Tomorrow's Promise /Pedri ff./

cuatro

Dália

Cariño... Mégis miért hív Kedvesnek?

Nyilván nincs ellenvetésem, de akkor is olyan furcsa. Legalábbis az furcsa amilyen érzéseket ez belőlem vált ki.
Mindegy!

Éjjel óta azon agyaltam, hogy felhívjam-e Pedrit, mivel rosszullétre hivatkozva lemondta az aznap este esedékes találkozónkat.
Egy pillanatig megijedtem, hogy elege lett belőlem és két hét után hagy a fenébe, de valahogy úgy éreztem, ezúttal csak túlgondoltam a helyzetet és valóban szimplán rosszul volt. Ami természetesen ebben az esetben nem volt annyira nyugtató gondolat, hiszen nem tudtam, hogy mi van vele, ez pedig felemésztett.
Tudni akartam, hogy jól van-e, hogy szüksége van-e valamire... Bármit, mindegy volt, hogy mit, de valamit tudni akartam róla... Túlreagáltam?

Végül kilenc óra körül, miközben palacsintát sütöttem, döntöttem úgy, hogy elegem van a tudatlanságból és muszáj felhívnom. Hezitáltam, mielőtt rányomtam a hívás gombra, de megtettem és óvatosan a fülemhez emeltem a készüléket, türelmetlenül vártam, hogy válaszoljon a hívásomra.

– Hola magyar lány! - köszönt bele a telefonba... Valaki! A hang tulajdonosa kurvára nem Pedri volt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem. – Nehogy elkezdj itt pánikolni nekem - mintha a gondolataimat olvasta volna az illető, kuncogva válaszolt, miután nem köszöntem neki vissza. – Pedri mesélt rólad... - ejtette ki a szavakat, mire éreztem, hogy a szívem valamivel gyorsabban kezdett verni.

– Mesélt rólam? - kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól. Azt sem bántam, ha totál idiótának nézett, de muszáj voltam megbizonyosodni róla, hogy nem csak beképzeltem magamnak a pillanatokkal ezelőtt hallottakat.

– Oh de még mennyit - mentemben kiejtettem volna a telefont a kezemből, ha közben nem éreztem volna meg a sült palacsinta illatát, mire gyors mozdulatokkal kivettem a serpenyőből, hogy ne legyen belőle egy ehetetlen semmi. – Fernando vagyok, de szólíts csak úgy, hogy Fer, hiszen szerintem fogunk mi még beszélni - hangjában volt egy kis selytelmesség, ezt lehetetlen lett volna tagadni. Pedri bátyja...

– Én Dália vagyok, de gondolom... - mondatomat nem hagyta, hogy befejezzem.

– Igen, felesleges - nevetett, én is elmosolyodtam. – De azért örülök, hogy beszélünk! Na de, miért hívtad kedves testvéremet?

– Én csak meg szerettem volna kérdezni, hogy hogy van...

– Egy kis láz, de lekopogom semmi komoly. Anya azt szokta mondani, hogy mi férfiak mindig túltoljuk. Pedro még mindig alszik, azért én vettem fel a telefonját, biztos örülni fog neki, mikor elújságolom, hogy kerested - hallottam, hogy kivehetően vigyorgott. És az anyukájuknak pedig kimondottan igazuk volt.

– Gondolod?

– Tudom - válaszolt határozottan. – Valószínűleg ezt nem mondhatnám el, de tegnap este teljesen ki volt akadva, hogy a láza miatt nem tud veled találkozni.

– Tényleg? - kérdeztem hitetlenül. És én még mertem azt hinni, hogy megunt engem...

– Aha. Látni akart.

– Igazából... - nem mertem megosztani Ferrel az ötletemet, nem szerettem volna tolakodónak tűnni.

– Igazából?

– Hát ha nem gond, végülis ma is láthat - próbáltam utalgatni.

– El tudsz jönni hozzá? - éledt fel hangja, ami engem valamelyest megnyugtatott.

– Persze! Ha küldesz egy címet egy órán belül ott vagyok, és viszek palacsintát - vigyorogtam, miközben folytattam a konyhában a sürgölődést.