Tomorrow's Promise /Pedri ff./

sexto

Dália

Miután Pedri meggyógyult megbeszéltük, hogy egy péntek délután megmutatja nekem, amit szeretett volna. Még aznap reggel reggeli közben elmondtam a családomnak, hogy találkozgatok Pedrivel, de csak mint barát a baráttal. Az a homlok puszi, mikor aludt, pedig hirtelen felindulásból jött, de nem bántam meg. Meg kellett tennem...

A reakciók, nos... Anya rögtön bepörgött, hogy a kislányának udvarlója van, alig bírtam elmagyarázni neki, hogy csak barátok vagyunk. Apa először furcsán méregetett, de láttam rajta, hogy semmi ellenvetése nincs. Gergő kiakadt, hogy egy FC Barcelona játékossal találkozgatok, ezzel elárulva őt és a kedvenc csapatát a Real Madridot. Nem, mintha értenék a focihoz... Rebi azonnal mondta, hogy segít ruhát választani délutánra, hiába mondtam, hogy már találkoztunk, de nem engedett belőle. Zente pedig felajánlotta, hogy elvisz a Pedrivel megbeszélt helyre, hogy ne kelljen buszoznom. Pedrivel sokat beszélgettünk erről, hogy nem arról van szó, hogy nem akar velem mutatkozni, csupán meg szeretne óvni a felesleges pletykáktól, gondolkozás nélkül mindenben egyet értettem vele.

- Biztos erre kell jönni? - pillantottam sokadszorra Zentére, mikor már alig láttam autókat elmenni mellettünk.

- Igen - bólogatott határozottan. Bíztam Pedriben és Zentében is, hogy jó a tájékozódó képessége és ismeri a város környékét, hiszen már nem  voltunk a város határan belül. - És mit is akar neked mutatni?

- Azt nem tudom. De majd megtudom - vontam meg vállaimat, de egyáltalán nem aggódtam.

- Kapcsold be a lokátorodat, jó?

- Mi van? Miért? - értetlenkedtem.

- Dália, csak oszd meg velem, hogy merre vagy, a biztonság kedvéért! - kapta rám egy pillanatra tekintetét, aztán azonnal vissza az útra.

- Bennem nem bízol eléggé, vagy abban, akiben én megbízok? - fontam össze karjaimat mellkasom előtt, kicsit ügyes bajosan a biztonsági öv miatt.

- Kérlek - nagyot sóhajtottam, de nem ellenkeztem tovább, eleget tettem kérésének és szinte felcsillantak szemeim mikor megláttam Pedri zöld Mini Cooper-jét egy buszmegállóban, ahol már teljesen biztos voltam, hogy nincsenek járatok, hiszen a papír, amin a járatok időbeosztásit láthattuk réges rég le lehetett szakadva, a falon lévő reklámpapírok is vagy három évesek voltak, mikor jobban szemügyre vettem a dátumokat, mikor Zente leparkolt a Mini Cooper mögött. Gyorsan megöleltem, majd mosolyogva Pedrire néztem a lehúzott ablakon át, aki intett egyet, hogy pattanjak be a kocsiba. Az ablakon keresztül váltottak pár szót az unokabátyámmal. - Hívj fel és ugyanitt felveszlek, rendben? - bólogatással válaszoltam és integettem neki, amikor visszasétált az autójához, majd elhajtott.

- Szia - fordult végre felém, miközben tovább indultunk.

- Szia - vigyorogtam, miközben oldalprofilját figyeltem, ahogy az utat nézte. - Szóval merre megyünk?

- Maradjon meglepetés - mosolygott, de továbbra sem nézett rám. Pár perccel később elkanyarodtunk jobbra és letértünk egy földesútra, melyet fák vettek körül. Összehúzott szemöldökkel figyeltem, hogy merre tartottunk és, hogy milyen gyönyörű látványt nyújtott, ahogy a fák lombjai között beszöktek a Nap fényes sugarai, így a fák enyhén sárga fényben úsztak. Nem feszengtem, annak ellenére, hogy fogalmam sincs hova tartottunk.
Majd Pedri leállította a motort, mikor már nem vettek minket körül fák. Egyből szerelmes lettem a hely nyugodtságába, tátott szájjol fordultam körbe, miután kiszálltam az autóból.

- Ez valami elképesztő... - motyogtam. Talán hozzátett a hangulathoz a gyönyörű égbolt, egyszerűen imádtam. Vagy esetleg, hogy a nagyszüleimnél töltött időkre emlékeztetett egy aprócska faluban, ahonnan elköltöztek és soha nem tapasztalhattam meg azt, amit ott éreztem azóta. Észre sem vetten, hogy állat fülledt volt a levegő.