- Az Alkukötő 3 - - A Holtak Olimpiája -

👁 1. fejezet: A fák mögül 👁

- Még egy kört! Gyerünk! - harsogta Ilention a hátsó terasza árnyékból nézve, ahogyan nyolcadjára is elkezdtem a szörnyű futókört a háza körül, a rám kötött kard súlyával.
Neked lesz jobb! Bírd ki! - biztattam magamat, tudván testemnek teljesen mindegy, hogyha beszélek hozzá, ha így is ki van fáradva. - Nem akkora ez a birtok....nem akkora! - próbáltam átverni magamat, sikertelenül.
A nyár már javában izzott, ám a kezdete teljesen megváltoztatta az egész kimenetelét; Hovériusz úr egy olyan ajánlattal érkezett, melyet nem engedhettem csak úgy el; Ilention úr hajlandó volt engem - sajnos csak is engem - harcra oktatni. A nyaralásom így egy plusz programmal bővült, bár eddig sem volt túlságosan zsúfolt, hiszen leginkább otthon töltöttem az időt húgommal - akit végre igazából készíthettem első tanévére - időnként Hildával és azzal, hogy végre megtanuljam használni alkukötömtől "kapott" képességemet. Az utóbbi, hónapok óta szinte mindig kudarcba fulladt, vagy egy olyan helyen értem tetten Asztrókot, ahol a legesélytelenebb volt megtalálni a receptes könyvet: láttam hajat festeni (mi miatt azt is megtudtam, hogy nagyon szereti a varázstalan világi öt tagú lány vagy fiú banda zenét; pontos nevén a kpop-ot, melynek elnevezését abszolút nem értettem) karkötőt készíteni ebédnél, vagy éppen a kaszát élesíteni. Ám egyik se volt olyan helyen, ahol a könyv, sem olyan időpontban, amikor nem figyel rám.
Így aztán kénytelen voltam tovább fárasztani elmémet, ami mellett már több mint egy három hete testemet is.
El sem hiszem, hogy ezzel a karddal milyen nehéz futni! Miből vannak ezek a fegyverek?! A tegnapi íjj is ilyen nehéz volt! - morgolódtam magamban, mialatt elértem hatodjára az üvegház mellé, hol a mai nyári napon is csak úgy mosolyogott a zölden viruló növények dzsungele.
Félkörnél jártam, ám tempóm eddigre már nagyban a súlytól lett meghatározva nem az akaratomtól, így aztán, nem ment olyan gyorsan, mint szerettem volna. Tudtam, hogy ez nagyon rossz, hiszen Ilention úr az idő alapján döntötte el a feladatokat, minél hosszabb ideig tartott minden ilyesfajta futásos dolog, annál nehezebb volt a következő: most úgy nézett ki, hogy a következő dolog, szörnyű lesz.
Megérkezve újra a hátsó teraszhoz, kénytelen voltam megállni, hiszen a tüdőm égetett, a csípőm pedig szinte roskadt már a kardtól, mely néhány körrel ez előtt nem volt annyira súlyos. Legszívesebbem levettem volna magamról, ám saját érdekemben nem tettem.
Szoknom kell a súlyát. Muszáj. - szorítottam meg a kardhüvelyt.
- Ejj. - csettintgetett nyelvével, Ilention úr, kezében egy pohár vízzel. - Öt perc. - próbáltam nem kapzsin elvenni tőle a vizet. - Mennyit aludtál?
- Sokat ahhoz képest. Egyszerűen nem akar sikerülni. - vallottam be Ilention úrnak, óvatosan visszalebegtetve pálcámmal a poharat a terasz korlátjára. - És az idő csak rohan....Félek nem tudom megcsinálni. - szorult össze mellkasom a kétségbeeséstől. Sikerülnie kell. Akkora a tét!
- Csak menni fog. Nekem mindig azt mondták, ha akarom és teszek érte, mennie kell. - vette elő zsebóráját. - Egy perced van még. Utána párbajozunk. - rettentem meg ettől a kifejezéstől.
Az eddigi tanulás alatt egyetlen egyszer történt ez meg, de akkor Ilention úr kihangsúlyozta, hogy csak meg kell védenem magam.
Most viszont már támadnom kellett és én még mindig nem tudtam megemelni a kardot.
- Jaj, de... - döbbentem rá, hogy teret kell szereznem magamnak, hogyha Ilention úr támad. Jelenleg pedig ez az út volt a leglogikusabb. - De ez egy igazi fegyver, ami magánál és nálam van...
- Igen és? A csatába se fakarddal mész. - tekerte körbe ujjaival sétapálcájának tetejét. - Addig megyünk, ameddig valamelyikünk nem adja fel. Cél a másik földre szegezése, képességek nélkül. Érthető?
- De ha megsebez? Vagy én magát? - sápadtam el, eszembe juttatva a téli kardos párbajomat a már dandártábornokkal, Kofival, mialatt kiráncigáltam a kardot hüvelyéből.
- Nincs több kérdés. - húzta ki a kardját sétabotjából. - Letelt az egy perc. - jelent meg pillanatok alatt előttem.
Remegő fogással hárítottam az első ütést, mire Ilention úr, egyszeribe lábával kigáncsolt.
- Állj fel! - tápászkodtam fel Ilention úr hangjára, megpróbálkozva egy támadással remegő kardomat az övéjének ütve, ám ellenfelem kapott a lehetőségen; a kerítés felé kezdett el szorítani, hogy biztosan ne legyen egérutam.
Mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek? - figyeltem meg egészében Ilention urat, hátha találok rajta egy sebezhető pontot. - Mit tudok a kardon kívül használni? - jutott eszembe Ilention úr egyik tippje.
Hatalmas rizikóval, de feladtam a védő pozíciót, azért, hogy a földhöz hajolva az onnan szedett földet Ilention úr arcába vághassam, próbálva legalább annyi időt szerezni magamnak, hogy átkússzak lába alatt és legyen egy nagyobb menekülő terem. Szerencsémre legalább a fél arcát eltaláltam, ám nem volt időm megnézni, ahogyan letörli azt, hiszen úgy rohantam az üvegház irányába, ahogyan csak tudtam. Be kell csalogatnom, odabent sokkal egyszerűbb lesz bújócskáznunk!
- Jól van, jól van! - nevetett fel Ilention, ám arcán nem az öröm csillant meg. - Ne menekülj előlem. Ha menekülsz, mindig a nyomodban leszek. - rontott rám újra, ezúttal akkora csapást mérve, hogy szó szerint hátrébb tolódtam. - Győzz le és nem kell félned a kudarctól. - vágott oldalba lábával, egyenesen az üvegház oldalának rúgva.
A világ felsikított, a vér pedig egyre hangosabban dobolt fülemben, mialatt láttam, hogy tanítóm szép lassan sétál felém, mintha csak egy színházi előadásra érkezne meg.
Fel kell állnom. - emeltem meg fejem érezve vérem sósságát ajkamon. - Direkt jön így! Esélyt ad nekem! - tápászkodtam fel újra, nem törődve a fájdalommal.
Szerettem volna tervemet végrehajtani, de mivel a hátsó bejárat túl távol volt, ahhoz hogy minden védekezés nélkül el tudjak odáig futni, így döntöttem és én támadtam a lehető legelszántabban. Viszont ütésem, amit fejemben nagy erejűnek szántam, erőm híján, szinte halk füttyszó volt a síp hangja mellett.
- Feladom! - visítottak izmaim a kíntól, könyörögve, hogy tegyem le a kardot.
- Dehogy adod! - koccantak össze újabb keringőre kardjaink. - Teríts le, Bence! Üss! Támadj már! - kezdett dühös lenni oktatóm.
- Nem bírom megtartani! - állt át ellenfelem oldalára tulajdon fegyverem, súlyával a földre rántva, ám ez se érdekelte Ilention urat, jó erősen - még mielőtt kivédhettem volna - tarkómra vágott, a kardja fogásával.
A világ újra sípolni kezdett, ám az összeomlást jelző sötétség nem jött el.
- Sajnálom. - nyöszörögtem, megérezve az eddig nem sajgó sebeket is. - Nem fog ez menni.
- Nem adhatod fel. - guggolt le elém, miután elegáns mozdulattal eltette kardját sétapálcájába, mely egész idáig övén lógott. - Ha nem akarsz a csatatéren a jövőben meghalni, soha, de soha, nem adhatod fel. - nyújtotta kezét segítségemre.
- Nem akarom feladni. - álltam fel, próbálva visszanyelni könnyeimet. - Nem akarom, de gyenge vagyok. Maga ellen pedig főleg. - éreztem meg vállamon a nyár legjobb időjárásának közeledtét; a jó hideg, kövér esőcseppeket. - Látja mennyire nincs tehetségem hozzá.
- A kardforgatás nehéz tananyag, idő kell hozzá! - tette keresztbe kezét.
- De nekem nincs időm! - csattantam fel, ahogyan az ég is valahol a hegyeknél. - Jelenleg Trakra jövője gubbaszt a vállamon, és ha egy kardot nem bírok el, ennyi edzés után, hogy kellene Asztrókkal harcolnom, ha véletlenül arra kerülne a sor!? Az utolsó csatában is lapossá vert, úgy hogy nem egyedül küzdöttem ellene! - töröltem meg vérző orromat.
- Nem vagy egy kicsit kapzsi? - emelte meg szemöldökét. Tessék? - Túl sokat akarsz. Lehet, ezért nem megy semmi sem neked mostanában. - ropogtatta meg nyakát. - Csak egy dologra koncentrálj, minden mást zárj ki a fejedből. - vettem újra fel a kardot, hallgatva tanácsára.
Igaza van. Itt nem megyek semmire sem a sírással.
Tennem kell érte.
Csak annyira nehéz! Annyi minden forog kockán és én....csak egy gyerek vagyok. Erőtlen, fiatal, gyerek, aki nem tud eleget a világról. Miért én nekem kell megküzdenem Asztrókkal? Még egy súlycsoportban sem vagyunk! Agh!!
- Újra próbálom. - szegeztem lihegve Ilention úrnak a fegyvert, úgy szorítva markolatát két kezemmel, mintha az életem múlna rajta.
- Zuhogó esőben is? - mutatott felfelé. - Percek kérdése, hogy leszakad jobban.
- Igen. - fújtam ki a levegőt, próbálva tompítani sebeim égető érzését. - Igen! Jobbnak kell lennem! Az otthonom és a családom a tét! Nem engedhetem meg, hogy az idő eljárjon felettem!
---
Tizenöt percen belül azzal voltam elfoglalva, hogy minél jobban szorítsam oldalamra és lábamra a jeget, a gróf hátsó teraszának párnás fa padján.
Az vihar eddigre már hangosan kopogtatta az ereszt, rázta a fák, bokrok leveleit és játszotta a világ legtermészetesebb cintányér szólóját, melynek kellemes víz és föld illata, akaratlanul is, de mindig a mocsárra emlékeztetett.
A távolba meredve, néhány perce már csendben hallgattam a természet gyógyító muzsikáját, mialatt Ilention úr is visszaért hozzám, kezében egy elixírekkel és gyümölccsel megpakolt tálcával. Nem volt mit mondanom, hiszen túl sok minden volt fejemben ahhoz, hogy szavakba öntsem.
- Kezdetnek elfogadom. - fogta meg kezemet Ilention úr, elkezdve azokat a hegeket tisztogatni, melyeket ő ejtett rajtam. - De következőnek jobbat várok el.
- Egy karcolást se tudtam magának adni! - nyöszörögtem szomorúan, fájlalva még a beszédet is. Pedig annyira próbálkoztam!
- Nem is fogsz, ha nem akarom. Esetleg ha nagyobb leszel, talán. - vallotta be. - Bár visszaemlékezve... én is remegve fogtam meg a kardot először.
- Tényleg?
- Mhm. - bólintott sejtelmesen. - Otthon minden rendben?
- Igen. A húgomnak most lesz a születésnapja és Nanával szeretnék meglepni egy saját pálcával. - örültem a tudatnak, hogy hamarosan testvérem is varázsló lehet.
- Neked is sajátod van akkor, igaz? - érdeklődött a gróf, áttérve másik karomra.
- Nem. Az enyém Miejion király pálcája volt valaha, az iskolámtól kaptam. Lecserélhetném, de már hozzám nőtt. - jelentettem ki büszkén, elővadászva most is tárolójából az eszközt. - Ott van az alján az "M" betű, szépen belevésve.
- Hihetetlen, hogy nem egy múzeumban kötött ki! - lepődött meg a gróf. - Sőt az a hihetetlenebb, hogy pont egy iskola szertárában volt.
- Valószínűleg annyira nem szeretik Miejiont, hogy a pálcája sem volt értékes a kutatóknak. Elkavarodott és nálam kötött ki. Mondjuk semmi különleges nincs benne, azon kívül, hogy fém, így nem is lenne olyan pazar látvány a múzeumban. - legyintettem unottan. - Hinné az ember, hogy az Időkolónia jele rajta van, de nincs!
- Lehet Miejion direkt akarta szimplára. Csak hogy egy kicsit kötődhessen a hétköznapi emberekhez. - találgatott oktatóm.
- Ha ez volt, akkor viszont az Időszakadásnál elfelejtette, hogy fegyvere miért is volt olyan kinézetű, amilyen. Azt hallottam két fajta áldozat volt; azok, akiknek az életét visszafordította, szó szerint megszüntetve jelenlétüket és azok, akiknek az a büntetésük, hogy örökké sínylődjenek testükben, elveszítve mindenkit, akit szeretnek.
- Az embert megőrjíti a dühe, Bence. Miejion pont ebbe a csapdába esett bele. - fejezte be a sebeim ápolását. - Miejion nem akart rossz ember lenni, csak a kapzsiság elvette az eszét.
- Valószínűleg azért barátkozott Tarzíciusz királlyal, mert mindketten mindig többre vágytak. - morogtam.
- Nem kedveled a rokonod? - evett meg egy alma szeletet tanítóm.
- Nem. - árultam el. Eddig olyan jó volt, hogy nem voltam biztos benne! De csak kellett találnom egy cikket a kastélyról, amiről beszámoltak arról, hogy valaha ez Tarzíciusz királyé volt és még mindig a családhoz tartozik (fura volt annak a romhalmaznak a dicsőítését olvasni, sejtettem apám keze lehet a dologban), így aztán összekötve ezt illetve nevelőm "ő kastélyában, nem lehet ezt meg azt csinálni" mondatának mélyebb értelmezését, biztos lettem abban, hogy mi is kötődünk a... vadabb Diamonda családhoz. - Én nagyon utálom, Tarzíciusz királyt. Miejion sem tett jókat, de Tarzíciusz! - ültem fel a kanapén.
- Oh, én is mennyi emberre tudnám ezt mondani! - rázta mosolyogva fejét, a gyümölcsös tálca részt felém nyújtja, mire óvatosan kivettem néhány falatot. Nem is éreztem egészen idáig mennyire éhes vagyok. - Amikor fiatalabb voltam, írtam egy listát azokról, akiket nem kedveltem, majd mókából borsot törtem az orruk alá. Ne aggódj, már nem csinálom. A lista írást. - hagytam rá.
- Mennyi ideig tart még az órám, Ilention úr? Haza kellene érnem négyre, mert...
- Egy tíz percen belül elengedlek. Dőlj vissza, kell az erőd a teleportációhoz.
- Köszönöm Ilention úr. Hálás vagyok, hogy segít megtanítani a fegyver használatot. - érintettem meg óvatosan az övemen lógó amulettet, amit még Kofitól kaptam. Így majd a jövőben, nem kell megvédeniük. Majd én védem meg őket...
---
Rossz előérzetem volt, amikor haza értem, bár, hogy miért nem voltam biztos benne; idehaza nem volt semmi különös változás, azon kívül, hogy sem Nana sem a húgom nem tartózkodott itt, úgy, hogy odakint zuhogott az eső, olyan dühösen ütve a természetet, ahogyan csak bírta.
- Nana? Alma? - kezdtem el idegesen átkutatni a szobákat, hátha Alma csak játszani akart velem, ezért elbújt, mikor megérkeztem. Még Nana távollétét megértettem volna: elmehetett vásárolni, lehet Hovériusz úrnak hirtelen segítség kellett, de Almáét nem igen.
- Alma? Alma!? - szorult össze torkom, egyre aggódóbban lesve minden olyan helyet, ahová húgom pici testével beférhetett.
És ha nincs idebent? Miért lenne odakint? - fújtattam kétségbeesetten. - Oké, oké, oké, nyugalom. Ha kint van, akkor nem lehet messze, csak is a kis erdő részen. Miért is ne lenne ott? Kimehetett játszani és most jön haza. Ez kell, hogy legyen. - indultam ki minden előkészület nélkül, úgy fogva pálcámat kezemben, mintha életem múlna rajta.
Az eső továbbá is zuhogott, ám ennek súlya vállamon semmi sem volt ahhoz képest, ami következett, hiszen ami odakint várt, rosszabb volt, mint a villámcsapás.
A fák között állt valaki.
Nem indult el felém, nem mozdította meg végtagjait, csak bámult, akár egy vadat, készülve arra, hogy meglője fegyverével. 
Első pillantásra tudtam ki ez.
Kabátja, tartása, mellkasomba fúródó tekintete és különös aurája mind megbizsergette érzékeimet, azonnal figyelmeztetve arra, hogy cselekednem kell, amilyen gyorsan csak tudok.
Meg kell találnom Almát. El kell innen tűnnünk.
Nem hezitálva egyáltalán, a felém megindult apámat a fák közt hagyva, magamat a közeli erdőrészbe teleportáltam, olyan erővel megindulva Alma szokásos helye felé, hogy még a vizes - egyre vizesebb - föld is morcosan csattant fel talpam alatt.
- Alma! Alma! - kiabáltam, reménykedve abban, nem kell sokáig, mert húgom meghallotta hangomat. - Húgom! Húgom! Gyere! Kérlek! Hol vagy?! - üvöltöttem a vihar erőszakos szelében, kezdve lassan olyan gondolatokat táplálni, hogy testvérem már apámnál van.
Nem. Nem lehet ott. Nem. - kutattam tovább, kezdve elveszíteni a hideg véremet. - Hol van akkor!?
- Almát keresed? - hallottam meg Asztrók mostanában egyre kimerültebb hangját fejemben. - Elfelejtetted az alkunkat, Fekete Bárány?
- Hol van most? - kerültem ki mindenfajta üdvözlést. - Hol van a húgom, Asztrók!?
- Velem-...
- De hol veled!? Hol van a testvérem!?
- Végig mondhatom? - sóhajtott gondterhelten. - Velem van a kisvárosban, aminek közelében laktok. Tudod a kerengő-.....
- Megyek. - vettem újra erőt magamon, hogy remegésem ne befolyásolja a mágia kimenetelét.
Elteleportálva Fildenra kisvárosának egyik utcájába - hol a házak elképesztően emlékeztettek Tokame házaira, csak kicsit több növénnyel oldalukon -, úgy éreztem lábaim alig bírnak megtartani, ám nem engedtem a hívásnak, hogy leüljek egy padra és folytattam a zuhogó esőben lévő így is megterhelő, erőltetett meneteléssel húgom felé az irányt.
A városnak sok rejtett utcácskája volt, így ahogyan sejtettem az egyik legismertebb Tarzíciusz "kerengőben" (igazából egy kis tér volt, de valamiért mindenki kerengőnek hívta) leltem rá a félelemtől sápadt Almára, kezében egy fél szelet csokoládéval és az szarkalábas szemű Asztrókra, az egyik ház lépcsőjén ülve, ahonnan azt nézték ahogyan a vihar újra megsiratja az embereket. Milyen fáradt Asztrók, szinte fel sem ismerem! Két éve még olyan....játékos, vidám volt.... Nem látszott ennyire rajta a kimerültség...
Mi történhetett odalent vele?
- Alma! - rohantam hozzá, karjaimba zárva, belém markoló testvéremet, félre lökve róla Asztrók köpenyét. - Jól van. Jól van, minden rendben. Elmegyünk Nanához. Most. Gondolom Hovériusz úrnál van, ugye?
- Ig-en...Miért volt ott....? - hebegte Alma úgy remegve, mintha tél lenne. - Miért akar még mindig minket? Annyira gyűlölt mindig is, akkor miért....
- Mert a gőgje nagyobb annál, hogy bevallja sokkal jobb így. Illetve Fekete Bárány értelmetlen teleportálnod nulla energiával. - felelt helyettem Asztrók szütyőjében kutatva. - Ajjj, komolyan elfogyott?.... Agh.
- És te hogy tudtál arról, hogy apánk megjelenik? - szegeztem a kérdést unottan a távolba révedő alkukötőmnek. - Hogy tudtad, hogy Almát el kell hozni onnan?
- Megérzés. - vont vállat Asztrók, átfésülve ujjaival haját.
- Ezt el is higgyem? Nem gondolhatod komolyan! - mordultam fel. - Honnan tudtad, Asztrók?
- Megérzés. - ismételte sokkal erőszakosabban. - Ha már megkötöttük, csak tudom, mikor kell teljesítenem az alku rám eső részét. - vigyorodott el, próbálva ezzel elfedni a szemében gerjedő bosszúság tűzét. - Látod, vannak jó oldalai annak, ha velem alkut kötsz!
- Alma, kapaszkodj belém. - bámultunk egymásra Asztrókkal, mialatt pálcámat újra megszorítottam. - Köszönöm, Asztrók.
- Köszönd is. - emelte fel délcegen állát. - Mostanában a kedvességem nem olyan határtalan, mint valaha volt....
---
Nana amilyen vidáman fogadott minket Hovériusz úr újjáépült kastélyában (még télen elég gyorsan újraépítették, néhány új dolgot hozzáadva), olyan döbbentem hallgatta húgom kiborulását. Miután elmenekültünk a trón terem elől egy csendesebb folyosóra és valamennyire lenyugtattuk húgomat , hogy ne kapkodva vegye a levegőt és én kaptam egy törölközőt, Nana olyan döntést hozott, melyre igazán számíthattam volna.
- Ezt nem hiszem el, az a.... Hah. Épp ideje volt, hogy újra belepiszkáljon a nyugalmunkba... Hihetetlen egy alak! - gyűlt harag nagynénikém szemeiben. - Jó. Akkor így játszunk..... - szorította össze öklét. - Akkor mi pedig most átköltözünk a másik helyre.... Hazug kis dög.... - morogta magának.
- Micsoda? - döbbentünk meg mindketten Almával. - De hova? - aggodalmaskodtam.
- És... most? Mindent otthagyunk? - rebegte Alma. - Nekem ott vannak a plüsseim, meg...
- Nekem is annyi mindenem ott van, ami....! - értettem egyet testvéremmel. Annyi fontos dolog van mindannyiunk számára, apánk miatt nem hagyhatjuk el őket! Hogyan kellene megszerezni, ha....lehet most is ott vár....?...Tanakodj, Bence!....
- Igen most, de nem hagyunk ott semmit. Gyertek, az ezredes úr jelenleg itt van bent, őt megkérem, hogy segítsen rendet tartani, ameddig mi eltűnünk.
- Leó úr? - csillant fel a szemem, hiszen már két hónapja nem találkoztam utazótársaimmal.
- Igen. - helyeselt Nana, megragadva kezünket húgommal. - Nincs messze, amikor ott hagytam őket Hovériusz úrral a trónteremben még itt volt. Remélem most is ott van.
- Leó a barna hajú? - pislogott rám Alma, mialatt visszafordultunk a trónteremhez vezető folyosóra.
- A másik, akit jobban kedvelsz.
- Ja!
- Kofi is itt van akkor esetleg, Nana? - reménykedtem, hogy újra találkozok a tábornokkal, akiről kiderül, hogy kígyósuttogóvá vált az utolsó terápiák egyikén, így aztán szerettem volna tudni hogyan boldogul új képességével. (Még mindig emlékszem arra a megszeppent arcra, amikor a kígyó melyet a napkirály hozott, terápiás állatként, elkezdett neki magyarázni az élet értelméről.)
- Az előbb még nem volt itt. - rázta fejét nagynénikém. - Úgy tudom, a legtöbb idejét a Nap királyságban tölti, "A biztonságosabb Trakra" projekten dolgozva. Az utatok után Hovériusz úr a fejébe vette, muszáj megerősíteni Trakra védelmi rendszereit. - magyarázta nekem, időnkénk a hallgatag húgomra nézve. - Nagy levegő Almám. Erősek vagyunk, kitartunk és megküzdünk a problémákkal!
- Erősek vagyunk, kitartunk! - utánozta le nagynénikém magabiztosságát Alma, ajkára húzva piciny, ám őszinte mosolyt, mialatt megérkeztünk a trónterem elé. Mintha csak tegnap lett volna az, hogy először találkozok a napkirállyal. Milyen gyorsan telik az idő!...
Nana nem várva sokat a kopogása után, gyorsan beterelt minket a trónterembe, mely ezen az esős nyári napon különös, misztikus érzést idézett az mintás ólomablakoknak, melynek karakterei nyugodtan csillantak meg a szürke, komor fényben. Ekkor vettem észre, hogy egy új ólomüveg is megjelent a sor jobb oldalán; az ablak teteje a csukott szemű Hovériusz urat ábrázolta, ahogyan az Idiusi vonóval játszott hegedűjén (béke a hangszer poraira), melyből egy vastag fénycsík átvágta a "mellkasig" ábrázolt Hidrát. Ami viszont ez alatt a jelenet alatt volt, teljesen vörössé festette szerénykedő arcomat: a Hidra alatt az utazótársaságunk sétált oldalról rajzolva, éppen azokat a pillanatokat ábrázolva, amikor a napkirály után kutatunk téli ruhánkban. (Ezt csak azért tudtam, mert sem Hovériusz úr nem volt a sorban, illetve Leó hajában ott pihent az "apa mentő szitakötő".)
Trakrai egek! - döbbentem le. - Örökké belezártak az ólomablak gyönyörű színeibe!
- Bence úrfi, Alma kisasszony milyen régen találkoztunk! Csinos mi? Egyik legszebb ablak lett. - üdvözölt vidáman minket a napkirály (körülötte papírok lebegtek, melyekre időnként ráírt valamit), illetve Leó is, abba hagyva azt a témát, amiről idáig csevegtek.
A napkirály amióta találkoztam vele, nem változott sokat, talán csupán annyival, hogy több ősz hajszála lett és kicsit szarkalábasabb lett szeme, ám vele ellentétben Leó úr kifejezetten sziporkázóbbnak tűnt, immár ezredesi posztjában. A mai napon a katona nem volt olyan páncélzatban, melyben találkoztam vele, sőt olyannyira hétköznapi, de elegáns ruhában volt, hogyha nincs nála kard és vállvédő azt hittem volna, hogy felcsapott bankárnak.
- Jolanda, baj van? Hogy-hogy visszajöttél? - komolyodott meg a napkirály azonnal észrevéve húgom komor arcát. Nem csak ő tett így, az ezredes úr is arca is aggályokkal telt meg. - Történt valami? Nem szoktak csak így megjelenni a gyermekeid...
- Eljött, pedig megbeszéltünk valamit. - felelt tömören nagynénikém, mire a napkirály csupán egyetértően bólintott. Nana beszélt volna vele arról, ami velünk van? Biztosan idáig is tudott részleteket, de vajon az egész történetet ismeri? - Ezért szeretnék beszélni az ezredessel. Nem vinném el sokáig. Megengedi őfelsége?
- Szolgálatára, Jolanda! - tisztelgett Leó, még mindig aggódóan bámulva mind húgomat, mind engem.
- Nyugodtan vidd, de ha én-....
- Hovériusz ez nem a te ügyed. Értékelem, hogy segíteni akarsz, de te jelenleg még a tegnapi programlistát teljesíted, Leó ezredes pedig lassan már a holnapit. Amúgy is csak nagy port kavarna az, nekünk, ha a napkirály jelenne meg az apjuk előtt. - utasította el azonnal Hovériusz úr segítőkészségét Nana - a király arcából ítélve makacssága nem engedte meg, hogy feladja, így tervezett még valamit -, mialatt Leót kicsit félrevonta, elmagyarázva neki a helyzetet.
- Mi történt pontosan, gyerekek? - fordult hozzánk a napkirály.
- Én éppen hazaértem Ilention úrtól, amikor Alma nem volt már otthon. Amikor kimentem, hogy megkeressem, apánk állt a fák közt, engem bámulva. - meséltem el a történet azon részét, melyet ismertem is. Almával viszont valami durvább történt. - Alma tett valamit veled?
- Felém indult. - makogta nehézkesen Alma, mire azonnal a királlyal mindkettőnk szeme rá szegeződött. - A fák közül érkezett és volt nála valami, ami megcsillant, legalábbis a lakókocsi ablakából úgy tűnt. - hagyott egy fél perc szünetet, mialatt a napkirállyal csendben összenéztünk, sejtvén apám nem születésnapi ajándékkal érkezett. - Ahogyan megbeszéltük még régen, elbújtam a szekrénybe, majd rá néhány percre el kezdett recsegni a padló. Bejött. Ott volt. Keresett, minden egyes lépéssel közelebb érve. - remegett minden porcikája húgomnak, mialatt újra magamhoz vontam, gyengéden simogatni kezdve hátát. - Azt hiszem rám talált volna, ha Asztrók nem talál meg időben és ragad meg... áthúzva a csodatollával készített portálon. - éreztem vízcseppeket mellkasomon, hová Alma rejtette zokogó arcát.
- Oh, húgi... - karoltam át szorosabban. - Elmegyünk és soha többé nem lesz ott. Nem fogja tudni hol vagyunk. Ne aggódj, elrendezzük.
- Asztrók? - igazította meg nyakkendőjét Hovériusz úr.
- Még egy alkut kötöttem vele a múlt télen. - tálaltam ki a napkirálynak. - Azért segített Almán. Azért vitte el onnan.
- Értem. - bólintott leguggolva Alma magasságába, ám szemében láttam, hogy szeretne majd erről faggatni még. - Alma kisasszony, lehet, van egy ötletem, ami teljesen elterelné a figyelmed erről a szörnyű eseményről. - éreztem, ahogyan húgom arca felemelkedik mellkasomról, félénken a napkirály felé fordulva. - Nem biztos, hogy olyan izgalmas lenne számodra, mint nekem volt az első alkalommal, de megmutathatok neked és a bátyádnak egy olyan szobát, melyet nem sokan leshetnek meg, hiszen általánosságban nem a látogatók számára van fenntartva; az Uralkodók Együttes Csarnokát. Hogy hangzik?
Uralkodók Csarnoka. Lehet ez az a hely, melyet messziről csak egy színes, ólomablakos gömb alakú toronyrésznek láttam?
Akármennyire is szerettem volna megnézni ezt a csarnokot - és kideríteni miért mutatná meg nekünk ezt a napkirály -, nem akartam húgomat ilyen állapotban akármerre is ráncigálni, tulajdon kíváncsiságom miatt, így türelmesen vártam a napkirállyal testvérem válaszát.
- De a királyúrnak sok dolga van...nem? - cseréltük fel húgommal az ölelést kézfogással. - Ez a sok papír...meg...
Minden rendben lesz Alma. Megteszek mindent, hogy úgy legyen. - szorítottam meg kezecskéjét, biztatóan testvéremre lesve.
- Jaj, ezek? - nevetett Hovériusz úr, szinte elveszve a papírtömegben, mely körülötte repült. - Ne aggódj, sétálva is tudok aláírni dolgokat! Ma pedig amúgy se jön senki, aki bejelentkezett volna, ha szeretnének elérni, meg fognak találni. Irány a csarnok! Ám előbb nagynénikétekkel beszélek.
---
Hovériusz úr, Polarisa (úgy jelent meg az egyik lépcsőforduló tetején, mint aki megérezte volna, hogy itt vagyunk), Alma és én egy olyan ajtótlan folyosón sétáltunk, hová a lenti nyüzsgés zaja, ha akarta se volna jutott volna fel. Az idefelé menet Polarisát is beavattuk a történtekben, így a lány azon volt, hogy mindkettőnket felvidítson.
Idefent rajtuk kívül csak két katona, az erős, de nem fullasztó menta illat és egy gyönyörűen nap, hold, csillag és felhő mintákkal kifaragott ajtó volt. Közelebb érve a bejárathoz, a menta párt alkotott a citromfű mindig is számomra tetszetős aromájával, szinte kezeivel hívogatva az ajtó mögé.
- És hogy vannak a kristály gyerekek? - érdeklődtem az szilva mintákkal felhímzett lila ruhájú Polarisától, mialatt Hovériusz úr váltott pár szót a katonákkal. Milyen szép ebben a ruhában is Polarisa!
- Mindenki szerte-szét Trakrában táborozik, ott, ahol a legjobban érezheti magát. Papus direkt ügyelt erre, bár most könnyebb dolga volt, mert sokan új családhoz kerültek. - igazította meg mindkét fonatát. - Oh, Alma szeretnéd, hogy befonjam a hajad? Bence neked is befonnám, de túl kicsi fonataid lennének.
- Mhm. - bólintott Alma, kicsit megélénkülve annak a tevékenységnek hallatán, amit ő is szeretett csinálni, főleg akkor, amikor éppen fontosabb dolgom akadt. Többször eljátszotta azt, hogy akkor fonogatta be a hajamat, mielőtt elmentem Ilention úrhoz, mivel pedig nekem soha nem volt szívem ahhoz, hogy azonnal kiengedjem ezzel elrontva munkáját, sokszor fonott hajjal érkeztem meg oktatóm elé. Lehet ezzel akarta felhívni ügyességére a figyelmet? Voltaképpen reklámtábla voltam? Hm...
- Ne ijedjetek meg odabent, az uralkodók ártalmatlanok, csak szeretnek figyelni. - figyelmeztetett Hovériusz úr minket (ekkor még nem tudtam hova tenni ezt a kijelentést) mielőtt beléptünk abba a grandiózus terembe, melyet az Uralkodók Együttes Csarnokának nevezett a napkirály.
Belépve kénytelen voltam a sokktól megállni, melyet mind a csarnok gyönyörű furcsasága, mind az itt pihenő üvegmozaik uralkodók ránk szegeződő tekintete váltott ki belőlem. Olyan volt, mintha egy medence terembe léptem volna be, melyben a víz fénylésének helyettesítője az ablakokon átbúvó színes világossága lett volna. Mintha felelni állnék ki. Brr! Mennyire nem akarok még az iskolára gondolni!
A kör alakú terem nem heccből kapta nevét, idebent ahogyan megszámoltam negyvenkilenc vezető alakja fogott kezet a több tíz méteres félkörív tetejű ablakokban, tekinteteikkel békésen bámulva az érkezőket. Itt volt szinte mindenki Hovériusz és élő vezető társain kívül: megtaláltam Szingulárisa királynőt, Sohamár királyt, Borostán királyt, az alapító négyet és mindenki mást, akiről olyan szépen, vagy éppen borzasztóan írtak a könyvek és meséltek a tanárok.
Megparancsolva magamnak, hogy ne csak az ablakokat bámuljam, és analizáljam ki-ki lehet, észrevettem, hogy a színes mozaik darabkás padlózaton - melynek közepén a főkirályságok együttes jele volt kirakva -, itt-ott, szinte hanyagnak tűnően, elszórtak néhány az én magasságom és Asztrók magasságáig terjedő méretekkel megáldott, fehér lángú gyertyát. Ezeket egy jó ideje használhatták, hiszen rajta a viasz úgy olvadt le, hogy hozzászegezte a padlóhoz a legtöbb fényadót, makacsul nem engedve helyéből, sem most, sem a jövőben.
Feljebb emelve fejem, egyenesen az üvegkupolával nézhettem farkasszemet, melynek növényekkel befutott, most az esőtől megkopogtatott tetejét, eléggé nehezen vehette ki az ember a rengeteg tarka, békésen lebegő lampion mögött.
Ez volt hát az Uralkodók Együttes Csarnoka; egy szentély, pontosabban inkább egy emlék minden vezetőnek, akármennyire rosszak, vagy jók voltak. Megérdemlik. Száz évet, vagy többet uralkodni emberek százezrei, ha nem milliói felett, nem kis munka.
- Vaó. - hallottam Alma halk elcsodálkozását. - Milyen béke van itt.
- Nálunk is ilyen lesz, amint elrendeződnek a dolgok. Nana azt mondta, holnap át is tudunk költözni. - gondoltam bele, hogy jelenleg számomra mennyire kilátástalan a holnapi nap. Hová fogunk menni? Messze? Meddig? Nana biztonságban meg tudja oldani az átköltözést?... Annyira segítenék neki, de jelenleg csak nagyobb bajt hoznák a fejünkre, ha ostoba őzikeként a vadász elé sétálnék.
- De akkor ma hol alszunk? Visszamegyünk? És ha ott vár? - rémült meg egyre jobban testvérem.
- Jolanda gondolt erre, ne aggódjon Alma kisasszony. - csitította le húgomat a napkirály. - Nálam és Polarisánál maradtok estére, mindhárman. A nagynénikéteknek kell idő, hogy megoldja a mostani gondotokat.
- Éljen, pizsipartizhatunk! - ujjongott Polarisa, mire kénytelen voltam elmosolyodni. Én is vártam, bár a jelenlegi érzelmi állapotom nem engedte meg, hogy olyannyira megérezhessem a örömteli várakozás kellemes érzését. Almára lesve húgomon még kevésbé látszódott az öröm, de szemében megjelent egy bizonyos kíváncsi csillogás, mely jót jelentett. - Attól biztosan feldobódtok! Megteszek mindent, hogy így legyen!
- De miért? Ez a kastély nem egy hotel, Hovériusz úréknak pedig kell a pihenés. - ellenkeztem. Milyen is lenne már, ha itt csak úgy meg lehetne szállni! Állandó veszélyben lenne bármelyik uralkodó, aki ide érkezik, vagy él.
- Tartozok Jolandának ennyivel. Nagyon sok mindenben segített nekem; mind uralkodás, mind magánélet terén, illetve neked is Bence. Csak megmentetted az életemet a Muzsika Csarnokában! - emlékeztetett tettemre Hovériusz úr. - Nem emlékszel?
- Túl nagy szíve van, Hovériusz úr. - ráztam fejem, levéve magamról a törölközőt. - Köszönjük szépen!
- Igen. - helyeselt több életkedvvel, mint idáig Alma is, mire a napkirály egy őszinte mosollyal válaszolt.
- Ha ennyivel is, de szeretnék segíteni. Tudom pontosan milyen, amikor az ember menekül otthonról. - hunyta be szemét Hovériusz úr. Akaratlanul is, de Sohamárra irányult szemem, ki, mint aki meghallotta ezeket a szomorú szavakat, bűnbánóan elnézett. Vajon a túlvilágon mennyire mardoshatja a bűntudat? Vajon ha újra élhetne, ugyanúgy csinálná a dolgokat, mint tette?...
- Hogy-hogy? - bátorodott meg Alma is a beszédben.
- Amikor végzek a munkámmal, elmesélem. Tudod, ha most átkapcsolom magamat mesélő módba, holnapután is ezeket a papírokat fogom írogatni. - vigyorgott a napkirály, szép lassan belemerülve újra az írogatásba. - Nézzetek meg az uralkodókat alaposan Bence úrfi és Alma kisasszony: a részletek kibogarazása eltereli a figyelmet a gondokról. - eresztett minket útnak.
Mielőtt még a lányokkal mentem volna (Almát Polarisa konkrétan átvette tőlem és elkezdett neki mesélni mindenről, ami eszébe jutott az uralkodókról), gyengéden meghúztam a napkirály ingujját, kiszakítva újra a munka világából.
- Hovériusz úr még egy két-három szóra: miért engedett be ide minket? Miért van jogosultságunk egy ilyen.... védett helyre belépni? - faggattam a napkirályt. - A jövővel lenne kapcsolatos? - csillant fel a szemem. Valami oka van a napkirálynak, hogy idehozott. De mi van ebben a helyben? Mit kellene itt magamba szívnom, mint tudást, azon kívül, hogy miként kell összeállítani az ólomablakok színeit, hogy jól nézzen ki negyvenkilenc különböző uralkodó?
- Elárulom, ha te is elárulod, hogy miként keveredtél még egy alkuba. - tette keresztbe kezét. Gyorsan és tömören - hogy ne vegyem el annyira az idejét - összefoglaltam az akkori helyzetemet és hogy azt Asztrók miként használta ki. Hogy nem ismerhettem fel akkor, csak csúnyán kihasználja az érzelmeimet?
- Végső soron, viszont valahol nem bánom meg. - vallottam be. - Csak azért, mert miatta a húgom itt lehet. - néztem Szingulárisa királynő ólomüvegére, ami előtt ott beszélgettek a lányok, ha kicsit nehézkesen is (amikor húgom nem volt jól, szinte alig szólalt meg) Jaj, de jó, hogy ilyen gyorsan megkedvelték egymást! - Akkor elárulja Hovériusz úr, miért lehetünk itt?
- A jövő titokzatos utakon jár. - kacsintott rám a napkirály. - Na jó, bevallom ez volt az első ötletem, amikor láttam milyen állapotban voltatok; egy nyugodt, csendes hely kellett nektek és ez megfelelt a feladatnak. Illetve ez a hely nem olyannyira zárt, mint a többi Uralkodó Csarnok. Oda tényleg csak az uralkodók mehetnek be. Ez viszont inkább csak emlékhely, minthogy szentély. - tette hozzá. - Ne aggódj, nem tilosban jársz.
- Még jó, hogy nem a napkirály szeme előtt szegek meg egy törvényt! - nevettem fel. - Nagyon szép ez a hely, bár nem látom se magát, sem Avagrin urat, sem Alszinta királynőt. Ez azért van, mert itt mindenki.... halott már?
- Igen. Szingulárisának sem szabadott volna ilyen korán bekerülnie az Uralkodók gyűrűjébe. - rázta szomorúan fejét Hovériusz úr, múltbeli feleségének arcképére nézve. Sokkal könnyedébben veszi ezt, mint egy féléve tette. Jó látni, hogy kezdi túltenni magát rajta, főleg miután olyannyira megviselte a második Idiusi vonó próba. - Cserébe, neki már nem kell papírokat aláírogatni ilyen-olyan intézkedésekről! Hajaj, mennyi van még ezekből? - fogott bele kimerült sóhajjal újra az aláírogatásokba. - Addig vagyunk itt, ameddig szeretnénk, gyerekek. - szólt már a lányokhoz is Hovériusz úr, óvatosan leülve a talajból kiemelkedett sárga fotelbe. - Itt is tudok dolgozni. - hagytam munkájában a napkirályt, csatlakozva a lányokhoz, akik jelenleg annál a témánál tartottak, hogy semelyiküknek sincs édesanyja.
Furcsa hogy soha nem érdekelt a téma, ki lehetett. Nana azt hiszen, szinte azonnal átvette a szerepét.
- Ha nem lennének képek róla, én sem tudnám, hogy néz ki, Mama. - bólogatott éppen Polarisa. - Bence, miről beszéltél Papussal?
- Csak megkérdeztem, miért hozott pont ide minket, meg Asztrókról.
- Azóta is olyan durva veled, Asztrók? Kicsit megtépettnek tűnsz. - kotort elő zsebéből egy zsebtapaszt és azt arcomra ragasztotta. - Ebben van nyugtató por. Gyorsabban lemegy a gyulladás. - érintettem meg óvatosan az ajándékot.
- Köszönöm. - háláltam meg, kicsit túl sok szünetet hagyva mondataim közt, amit Alma lökésének hála vettem észre. - Asztróknak, nincs ideje arra, hogy durva legyen. Különösen elhanyagol mostanában. - vontam meg a vállamat. - De ha ennyit beszélünk róla a legvégén kedve lesz piszkálni! Oh, és nem miatta nézek ki így, Ilention úrral gyakoroltunk. - feleltem a királylány kérdéseire, eléggé nyögvenyelősen. Oké, mi van velem?
- Bence szerinted, milyen volt anya? - nézett rám Alma, félénken megigazítva állatos pólóját. Akárcsak Hovériusz úr, ő is a ruhájába kapaszkodott támaszként, amikor egy nehezen kijövő kérdést tett fel. És ez most éppen az volt; nem beszéltünk sohasem édesanyánkról, hiszen apánkkal együtt élve ez csupán mélyebb sebet vágott volna, tudván, ő - az a bizonyos ember - soha nem érkezhet meg védelmünkre, akármennyire akarnánk is.
- Öhm. - akadtam meg a gondolatmenetben, nem nagyon tudván, milyen alakra kellene gondolnom. Csak nőt láttam magam előtt, ki hasonlított Nanára, de még sem ő volt az: nem voltak színei, nem volt arca, semmi, ami miatt tudhatnám, hogy ő az én édesanyám. - Szerintem rád hasonlíthatott, hiszen Nana is inkább rád emlékezetett, mint magamra.
- Egy képet se látattok róla? - lepődött meg Polarisa.
- Nem. - ráztuk egyszerre fejünket Almával. - Nana pedig soha nem beszélt testvéréről, mi pedig nem kérdeztük. - vallottam be a királylánynak, észrevéve, hogy a mögötte álló édesanyja szomorúan figyeli Hovériusz urat. Még mindig családját óvja, akkor is ha csak szemeivel képes rá...
- Én ma, vagy holnap megkérdezem Nanát! - határozta el magát Alma. - Tényleg ő most akkor már visszament?...
- Igen. - szólalt meg Hovériusz úr még mindig sűrűsödő papírok mögül. - Gyorsan végezni fog, Alma kisasszony, ne aggódj. Leó ezredes vele van, így aztán főleg nincs miért. Itt lesz hamarosan újra!
---
A mai kellemes, csillagos, nyári estén a természet megszokott zajai helyett, a város halk morgását és az szobában csevegő Hovériusz úr, húgom és Polarisa hangját hallgathattam már sárga pizsamában (különös volt igazán alvásra készített ingben lenni, miután a mocsárban mindig ingben aludtam) annak a lakosztálynak az erkélyéről, melyet a napkirály adott nekünk az éjszakára. Valahol belül tetszett ez a fajta világ, hol a fények uralkodtak még éjszaka is, ám rá kellett jönnöm én mindig az az ember leszek, aki sokkal inkább lakik az erdő mellett, mint egy fővárosban.
Mi lesz holnaptól? Mindig menekülni fogunk apánk elől? Nem lehetne valami intézkedést tenni ellene, hogy ne követhessen, és ne fenyegethessen már csak jelenlétével is? Mit tehetnék? - merültem a város látképébe, csendben elpityeregve magamat, hiszen egészen idáig elnyomtam a fájdalmat. - Mit kéne tennem? Mit? Álljak elé egy karddal és harcoljak vele?! Annyira utálom ezt a helyzetet, annyira elegem van belőle... Miért kell még mindig szenvedünk tőle? Nem lehetne csak egyszer, hogy teljes nyugalomban lehet a családom? És pont most, amikor Almának a születésnapja lesz...Agh!
- Nana! - hallottam meg húgom örömteli hangját bentről, mire megtörölve könnyeimet, én is azonnal besiettem - konkrétan olyannyira rohantam, hogy majdnem elestem egy székben -, nagynénikém karjai közé bújva. - Jól vagy?
- Minden rendben volt?
- Minden rendben velem és a lakókocsival is, mind a dolgaitokkal. Holnap mehetünk is, gyerekek, nyilván be kell rendezni a dolgokat, de már aludhatunk ott. Rendben? - engedett el fogásából minket nagynénikém. - Lám, Hovériusz végeztél a tegnapi munkáddal?
- A maival is. - felelt büszkén a napkirály. - Csak nem dolgozhatok, ha vendégeim vannak!
- Akkor többször kellene vendégeket hívnod! Sokkal gyorsabban menne akkor minden. - nevetett nagynénikém, leülve a fintorgó napkirály mellé. - Minden rendben volt itt, ameddig elmentem?
- Abszolút! - felelt vidámam Alma, aki az elmúlt néhány órában újra visszanyerte örömét. - Képzeld megkóstoltam a százlábúpillangót! Tudod milyen finom? Neked is enned kellene, főleg azzal a... milyen mártás is volt?
- Ribizli. - mosolygott örömtelien Hovériusz úr. Milyen boldog lehet, hogy nem csak ő neki ízlik ez a....desszert? Nasi? Egy rovar minek számít?...
- Ughhhh.... - borzadt el Polarisa arcát kezébe rejtve. - Még mindig annyira gusztustalanok... - szedte gyorsan össze magát a királylány.
- Ha már így összegyűltünk, játszhatunk egy "Kereskedők Királyát"! Az talán még nem olyan hosszú, mint a többi társasjáték. - ajánlotta fel Hovériusz. - Áthozhatom? Oh, Dunnt is áthozom! Kell neki is a társaság. - egyeztünk bele mindannyian, minden kifogás nélkül.
- Nagyon vigyázzatok, profi vagyok ebben a játékban! - figyelmeztetett mókásan a királylány, mialatt apja villám gyorsan eltűnt a kijáraton.
- Csak a második legprofibb, királykisasszony. - rázta fejét ellenkezően Nana. - Nekem ez a játék a véremben van!
- Sajnálom hölgyek, el fogom kobozni ma este a "legprofibbnak" koronát! - csapta össze két kezét izgatottan húgom. - Bár... azt se tudom, hogyan kell játszani, de megoldom! Bence, majd segítesz ugye? - suttogta fülembe.
- Oh, jól hallom? Csalni akarsz a segítségemmel? - hangosítottam ki Alma akaratát. - Itt egy csaló, figyelem, egy csaló!
- Hé! Ez egy titkos megállapodás lett volna! - nyomta arcomba kezét, próbálva elhallgatatni.
---
A játékest végül egészen az éjszakába nyúlt és az utolsó körnél a szerencse csúnyán magamra hagyott átpártolva Hovériusz úr és a különösen fáradt Dunn oldalára, akik ezzel elég döcögősen (a napkirály idáig hihetetlenül rosszul állt), de megnyerték a játékot.
Nem sokkal azután, hogy abbahagytuk a társasozást és még kicsit beszélgettünk erről-arról, Polarisa és apja magunkra hagyott, ezzel egy olyan témát szabadjára eresztve az alváshoz készülődés idejére, ami elől egész délután menekültünk: a jövőről való beszélgetést.
- Egyáltalán hova költözünk? - figyeltem Nanát az ágyról, ahogyan szárnyait valamilyen porral behinti. - Au! Húzod a hajam. - szóltam rá Almára.
- Bocsi!
- Az egyik közeli faluba, Teidbe. - ismertem fel a trakrai írók által olyannyira szeretett ótrakrai szó egyikét, melynek jelentése a "Hold könnyéből" volt. - Ott örököltem meg egy házat nagyszüleimtől, amit igazából idáig csak miattatok tartottam meg; örökségként. - felelt Nana felénk fordulva. - Sajnálom, nem is értem hogyan történhetett meg, hiszen...én alkut kötöttem apátokkal. - keseredett el hangja. Örülök, hogy  végre Alma is megtudhatta, miután idáig csak velem beszélt erről. 
- Azért nem jött utánunk jó ideig? - hajolt át Alma rajtam.
- Igen, ám, nem értem, hiszen... megtettem mindent, azért hogy az alkut betartsam és kielégítsem a kéréseket. - kezdett el fel-alá járkálni. - Miért akar ennyire benneteket? Tetettek volna valamit? Mit akarhat ennyire?
- Éltünk. - szaladt ki számon, teljesen lefagyasztva magam körül mindent.
- Bátyus... - komorodott el Alma.
- De ez az igazság. - néztem rá testvéremre. - Utál minket. Utál, mert megszülettünk.
- Bence. - állított le nevem kimondásával nagynénikém. - Ez az állat nem érdemli meg azt, hogy arról tanakodjunk, mi az indítéka a tetteinek. Miatta nem szabad sulykolnod magad, se neked, se Almának. Megértettétek? - bólintottunk szinkronban. - Holnap átköltözünk, ám nem hagyjuk ott teljesen a lakókocsit. Amikor újra biztonságos lesz visszamenni, visszamegyünk. Ha beválik apátok összezavarása a lakhelyünket illetően, akkor többé nem találkoztok vele. - fejeztük be ezt a témát. - Ennyi szomorúságból mára elég. A holnap izgalmas lesz, így aztán, lámpaoltás! Be az ágyba gyerekek, aludnotok kell. Sok minden történt ma.
- De nem végeztem Bence hajával! Szeretném, ha összeillenénk! - sopánkodott Alma. - Egy öt percet adsz még?
- Na jó. - mosolyodott el Nana. - A bátyád alvás idejének érdekében. Tudom jól, hogy addig fenntartod, ameddig nem fejezed be a haját.... - ült be az ágy közepére nagynénikénk. - Nekem is ilyen ágyat kellene beszereznem. - hagyta abba Alma nem sokkal később a hajammal való játszadozást. Egyről a kettőre, vidáman elkezdte elfújni az idebenti gyertyákat.
- Gyakorolsz születésnapodra? - figyeltem buzgóságát testvéremnek. - Vagy csak megártott az a százlábúpillangó és a cukros mártás?
- Azt hiszem is-is. - oltottuk el együtt az utolsó lámpákat, bemászva Nana kétoldalira, immár a hold fényében áztatva magunkat, paplanunk alatt.
A csend, mindennél nyugtatóbb volt ebben a kastélyban, bár kissé szokatlan. Volt benne valami, mi miatt nem tudtam sajátomnak mondani; olyan volt, mintha mástól ragadtam volna el önös érdekeimnek a kastély hallgatását.
Milyen kényelmes és kellemes itt minden, de mégsem annyira, mint otthon...Vajon az új házat ahová megyünk, tudom majd otthonnak nevezni? Remélem tetszeni fog.... Bár, ha Nana és Alma ott van...csak is jó lehet. Bízok benne. - hunytam be szemem, hagyva gondolataimat, hogy úgy játszanak, ahogyan szeretnének. Ez nem volt olyan jó ötlet, mert agyam azonnal arra a témára kanyarodott vissza, amit még az Uralkodók Együttes Csarnokában boncolgattunk. Így aztán nem sokkal azután, hogy lefeküdtünk és látszólag már aludtak családtagjaim, megszólaltam, reménykedve, nincs még túl késő.
- Nana. - suttogtam. - Milyen volt édesanya? - visszhangzott kérdésem az éjszakában válasz nélkül.
Miután néhány perc után sem kaptam választ, feladtam azt, hogy megtudjak valamit is nagynénikém testvéréről és inkább elkezdtem felkészíteni magamat egy újabb tudatos alvásra, hátha most szerencsével járok. Nem volt már olyannyira nehézkes, mint az elején, sőt egyre jobban éreztem, egyre inkább jártasabb leszek az álmaim, illetve ennek az Asztrók által kapott képesség irányításában, így már nem is görcsöltem rá.
Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozva, valaki végül felelt kérdésemre.
Csak azt nem tudtam ki.
- Többre volt hivatott, mint amit megtehetett....