Idegen földön

• nolveth •

Újabb kört tettem az űrjárón. Ellenőriztem a bőrszárnyúakat és az enkeliket. A bőrszárnyúak még mindig nem merészkedtek ki a szobájukból, de az enkelik már hajlandóak voltak kommunikálni. A bezárt űrkalózokat is ellenőriztem. Utána az embereket, akiknek egy része az ebédlőben tartózkodott.

Visszamentem Lecashoz, aki a tabletekre töltötte le az adatokat, hogy magával vihesse, mikor elhagyjuk a gépet. Tovább kutatott, hátha talál megoldást a túlélésünkre.

Egyedül voltunk a vezérlőteremben.

– Ugyanaz a helyzet? – kérdezte Cas rám se nézve.

– Igen – bólintottam, bár nem láthatta. Kibaszottul nagy szívás volt a helyzet. Az egyik ember, Hunter annyira bekattant, hogy még mindig kereste a lelőni való ellenséget. Az ajtóban áll, ahonnan Sen elhagyta az űrjárót. Lecasszal vele kellett volna tartanunk, az embereket meg magukra hagynunk a fenébe! Most ki tudja, mi van vele? A lokátoros szenzor szerint egy helyben van már órák óta.

– Utána megyünk! – súgtam Lecasnak. – Hagyjuk itt az embereket. Nekem Sen fontosabb!

Felém fordult.

– Vannak még iránytűk. Hármunknak előkészítettem hátizsákokat. Melvát nem hagyom itt.

A fiatal nőt, aki segített neki a foltozásban.

– Legyen.

– Nappal van, az öltözékek által kibírhatjuk addig, míg eljutunk a dzsungelbe.

Hogy ne keltsünk feltűnést, nem egyszerre mentünk. Úgy tettem, mintha újabb ellenőrző körutat tennék. Addig Lecas elment Melváért. Az űrjáróról két helyről is távozni lehetett, így elkerülhettük Huntert.

Mindenki ott volt, ahol előzőleg is. Kivéve Melvát, aki már Lecasszal volt a vezérlőteremben. Mire visszaértem, már felvették a kezeslábast. Lecas átadta a nekem az egyiket. Gyorsan magamra öltöttem.

– Tényleg képes vagy magára hagyni az embertársaidat? – kérdeztem halkan Melvától, miközben a vezérlőteremből lemásztunk az űrjáró aljába.

– Nem ismerem őket, emellett nem is nagyon foglalkoznak velem – vont vállat lazán. – Plusz úgyis visszajövünk értük, nem? Addig biztonságban vannak ezen a gépen.

Elég optimistán, bizakodón állt a helyzethez. Pedig lehet nem térünk vissza.

Az úgynevezett hátsó kijáraton hagytuk el az űrjárót. Fejünket sállal takartuk el. Kibírhatatlan volt a hőség, de legalább nem égtünk meg. A vizet beosztva ittuk. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire elértünk egy kanyont. Azt megkerülve elértünk egy biztonságos, lejtős részt, ami a dzsungelbe vezetett. Lecas ment elől, kezében az iránytűvel. Követtük azt a piros pöttyöt, ami Senhez vezethet. Végig azon imádkoztam az istenekhez, hogy épségben találjunk rá. Soha nem bocsájtom meg magamnak, ha baja esett!