Angyalok tiltott szerelmei °Yoonmin ff°

2.rész: °Sötétbe(n) boruló fényesség°

- Jimin. Jimin! PARK JIMIN! - rázott fel édes álmaim közül legjobb barátom.

- Jézusom Hoseok! Mi van? - nyammogtam, még az egyik szememet csukva tartva.

- Örülök annak, hogy ilyen jót aludtál, de a matek tanár már annyira nem... - húzta el száját mindig boldog barátom.

- Már vége is van az utolsó órának? - kérdem már sokkal élénkebben.

- Szerinted? - forgat szemet, majd széttárta karjait. - Látsz valaki mást rajtunk kívül? - néz körül.

Én is körbe tekintettem a nagy teremben, és tényleg egy lélek sem tartózkodik bent rajtunk kívül. Csendben elkezdtem összepakolni.

- Mond csak Jimin... Nem akarsz együtt járni? Vagyis! Menni... Haza - simogatta meg kínosan mosolyogva tarkóját Hoseok. Halkan felkuncogtam bénázásán és bólintottam egyet. Hátamra kaptam a táskámat és kifelé vettem az irányt a tanteremből. Hoseok követett.

Az egész úton beszélgettünk és hülyéskedtünk. Ő a legjobb barátom és örökké az is marad. Már 2 hosszú éve tart a barátságunk és még mindig tisztán emlékszem az első találkozásunkra:

Az előző iskolám nagyon toxikus volt, ami miatt váltottam és újba mentem. Első nap gyomorideggel álltam az új osztályom terme ajtaja előtt. Vártam, hogy beszólítsanak. A pulzusom csak megnőtt miután behívtak. Beléptem a terembe. Amit elsőnek észrevettem, az az volt, hogy mindenki úgy nézett rám, mint akik még soha életükben nem láttak angyalt, pedig ők is azok. Egy valaki mosolygott rám a többi ítélkező szempár között. Ő volt az egyetlen, aki másképp tekintett rám. Még az első óra után odajött hozzám.

- Jung Hoseok vagyok! - állt a padom elé és szélesen elvigyorodva kinyújtotta a kezét magabiztosan.

Láttam és hallottam is, ahogyan összesúgnak a fehér hajú srác mögött.

- Nem kellene szóba állnod velem... - hajtottam le a fejemet. - Nem éppen leszel híres vagy közkedvelt.

- Nem is azért jöttem ide, hogy híresebb legyek. Barátkozni szeretnék - mosolya visszafogottabb lett, de sokkal őszintébb.

Egy kis mosoly nekem is megbújt a szám szélén. Elfogadtam a kezét és kezet ráztunk.

- Park Jimin - árultam el bűvös nevemet.

- A királyi család gyermeke, ugye? - mosolya levakarhatatlanul ragyogott arcán. Kedves fiú.

- Igen - halkultam el és újra lehajtottam a fejemet.

Egy ideig csendben állt, majd megtörve ezt jött a székem mellé.

- Gyere, menjünk! Körbevezetlek - tette kezét a vállamra.

Jól esett, hogy nem hagyott magamra. Ő volt eddig az egyetlen, aki őszintén érdeklődött felőlem. Örülök, hogy van egy ilyen barátom. Igaz, hogy ő az egyedüli, de százszor többet ér a barátsága, mint mondjuk száz másik személyé együtt véve. Boldog vagyok, hogy a barátomnak tudhatom.

- Szia Jimin! Majd holnap találkozunk - ölelt át Hoseok a nagy házunk előtt, amit inkább lehetne palotának nevezni.

Hoseok messze lakik tőlem, ezért az ölelést nem húzta el nagyon. Miután tovább állt, bementem a kapunkon. A hatalmas kerten áthaladva édesanyámat pillantottam meg, ahogy a hintaágyon pihent. Köszöntem neki, ezzel felkeltve a figyelmét. Intett, majd jelzett fejével, hogy menjek oda. Irányomat felé vettem.

- Szia Jimin! Jó napod volt? - tette fel a szokásos sablonkérdést. Nagy eséllyel szeretne valamit.

- Szia anya. Jó volt. Neked milyen napod volt? - kérdeztem vissza.

- Ennek örülök. Nekem is jól telt a napom - mosolygott kedvesen. - Majd beszélni szeretnénk veled apáddal vacsora közben. Nincs baj, ne aggódj! - nyugtatott meg, amikor látta, hogy aggodalmas fejet vágok.

- Rendben - bólintottam, majd elindultam be a házba.

Fáradtan mentem fel a szobámba. A másik szülőmmel nem találkoztam össze. Nagy eséllyel még mindig az ügyeket vagy az iratokat intézi. Lelöktem a táskámat az ágyam mellé, majd sóhajtottam egy nagyot. Gyorsan átöltöztem és nekiálltam a tanulásnak.

Két óra tanulás után fáradtan dőltem az ágyamba. Apa nemrégiben ért haza. Éppen csak egy kicsit, amikor az egyik itt dolgozó szolgáló lány szólt, hogy a vacsorát hamarosan tálalják. Fáradt sóhaj hagyta el a számat, majd lebaktattam az étkezőnkbe. Az asztal szépen meg volt terítve három személyre. A szüleim már helyet foglaltak, ezért én is leültem velük szembe. Jó étvágyat kívántunk egymásnak, majd nekikezdtünk az evésnek.

- Miről akartatok beszélni velem? - törtem meg kíváncsiságom miatt a csendet.

- Oh! Tényleg - hagyta abba az evést apám és megtörölte a száját. Anya is pihentette az evést. Úgy tűnik komoly dologról lesz szó. - Tudod Jimin, hamarosan 19 éves leszel. Pár év múlva pedig te fogod átvenni a királyság vezetését. Ehhez azonban hozzá kell menned egy nemes lányhoz - megállt bennem az ütő. Az evést teljesen abbahagytam, már nem is kívántam az ételt. Elment az étvágyam emiatt.

- Nem, én... - azonnal ellenkezni akartam, de apa közbe vágott.

- Már elintéztük a házasságodat. Két hónap múlva fogsz összeházasodni Cho Yoojinnel - egy szó nélkül álltam fel az asztaltól és elindultam a lépcsőhöz. A tehetetlenség fojtogat.

- Jimin, hova mész? Még nem fejezted be a vacsorádat - szólt utánam anya, de én már nem fordultam vissza.

A szobám felé siettem. A tehetetlenség fájdalma könnyeket szőtt a szemeimbe. A szobámba érve sem lett jobb. Úgy éreztem, hogy ez a tágas helyiség is össze akar nyomni. Egyre kisebbnek és szűkösebbnek éreztem. Nem bírtam lenyugodni. Egyszerűen cikáztak a gondolataim és nem bírtam leállítani őket: El se hiszem, hogy ilyen még megtörténhet egyáltalán! Egy teljesen ismeretlennel akarják összekötni az életemet. Még csak nem is élhettem rendesen! Folyamatosan a hercegi kötelességeimet végeztem. Még rendes buliban sem voltam egyszer sem! Pedig Hoseok rengetegszer hívott már el. Persze mindig nemet mondtam, jó kis fiú módjára. Még nem voltam rendesen szerelmes se! Eddig nem élhettem meg, hogy milyen az, amikor a számodra legkedvesebb személlyel összebújtok csendesen az éjleple alatt; Vagy amikor sétáltok egy mező közepén, és beszélgettek minden érdektelen dologról, amit más nem érthet vagy nem tartana lényegesnek, majd ez a csevej egy játékos csipkelődéssé alakul, ezért elkezdtek kergetőzni; Egy szerencsétlenség miatt pedig egymásra estek, de titeket ez sem zavar! Boldogan nevetitek ki ezt a balesetet és újra egymás karjaiba forrtok. Mennyiszer álmodoztam ilyen pillanatokról... Egy olyan személlyel, akit tisztaszívemből szeretek. De persze ezt is elvették tőlem... "Már mindent elintéztünk, anélkül, hogy tudtál volna róla, úgyhogy innentől kezdve a neved Kuss!". Friss és szabad levegőre van szükségem. Kinyitottam az ablakot, de nem volt elég. Többre vágytam, több kellett. Minél távolabb akartam most lenni az otthonomtól. Testemet egy fekete bőszabású pulcsiba rejtettem. Az ablakhoz mentem és felálltam a vékony párkányára, majd egyszerűen leléptem. Mire vannak a szárnyaink, ha nem repülésre? Hosszú hófehér szárnyaimat kitártam és a zuhanás légáramlását elkapva vízszintbe helyeztem a testemet. Minél messzebb akartam repülni innen, ameddig a szárnyaim el nem fáradnak. Drámainak hangzott, de tényleg így tettem. Egy és háromnegyed óra folyamatos repülés után csak pihentetni szerettem volna a szárnyaimat. Szépen ereszkedni kezdtem és egy kopár, köves területnél szálltam le. Egy nagy sziklának a bemélyedésébe ültem le. Sötét volt, ezért nem is láttam jól, de a megérzéseim nem hagyták, hogy az érzékszerveim tompasága tudatlansághoz vezessen. A kikopott fű a teljes szürkület ellenére is látszik. A határnál vagyok. Míg itt a talajon a fű ropogott a szárazsága miatt, a vele szemben lévő - már a démonokhoz tartozó - sejtelmes és csendes erdő fáinak lehullott faágai miatt recsegett. Félelmet és nyugtalanságot kellene éreznem, de ehelyett most biztonságban érzem magam és teljesen nyugodt vagyok. Teljesen kikapcsoltam az agyamat és csak próbáltam élvezni a békés pillanataimat. Itt vagyok most a legtávolabb az otthonomtól és a vele járó folyamatos színlelés-, engedelmeskedés-, kötelességek-, és felszíneskedéstől; Mindentől, ami hazug, és nem igazi.

- Mit keresel itt?

-Szonja XD