni, azok sosem pofáznak vissza, mint egyesek... Viccen kívül, tényleg nagyon jó lenne, ha ezt a hivatásomnak tudhatnám, nem csak tanonc lennék, és az itteni tapasztalataimat az egyetemen az előnyömre tudnám fordítani.

Úgy tűnik, ez már végleges. - gondoltam magamban.

Talán még egy óráig beszélgettünk mindenféléről, ami eszünkbe jutott, de nem éreztem már olyan jól magam, bármennyire is haragudtam ezért magamra. Nem is tudom mikor lesz még alkalmam beszélgetni vele, és csak egy mondat lebegett a szemem előtt: menj vissza!
Egyszerűen nem bírtam ránézni. Lehet, hogy nem is fogok tudni anélkül, hogy az elmenése jutna róla eszembe? Bár szorított a torkom, de megpróbáltam elterelni a figyelmemet valami másra, ami többé-kevésbé sikerült.

- Megvan, hogy hogyan jutok vissza! - ültem fel hirtelen.

- Hallgatom. - fordult felém Victor érdeklődve rögtön. Lehet, hogy már a hangsúlyomon érezte, hogy ez egy nagy ötlet.

- De készülj fel: ritkán hallható tőlem ekkora esztelenség, de most ez az egyetlen használhatónak tűnő dolog, ami az eszembe jutott! - figyelmeztettem, de ezzel nem törtem le a lelkesedését, sőt!...

- Az első és legfontosabb: elhoztad magaddal az eredeti ruhádat, ugye?... - kérdeztem reménykedve. Enélkül nem valósítható meg a terv.

Victor viszont a száját húzva lesütötte a szemét válasz helyett.

- Jó, akkor hol hagytad?... - törődtem bele a ki nem mondott nemleges válaszba.

- Az egyik közeli fészerben. Nincs messze innen.

- El tudsz menni odáig, és elhozni ide?

- Igen... vagyis remélem. De minek is kell egyébként?

- Majd megtudod, ha visszajöttél, most menj, különben sose jutok vissza! Visszafele menet koppants párat a cipőddel, mielőtt befordulsz, hogy tudjam hogy te vagy az!

Victor egy aprót bólintva állt talpra, a sötétben is láttam ahogy elfojt magában egy vigyort. Nem ismerné be, hogy néha szeret ilyesmi akciókat csinálni.

- Kellett neked kimásznod az ablakon!... - morogta magában, direkt úgy hogy én is halljam.

Válaszolni már nem volt időm, mert két gyors és hangtalan lépéssel eltűnt a vár sarka mögött, én meg mást nem tudtam csinálni, elbújtam egy fa terebélyes törzse mögé, hogy ha rajta kívül bárki idetévedne, ne vegyen lehetőleg észre. Így kezdtem meg a várakozásom egypercenként imádkozva, hogy ne bukjunk le. A fa mögül felnéztem a szobámhoz, ahol még mindig tárva nyitva állt az ablakom, teljes sötétségbe burkolózva. Nem lesz egyszerű menet, az biztos. Csak remélni merem, hogy Victor nem lett tériszonyos az utolsó találkozásunk óta.