- Az Alkukötő 3 - - A Holtak Olimpiája -

🌺 2. fejezet: Ajándék a túl sokadik üknagyapától 🌺

Bátyámmal nehezen akartuk elfogadni azt, hogy mostantól nem az erdő és a rét lesz az egyetlen szomszédunk, így aztán nem is nagyon akartunk az első napon összebarátkozni Teid kisfalujával, mely, ha az ember nem vetítette rá a tulajdon dühét és szomorúságát egy hihetetlenül aranyos település volt, kedvesnek látszódó lakosokkal.
A mai reggel így aztán eléggé fancsali arccal vágtunk át Nana nyomában a zömök, letaposott fű utakon, dimbes-dombos utcákon, mire megérkeztünk a fáknak hála valamennyire elkülönített kicsiny völgyben megbújó kétemeletes, növényekkel benőtt téglaház elé. A legkiemelkedőbb benne a felénk néző második emeleti körablak volt, melynek fém kerete egy félholdat mintázott. Mennyire tele van élettel és mennyire... lerajzolható! Vajon Nana mindig is visszajárt gondozni? - lestem Bence irányába, ki hasonló véleménnyel lehetett, tátott szája fényében.
- Itt is vagyunk. Üdvözöllek benneteket a Holdfénylakban! - mutatta be nekünk színpadiasan nagynénikénk az új otthonunkat, mire pontosan időzítve az esőt hozó szél és annak kellemes illata megmozgatta a növényeket. - Mit szóltok hozzá?
- Szép. - jött ki belőlem ez a szó olyan agresszívan, amilyenen csak kitudott.
Nem akartam így érezni magamat, de dühös voltam a Sorsa, amiért miatta elkavarodtunk a jól megszokott otthonunkból. Szeretni akarom ezt a helyet, hiszen tényleg olyan barátságos, de annyira igazságtalan az, ahogyan az igazi, rendes otthonunkat ott kellett egyik napról a másikra hagynunk!.... Agh!
- Meg fogjuk szokni. - tette biztatóan vállamra testvérem a gyakorlástól meggyötört, a múlt hegeivel ékesített kezét. Mint egy többször megvarrt plüss. - Fedezzük fel! Hátha úgy jobban tudunk kötődni hozzá. - indult el a megszokott fürge lépteivel Bence a növényektől alig látható bejárat felé.
Követve testvéremet és az őt megelőző Nanát egy tárgyaktól, polcoktól zsúfoltabb, ám színes üvegektől sziporkázó és növényektől kiviruló előszobába toppantunk, ahonnan egy sokszínű kövekből "feltöltött" falépcső vezetett fel valószínűleg a hálószobánkba. Nana megelőzve minket, akárcsak még egy két évvel ez előtt, házbemutatót tartott.
- Nem volt időm teljesen kitakarítani, így még az idelenti részek kicsit porosabbak, de a ti szobátok nem. - magyarázta, szépen átvezetve egy nagyobb, akác lila csempés fürdőn, melyben még beépített kicsiny fürdőkád is volt. Különös volt látni, hiszen amióta nem a kastélyban éltünk, nem használtunk fürdőkádat. (Kivéve tegnap a napkirálynál, de az nem volt egyszerű kád, így nem számítottam bele)
- Külön szobánk lesz? - lépődött meg bátyám.
- Micsoda? - realizáltam Nana szavait.
- Csak egy fallal arrébb leszek, de nem muszáj külön lennünk. - sétált be Nana az organza lila falú konyhácskába, mely akárcsak az eddigi szobák, tele voltak futónövényekkel, fénysorokkal, bájitalokkal, gyertyákkal. Volt itt egy kicsi étkező asztal, néhány polc (telerakva fűszeres üvegekkel, akárcsak a lakókocsiban) és kisebb párnás székek. - Ha akarjátok, majd átmegyek szívesen. - nyugtatott meg minket gyorsan, mialatt kihúzta az itteni ablak sötétebb menta függönyét, mi mögött már az eső csepergett. - Csak nem hagylak egyedül benneteket a tegnapi nap után! Majd ha úgy érzitek, csak is akkor! - jelentette ki, visszaterelve minket a lépcső irányába vezető összekötő folyosón, mialatt ő kinyitotta a földszinti ablakokat. - Nyugodtan menjetek fel! Megyek utánatok.
- Hogy tetszik eddig? - érdeklődött Bence, lehajolva hozzám. Furcsa volt, hogy ezt kell csinálnia, hiszen néhány hónappal ez előtt még nem kellett legörnyednie, csak azért, hogy ne érződjön kínosnak a beszélgetés. Nem csak ez változott meg rajta a nyári szünet alatt: hangja időnként teljesen megzavarodott, olyannyira rekedté válva, mint Asztróknak, így aztán sok olyan helyzet adódott, mely eléggé nevetségesre alakult e miatt. Egyre nagyobb a testvérem. Annyira... fura! Vajon rajtam is ennyire látszódni fog?
- Azt hiszem meg tudom szeretni. - láttam be, nem annyira barátságtalan jelenlegi érzelmeim befolyása ellenére se a ház. - Nem úgy tűnik, mintha neked tetszene. - vettem észre komorság szikráit tekintetében, mely elsiklott a organza lilából polár kék színre festett lépcsőforduló falán díszelgő arany hold-éjszaka témájú falfestmények felé.
- Oh, nem csak eltanakodtam... - rázta fejét. - Békés és ez tetszik benne. Jó lesz itt lakni. Van benne valami hasonló, mint a lakókocsiban. - húzta össze dühösen szemöldökét.
- Nem úgy nézel ki, mint aki ezt komolyan gondolja. - vigyorodtam el, mire Bence azonnal "kivasalta" arcát. - Most min tanakodsz?
- Azon, hogy mit tanítsak ma neked. - értünk fel a lépcsőn, mely egy fenti folyosóra vezetett, hol két ajtó várakozott, hogy a ház lakói annyi év után benyissanak hozzá. - A közeli, vagy a távolabbi?
- Közeli. - léptem be bátyám elé, legnagyobb határozottsággal benyitva a holdkő kék szobába.
Az új otthonunk neve itt nyilvánult meg a leginkább: nem csak a velünk szembe fénylő hatalmas, belső párkányos körablakban volt félhold, a padló fekvő lila szőnyegben és az összes párnában, de az ablakkal szemben álló telepakolt könyvespolc is egy holdalakot mintázott. Ezek voltak az a legészrevehetőbbek, ám a szoba itt-ott még elrejtette ezt a formát, mely valamiféle elégedettséget idézett elő bennem. Mennyire hangulatos ez a hely!...De nem teljesen olyan, mint a lakókocsi. Abban volt valami... leírhatatlan.
Az ajtótól jobbra, az elrendezetlen tárgyainkkal telepakolt, hosszú sötét, fiókos íróasztal állt, felette a falat végigmászó polccal, két asztali lámpával és egy-egy székkel. Ezzel szemben volt a szoba legérdekesebb pontja: egy mintás anyagokkal eltakart szeparéra bukkantunk melynek oldalaiban beépített ágyak pihentek, amiknek belső oldalán egy az éjjeliszekrényt helyettesítő bemélyedés volt.
- Remélem ez a miénk! - bújt ki belőlem az izgalom, hiszen egyre jobban kezdtem megkedvelni ezt a helyet, beleképzelve magamat, ahogyan itt élünk békességben tovább.
- Jól hallom a lelkesedést? - ért fel Nana. - Örülök, hogy tetszik, Alma. Bence, neked?
- Hiányzik azért a lakókocsi, de tetszik nekem is! Nagyon... különleges. - érződött hangjában a honvágy. Akkor nem csak én érzek így! Bátyus is ezt tapasztalja... - Köszönjünk Nana!
- Köszönjük, hogy vagy nekünk! - öleltük át Bencével nagynénikénket.
---
Az első nap az új házban és az utolsó születésnapom előtt túlságosan normális volt az egész "megváltozik éppen az életünkhöz" képest, aminek eléggé örültem és reménykedtem ez így is marad.
Szerencsémre ekkora már a kipakolás segített feloszlatni a bennem összegubancolódott szorongás csomót, így vidáman siettünk le testvéremmel Nanához (ő kicsit késve, hiszen Hildának írt levelét éppen feladta), amikor vacsorához hívott.
- Nana, mit tudok tenni azért, hogy ez a hely biztonságosabb legyen? - érdeklődött Bence, miután már hatodjára is türelmetlenül visszatette a borsólevesébe a kanalat, melyet addigra én már legalább a feléig eltűntettem. Aggódik. Akkor nem eszik, ha aggódik.
- Végre találtam védőrúnaköveket a mai piacon. Szeretném még ma este aktiválni őket, abban tudsz segíteni.
- Én is segíthetek? - hagytam abba az evést. Odakint akkor van egy indokom, megkérdezni Nanát, miért kötött alkut apánkkal, úgy hogy nem rontom el teljesen a hangulatot. - Tudok pálca nélkül?
- Ha nem is, legalább tanulsz belőle. - nyugtatott meg Nana. - Bence, kedves légy szíves edd meg a levest, ne csak játssz a borsóval! Tudom, hogy félsz, de itt jelenleg a legnagyobb biztonságban vagyunk Hovériusz úr lakhelye után. Ha megvacsoráztunk, megcsináljuk a védőfalat, de most erre nehogy befald nekem! - figyelmeztette bátyámat Nana éppen időben, mielőtt megfulladhatott volna a borsó szemeken.
- Óvatosan. - veregettem meg Bence hátát.
- Jól vagyok, nyugi! - köhögött. - Nana megeszem utána, nem bírok várni! Ez nagyon fontos! Hozom a pálcámat! - pattant fel a helyéről magára hagyva a levest.
- Ez a fiú! - mosolygott nagynénikém. - Alma drágám, nyugodtan edd meg, megvárunk. Tudod milyen!
- Bárcsak ne kellene aggódnia. - szomorodtam el, rávéve magamat, hogy most kérdezősködjek Nanától. - Nana kérdezhetek?
- Bármikor, bármit. Mi lenne az? - ült le Bence helyére, nagynénikém, bátyám levesét lefedve valamiféle frissen tartó mágiával.
- Miért kötöttél amúgy apánkkal alkut? - nyögtem ki félénken, remélve nem húzom le teljesen jókedvét. Miért köt mindenki alkut ebben a családban?
- Miattatok. - árulta el. - A ti "biztonságotok" érdekében. - adott rövid magyarázatot is, mialatt hangja pedig megremegett. - Sajnos viszont nem úgy alakult ez az egész, ahogyan annó szerettem volna.... - sóhajtott, majd újra felhúzta mosolyát. - De ha már így történt, akkor tegyük meg a lépéseket afelé, hogy többet ne legyen ilyen. Kérsz még levest?
- Majd egy keveset miután megcsináltuk a rúnákat.
- Nana, hol vannak az esőkabátjaink? - szólalt meg az emeletről Bence. - Nem találom idefent.
- Idelent! - hallotta meg a választ testvérem, a lépcsőfokok nyikorgásából ítélve. - Alma így is ki akarsz jönni? - indultunk el Nanával a kijárat felé, mialatt nagynénikém magához vett egy kicsi, zörgő papírzacskót.
- Ennél jobb időben nem is mehetnénk ki! - álltam ki makacsul akaratom mellett.
A hat, színes üvegben lerajzolt ótrakrai rúnák elásása után, Nana azt kérte Bencétől, hogy Nana pálcájának hegyével kösse össze a elásott üvegcséket. Testvérem eltűnésével (pálcája volt az egyetlen ami velünk maradt az esernyőként működő varázslata miatt), unottan dőltem egyik lábamról a másikra.
- És mi? Addig mit csinálunk? Kell még valami boszorkányságot tennünk?
- Megvárjuk, amíg visszaér Bence, utána együtt felhúzzuk a falat a pálcámmal. - csillogott szemem örömömben, hogy segíthetek varázsolni. - Várod a holnapot? - terelte el a témát.
- Igen! - jutott eszembe újra a holnap. Volt egy erős megsejtésem, hogy Nana és bátyám valamire készült, bár mivel nem nagyon sok jelét láttam titkos kupaktanácsoknak és itt-ott átsúgott szavaknak, kezdtem elbizonytalanodni, abban hogy tényleg igaz e megérzésem. - Majd ehetünk százlábúpillangót?
- Nem gondoltam volna, hogy Hovériusz legborzasztóbb diétája fog megtetszeni neked, de ha szeretnéd, mindenképpen szerzünk. - nevette el magát nagynénikém. - Azt fogunk csinálni, amit szeretnél, miután odaadtuk az ajándékodat, amit szántunk. Rendben?
- Oh! - csiklandozta meg a kíváncsiság az oldalamat. - Rendben! Alig várom, hogy veletek tölthessem ezt a napot!
- Én is, Alma, drágám. Annyira örülök, hogy egyre több születésnapotokon tudok teljes egészében ott lenni...! - érkezett vissza bátyám, kivel végre felhúzhattuk békességünk védelmére szánt külső falat. Ezután már csak a belsőt kellett megvédeni: azt, amelyet mi tápláltunk.
---
Bátyám és Nana reggel már indulásra készen köszöntöttek fel - még tortát is készítettek saját kezükkel, ami kivételesen tortának is nézett ki az előzőkhöz képest -, majd kérték én is öltözzek fel, mert amit adni szeretnének, azért el kell mennünk a Holdkirályságba.
Így kerültem családommal Orkániába, a Holdbirodalom fővárosába, melyet a trakraiak a "mágia szülőhelyének" hívtak. Nem alaptalanul; itt az ember úgy érezhette, mintha itt teljes igazából fellélegezhetne, mintha a testében folyó mágia végre teljesen kiteljesedhetne, hazaérkezne.
A város maga olyan volt, mint egy pezsgő, mindig dolgozó, hold mintás méhkaptár, tele hatalmas épületekkel, melyek akármennyire sötétebb színekben csillogtak (szó szerint), olyan barátságosak voltak, mint akárcsak Tokamében az építmények. Ezek között rengeteg, mechanikus szerkezet robogott, fújta ki magából a füstöt, mellettük és köztük üveg vezetékek siettek a dolgukra, benne a mágia folyékony, különös, kicsit vakító színekben sziporkázó levével, illetve a város utcái között fel-alá közlekedő Fluintanák takarták el a most felhős, ám itt különösen tündöklő égboltot, ami miatt ez az egész metropolisz az embert egy hatalmas gyárra emlékeztette.
Hogyha nem győzött volna meg a látványvilág, a városban egy különösen erős, szúrós, de édeskés illat sompolygott az utcákon keresztül. Ezt viszont csak időnként érezhettem meg, mivel az utca mindenmás illata elnyomta ezt.
A város nem csupán a munkának élt, mint azt hihettem volna a szorgosan dolgozó lakói láttán, akikbe mindenhol belebotolhattunk: tele volt vidámsággal, itt-ott különös, teljesen random attrakciókkal, vagy éppen találmány bemutatókkal, melyekbe legalább hatszor belesétáltunk ahhoz képest rövidke ittlétünk alatt.
Végighaladva rengeteg különös bolt, járókelő mellett, egy körülbelül harminc perc séta után - Nana azt mondta sokkal egyszerűbben eljutunk oda, ha nem járművel megyünk, amikor megkérdeztem miért csak gyalogolunk, ha ilyen messze van - a belváros szívébe érkeztünk, egy nagyobb üzlet lépcsője elé.
„Pálca szaküzlet"- olvastam ki az üzlet feliratát, minden egyes betűvel izgatottabbá válva. Csak nem egy pálcát kapok?! Trakrai egek, ez...ez...annyira szuper!!! - vette észre Nana fülig érő mosolyomat, mire csak gyengéden biccentett, bevallva ezzel szándékaikat.
Belépve ebbe az üzletbe egy több emelet magas, üvegtetejű, faaulában álltunk meg, hol minden egyes fal, beépített polcait pálcák vagy, egyéb eszközök, pálca hüvelyek foglalták el, alig hagyva helyet, egymást közt. A szintek közötti feljárás nem egyszerű lépcsővel történt meg, hanem mágiából készült fokok nélküli híddal, mely, amikor valaki felment, azonnal vissza is húzódott a közelebbi padlózatba, ezzel is bemutatva, hogy a mágia itt olyan szabadon járkált, amilyen szabadon csak lehetett.
Ez a hely nem csak egy fa, gyanta és minden fém illatú szaküzlet volt, hanem múzeum is: a bejárattól jobbra egy kisebb kiállítás volt, melynek csupán címét tudtam elolvasni, mielőtt beljebb haladtunk volna: „Orkániában készült híres emberek pálcájának története."
Idebent valamifajta bizsergés költözött ujjaimba, de mivel nem nagyon zavart, így gondolataim hamar el is terelődtek róla.
Nanával az aula másik végében álló pulthoz sétáltunk, beszélve a jelenlegi egyik kantáros munkásruhás ördögszarvú férfi dolgozóval okaink, illetve előre beírt egyeztetés alapján való megjelenésünkről. Mint kiderült, túl koraik vagyunk, így aztán, hogy elüssük az időt, meglestük a kiállítást.
- Elképesztő ez a hely! - ujjongtam Bencéjéknek, mialatt besétáltunk a vitrines pálcák közé. Itt pihent rengeteg uralkodó, pálcakészítő, híres feltaláló ember pálcája. - El sem hiszem, hogy egy saját pálcám lesz! És miért lehet nekem sajátom, ha Bencének sem az? Illetve neked sem Nana, igaz?
- Szerettünk volna neked, valami olyannal kedveskedni, melyet örökké magad mellett tarthatsz. Így esett erre a választás. - magyarázta nagynénikém, megállva egy hosszú vitrinsor előtt. - És így igaz, se nekem, se a bátyádnak „nem a sajátja".
- Még mielőtt kitalálnád, hogy nem fair, hidd el se Nanát, se engem nem zavar, hogy nekünk nem teljesen nekünk készített pálcánk van. Én például sokkal jobban örülök neki, mert így bogarászhatok a pálca múltjában. - szólalt meg Bence, még mielőtt bármilyen véleményt kimondhattam volna. - Szeretnénk, ha neked megadódhatna ez a lehetőség, hogy teljesen új pálcád lehessen. Húgi, légy szíves ne gondold, hogy nem érdemled meg. Jó?
- És nem lesz fura, hogy akkor nekem nem kell ott lenni a pálca keresésen, az iskolában? - szorult össze gyomrom gondolattól, hogy már ezzel „különcködnék".
- Senkit sem érdekel, hogy milyen pálcád van. - rázta a fejét Bence. - Rengeteg embernek van sajátja, ennek ellenére, ugyanolyan jóban vannak a többiekkel, mint akik az iskolában kaptak pálcát. Ne aggódj ezen! Nem leszel különc, azért mert neked külön lett készítetve egy. - simogatta meg nyugtatóan fejem tetejét bátyám.
Egyszeribe hangos kopogás hangja ütötte meg a fülem, mi olyan volt, mintha valaki belülről ütné az üveget.
- Ti is halljátok? - nézett körül Bence kérdően.
- Igen. - helyeseltem Nanával együtt. - Mi lehet ez? - indultunk el a hang után, mely a hosszú vitrinsor sarkából jött.
Megérkezve a pálcák sorának e végére (ahol leginkább az uralkodó pálcák helyezkedtek el) az üveg mögött egy sötét, tölgyfából készült, az alján vékony, szúrós csőrű kolibri faragású pálcával szemeztünk. A kolibri felett a pálca üregessé vált, csak úgy fedve a benne lévő négy türkizéből kéken át bordóra átszíneződő ékköveket, hogy cikcakkosan körbeölelte a megmaradt fa „gyökerekkel". Ha a pálca így nem lett volna elég giccses, alkotója védőrúnákat is vésett felső részében.
Ez a pálca viszont nem állt arany tartójában, mint a többi társa az üveg ketrecben, hanem éppen próbálta kitörni az üveget a kolibri csőrével.
- Oké, ez normális? - néztem választ várva családomtól, akik ugyanolyan értetlenül figyelték az eszköz küzdelmét, mely, amikor közelebb mentem hozzá, még agresszívabbá vált. Bence pálcája soha nem volt ilyen agresszív! Jó, mondjuk nem nagyon kel életre, de amikor mozog - legtöbbször Bencét keresve - egyáltalán nem támad az emberre!
- Nem hiszem. - tette keresztbe kezét bátyám.
- Szólok valakinek, hogy ez... történik. - nézett a pálcára, majd ránk. - Maradjatok itt, de álljatok kicsit távolabb! - sietett el Nana, Tarzíciusz király valaha volt pálcájával hagyva minket. Milyen különös belegondolni, hogy ez a napkirály a rokonom és sokadik üknagyapám... Legalábbis elméletben biztosan.
- Le lehetne lassítani? Vagy tudunk valamit tenni annak érdekében, hogy lenyugodjon?
- Szerintem valamit érzékel, ezért akar kijönni innen. - vette elő Bence saját pálcáját, szorosan megkapaszkodva benne. - Lehet Nana és az én pálcámat, lehet, itt van a közelben az a lélek, akivel össze akar kapcsolódni, lehet egyszerűen csak meghi-... - akadt meg felsorolásában, hiszen a vitrin üvege kezdett fenyegetően berepedni. Ennek láttán testvérem, minden gondolkozás nélkül maga mögé húzott, mutogatásával hátrébb terelve, mialatt az üveg utoljára reccsent egy nagyot és kitört kiengedve rabjait, vezérükkel Tarzíciusz pálcájával együtt. A többi pálcácska, akik ezt az útvonalat megtalálva kisétáltak a vitrinből, nem indultak el nagyon messzire, inkább csak a földön feküdve élvezték szabadságukat, de az első napkirályé igen.
Tarzíciusz pálcájának kellett néhány másodperc, ám nem várakozva sokat, kiegyenesedett, majd a lehető leggyorsabb tempóban, melyet produkálni tudott egy fabot, megtámadta a rá fegyvert szegező Bencét.
A harc körülbelül egy fél percig sem tartott: Tarzíciusz király pálcája megemelkedve a földről Bence felé suhant a levegőben, szinte már majdnem megkörnyékezte térdét, amikor is testvérem gyengéden belerúgott egyet, majd egy pillanatot se hagyva a pálcának, hogy felkeljen a fatális sérülést éppenséggel nem okozó ütésből, testvérem rávetette magát a kezével a földön tartva, a rakoncátlan, jelenleg is vele vívódó, izgő-mozgó eszközt.
- Mi ütött ebbe? - morgolódott Bence elrakva tulajdon pálcáját zsebébe, mialatt Nana és az ördögszarvú munkás megérkezett a tett helyszínére.
- Oh, egek! Tarzíciusz pálcája már megint rakoncátlan... - rázta unottan a fejét az itt dolgozó. - Sajnálom, az okozott kellemetlenséget, remélem nem bántott senkit.
- Csak akart. - árultam el. - A bátyámnak támadt, vagy pontosabban ugrott.
- Magukra támadt? - lepődött meg. - Na, ez új. Eddig csak kocogtatta az üveget, vagy ugrált. - vakarta meg tarkóját.
- Mhm. - helyeselt idegesen Bence a földről.
- És mi lesz vele? Mióta nincs gazdája? - vetette fel a kérdéseket nagynénikém.
- Amióta Tarzíciusz király meghalt. - kapott Nana választ a második kérdésére, mialatt az itt dolgozó segített úgy elvenni és elrakni a pálcát egy tokba, hogy az azonnal ne menjen neki bátyámnak. Az első napkirály több mint ezer háromszáz éve halt meg...- És hogy mi lesz vele? Arról a pálca mester dönt: vagy megtartja ilyen, megvadult formájában, vagy kiveszi belőle azokat az alkotó elemeket, amely miatt a pálca nem egy egyszerű, bármilyen anyagból készült bot. Illetve akartam szólni, hogy mehetnek, és ha nem gond én nem kísérném magukat oda....a keletkezett helyzet miatt. - nézett körül a pálcák káoszán. - A pult mellett van egy barna kétszárnyas ajtó, oda tetszenek bekopogni.
- Elvigyük a pálca mesternek Tarzíciusz király pálcáját? - bukott ki belőlem.
- Megköszönném, ha minél hamarabb ott lenne. - adta a kezembe a dobozt, mely mintha kicsit lenyugodott volna. Fura. Eddig úgy ficánkolt az úr zsebében, mint egy horgon akadt hal.
Magunk mögött hagyva a kalamajkát, Nanával és bátyámmal hamarosan egy edzett, magasabb lila sárkánylábú nővel - Katrodidal - beszéltünk egy már barkácsműhelyre emlékeztető helyen, ki eléggé emlékeztetett Hildára, leginkább forrasztó szemüvege és pálcájával felkötött sötétbarnás-lilás haja miatt. Ő is munkaruhában volt, mint munkatársa, de volt kinézetében valami, ami miatt éreztem, ő sokkal fontosabb tagja ennek az egész üzletnek, mint a többiek.
- Azt hiszem, akkor ez a Rakoncátlan marad másodiknak. Nem gond, ha addig a kezedben marad? Akkor sem okoz zűrt. - kért meg Katrodid erre a feladatra. - Na, akkor, hogyan is lássunk hozzá? Gondolkoztál már azon milyet szeretnél?
Hm... milyen egy pálca, amely nekem való...?
- Nem. - lestem lábamra bizonytalanul.
- Ne aggódj, akkor segítek. - vett elő néhány külön fajta anyagú és súlyú pálcát, melyet egyesével megnézett kezemben. - Azt hiszem vagy kristályból kellene, vagy fából. Ezek olyan középnehéz anyagok.
- Kristályból lehet? - lestem Nanáékra.
- Azt választasz, amit akarsz, ne mi döntsünk. - biztatott nagynénikém szavakban, Bence meg csak bólogatással. - Te fogod használni, nem én!
- Várj, had keressek néhány példát. - sétált az egyik szekrényéhez a pálca készítő, otthagyva minket a barkácsműhelytől eléggé kiugró „tea zugban", mely emlékeztetett a napkirály úr lakosztályának pihenő részére.
Ez alatt Tarzíciusz pálcája újra mozogni kezdett dobozában, egyik oldalról a másikra lökve magát, egyre zaklatottabban, mint aki retteg sorsától.
- Minden rendben, kicsi pálca, nem fogják szerintem elvenni a mágiád. - suttogtam a doboznak, hátha megért, ám Tarzíciusz király pálcája csak feszültebbé vált szavaimtól, olyannyira, hogy konkrétan kierőszakoskodta magát kezemből és a doboz fedelével a földre hullott.
- Nem bír valaki itt magával! - tért vissza a pálca mester, kezében legalább tizenöt különböző kristályból készült pálcával. Milyen gyönyörű színekben káprázik mind! - Azt hiszem, ameddig megnézegeted ezeket, meglesem ennek a virgoncnak a baját. Néhány perc az egész. - vette fel a dobozt a földről, a szoba közepén álló asztalra téve.
Amikor kivette a pálcát, az egyszeribe fordult egyet, kolibri csőrével egyenesen rám mutatva.
Várjunk, lehet egész végig nem is Bencét támadta... hanem engem? Egyáltalán támadni akart?
- Jaj, már tudom miért ilyen ez az öreg pálca! - csillant melankólia Katrodid levendula lila szemeiben. - A kisasszonyt akarja megtenni használójának. Nagyon régóta nem volt ilyen, hogy valakit elfogad, hiszen hihetetlenül válogatós, de ezért magának nem muszáj hozzá kötődnie. - nyitott meg egy reteszt az asztalba, oda bepréselve a vele viaskodó, megvadult pálcát. - Ha megcsináljuk azt a pálcát és ahhoz hozzákötjük magácskát, ez el fog felejtkezni magáról.
Több száz éve vár arra, hogy valaki használja és most, végre megtalált egy megfelelő társat...
El kellene fogadnom? De Nana és Bence azért gyűjtöttek idáig, hogy sajátom legyen. Nem lenne önzőség ennek a pálcának az elfogadása? Egyáltalán elvihetem innen? Hiszen még is csak Tarzíciusz királyé volt, meg igazából a múzeumé... Miért ilyen nehéz dönteni? - figyeltem a kezemben csillogó pálcák tömkelegét. - Illetve egy saját pálca, amely csak nekem van tervezve... még is csak kiváltság. Olyan, mint egy üres lap, egy tiszta kezdet.
- Azt válaszd, amelyiket szeretnéd. - suttogta nekem bátyám. - Nem múlik ezen semmi: talán csak annyi, hogy az egyik pálca zizibb lesz, mint a másik. - bátorított mosolyával.
Amelyiket szeretném. De vajon melyik szeretne jobban engem?
- Megnézhetjük, hogy Tarzíciusz király pálcája hogyan viselkedik, ha megfogom? Csak egy pillanatig. - mertem feltenni a kérdést. - Ha nem illünk egymáshoz, akkor elutasítom. - határoztam el magam.
- Kérlek, akkor vedd fel ezt a kesztyűt. - adott rám egy nagyobb pár különösen érces anyagú kesztyűt. - Csak hogy Tarzíciusz király egykori pálcája ne kötődhessen hozzád azonnal. - tettem meg kérését, majd mialatt Katrodid kivette újra a makacs pálcát felkészültem a lehetséges szituációkra lelkileg.
Kezembe véve az első napuralkodó eszközét, szinte már azonnal tudtam milyen sors vár erre a fa eszközre.
---
Az elkövetkezendő fél napban Orkánia városának különböző helyeit jártuk be, immár új, bőr hüvelytartómban Tarzíciusz király valaha volt, immár az saját pálcámmal, mely úgy ragaszkodott hozzám, mint kutya a gazdájához. Még mielőtt bűntudatom lett volna a döntésem miatt, kiderült így is úgy is fizetni kell a pálcáért, így végső soron nem ment kárba az a gyűjtögetés melyet Nanáék egészen idáig csináltak, sőt még maradt is belőle.
Hazaérkezve a kimerítő, de örömteli kiruccanásunkról, Nana nem sokkal azután, hogy megérkeztünk félre hívott a kinti teraszra (mely kiderült létezik), kezében egy kisebb szitakötő mintás fa dobozocskát fogva kemény kezében. Mint a Diamondák címer állata.
- Reggel elfelejtettem odaadni ezt neked. - adta gyengéden kezembe a dobozt. - Ami ebben van, egészen idáig édesanyádé volt, ő volt az Diamonda lány - pontosabban tiszteletbeli - aki erre a tárgyra vigyázott, de mivel úgy gondolom elég érett vagy ahhoz, hogy vigyázz erre, így átruházom édesanyád nevében rád.
Anya.
Ezek szerint tényleg Diamondák vagyunk, mármint a Tarzíciusz király féle! Bence teljesen ki lesz bukva!
Gyengéden, a lehető legnagyobb óvatossággal toltam ki a doboz rekeszét, mely mögött egy kisebb menta párnácskán egy mozgó szitakötő szárnyas, ezüstkulcs feküdt. Vajon mit nyit ki?
- Köszönöm. - karoltam át nagynénikémet. - Mindent, amit kaptam tőletek, ezt, és azt hogy itt lehetek veled! - bújtam ki öleléséből egy fél perc után, újra a kulcsnak szentelve figyelmemet. - És mit nyit?
- Ha tudnám azzal kezdtem volna. - hunyta le csalódottan szemét. - Majd esetleg te, hátha megismered a titkát! De akkor nekem is áruld el. - kacsintott. - Óvatosan bánj vele, ez az utolsó igazi családi ereklyétek, ami fennmaradt a Diamonda családnál.
- Mi lett a többivel?
- Elveszett, vagy elvették. - kaptam egyszerű, logikus magyarázatot. - Ezért olyan fontos ez a kis kulcs. Bármit is nyit, a családnak fontos volt. - hagytuk ennyiben ezt a témát, tovább úszva a délutánban.
Néhány órával elteltével, Bencével üldögéltem (Nana éppen pakolászott valamit, csak azért nem volt itt), ugyanott, mint ahol a dobozt kaptam, ezúttal azért, hogy első alkalommal használjam a saját pálcámat. A fény varázslatát akartam elvégezni, nem csak azért, mert azt már kiráztam a kisujjamból, de mert már sötét volt. A Hold pedig nem volt hajlandó mutatni magát, hogy legalább egy kicsike természetes fény legyen az erdőkben.
- Ugyanúgy tedd, mit az enyémmel tetted. - magyarázta bátyám. - Úgy fogod érezni, mintha sokkal... könnyedébb lenne. Neked amúgy is egyszerűbb, de érezni fogod. - vettem nagy levegőt, lehunyva szememet, remegő kezekkel megemelve a pálcát.
Menni fog, ez egy semmilyen varázslat. Már rengetegszer megcsináltad! Mi neked egy fény mágia?
- Ludt! - ejtettem ki ajkamon ezt az egy, semmilyen szót, mire a világ egyszeribe rám támadt karmaival, marcangolni kezdve testemet és úgy játszani vele, mint egy kenyértésztával.
Valami ekkor megváltozott bennem: megnőtt, megnyúlt és féktelenül elkezdett vadulni, mint a gondozatlan kert, kaotikussá, szörnyűvé téve az eddig gyönyörűen ápolt helyet.
Ha felfogom a fájdalom görcsös pillanataiban, hogy mi történik velem, sem tudtam volna küzdeni ellene és kegyetlenül rángató erejével, hiszen az a valami bennem visszafordíthatatlanul kifordult az eredeti önmagából, elveszítve teljesen azt a formáját, melynek igazából teremtették: szúróssá, engedetlené és agresszívé vált, alig bírva bőrömben maradni.
Hosszú pillanatok kellettek ahhoz, hogy ez a mindent is gyötrő fájdalom egyszeribe elálljon és eltűnjön, mintha nem történt volna semmi.
A pálcám befeketült vége ekkor pedig, mint az előadás fináléja, világítani kezdett.
Mi volt ez? - raktam le az asztalra pálcámat, még mindig látva a libabőrt kezemen és érezve szívem heves verését mellkasomban. - Mi történt velem?
- Minden rendben? - figyelte mozdulataimat aggódóan testvérem. - Történt valami? Jól vagy? Húgi?
- Fáj egy kicsit a fejem. Pontosabban inkább fájt, illetve az egész testem is. De már nincs gond! - nyugtattam meg testvéremet, kinek szeméből látva, nem volt elég kielégítő ez az egy fikarcnyi mondat. - Tényleg nem érzek már semmit, de kicsit fura volt... Neked is fájt, amikor először varázsoltál? Mármint saját pálcával. - jöttem rá, amúgy Bence nem is varázsolhatott más pálcájával, mert ő soha nem kérte el Nanáét, hogy gyakoroljon vele az első éve előtt.
Vagy csak nem láttam, hogy gyakorolt...Hm. Kinézem belőle, hogy csak azért, hogy remek példát mutasson nekem, inkább elrejti a kudarcait előlem.
- Egyáltalán nem, csak felhergelt. - rázta ellenkezően fejét. - De... Alma pontosan mit éreztél?
- Nem is tudom. Lehet lerajzolni, jobban menne. - lebegtetett az asztalra testvérem lapot és rajzeszközt, illetve egy pohár vizet, mialatt az idekinti lámpást meggyújtotta erejével. - Szerinted gond van velem? Az erőmmel? Vagy a pálca... A tiéddel nem történt ez. - kezdtem el lapra vetni az előbbi „átalakulásomat".
- Megpróbálhatom én is a te pálcád? Közben igyál.
- Óvatosan a legvégén megszúr. - vette kezébe a mágikus eszközt bátyám, csupán egy egyszerű „Bisd" mágiát, melyre a kint pihenő gereblye elkezdte munkáját végezni.
- Nekem nincs semmi különös benne. - tette vissza elém a pálcát bátyám, tanácstalanul gondolataiba merülve szokásához hívően. - Felelve a kérdésedre, a pálca a ludas ebben: azt feltételezem, azért lettél rosszul, mert a pálca be van „rozsdásodva", te pedig azzal, hogy használtad, lerozsdástalanítottad. - vetett fel egy ötletet testvérem. - Semmiképpen, se a te vagy a hibás. - ült vissza mellém az idekinti szófára. - Benned nincs hiba, talán csak annyi, hogy néha ilyen butaságokat tudsz állítani. Majd mondjuk Nanának és kiderítjük mi volt ez. - öleltem át testvéremet, belebújva biztonságot adó kezei közé, próbálva az előbbiről megfeledkezni.
Bence amióta megkapta képességét mindig langyosabb volt az átlagnál, szinte akár egy soha ki nem égő kályha, mely mellett az ember nyugodtan elfelejtkezhetett gondjairól és foglalkozhatott olyan dolgokkal, melyek fontosak voltak számára. Szerettem mellette lenni, tudni, hogy ő is itt van, és hogy mindketten eljutottunk abból a szörnyű világból idáig, melyet múltunknak neveztünk. Köszönöm, hogy voltál elég merész és elindultál akkor. - szorítottam még jobban magamhoz, belekapaszkodva Asztrók lávakarjaitól megaszalódott testébe.
- Félek. - engedtem kicsit a szorításból.
- Mitől?
- A jövőtől, az iskolától, attól, hogy mi vár ott rám, meg most leginkább az előkészítő tábortól. Lesz e barátom, jól fog e menni... Minden is aggaszt, ami téged is aggaszthatott. - jöttek ki belőlem a szavak. Miért pont a mai napon jutnak eszembe ezek a gondok? Egy éppen tizenhárom éves miért nem élvezheti teljesen a születésnapját?
- Mindenki fél. Minden egyes évfolyamtársad valahol belül retteg ezektől, ugyanúgy, mint te, ezt elhiheted nekem! - nevette el magát, megint berekedve nevetése közben. - Nem lesz olyan rossz, mint amilyennek elképzeled. Bármit is gondolsz most, biztosan teljesen más lesz: gondolj az én esetemre, teljes káosz lett abból a szépen megtervezett napból.... bár visszaszívom, ne gondolj erre. Neked szuper lesz, teszek róla, mint felsőbb éves, okos, képzett és legszuperebb diákja a híres Simsanate iskolának! - mondta ezt megjátszott egóval, mire mindketten csak kacagni kezdtük, egy idő után már a semmin. - Jó, Alma? - hagytuk abba lassan a nevetést. - Nem lesz rossz az iskola. Egy teljesen új világ vár rád a kapuk mögött!
- Remélem másodjára is így lesz! Nem különös, hogy mindig kapukat kell nyitogatnunk?
- Csak az láthatja az új dolgokat, aki nyitott rá. - vigyorgott megcsillantva fogát testvérem.
- Haha, nagyon vicces valaki! - ütöttem meg gyengéden bal vállát, mialatt tekintetem pálcámra bandukolt.
Nem lesz semmi, Alma, nyugodj meg. Bencénél nem történt semmi, akkor velem se fog többet. Nem tudom mi volt, de már vége van. Valószínűleg az történt, amit Bence mondott. Egyszeri alkalom volt. - mertem elrakni a mágikus eszközt pálca tartómba.
- Van kedved felmászni a tetőre? - terelte el figyelmemet a pálcámról testvérem kérdése. - Csak hogy itt is meghódítsuk otthonunk csúcsát. - kelt fel Bence az ülőhelyről, beindulva a házba, maga mellett lebegtetve rajzeszközeimet és rajzom. - Szerintem a mi szobánkból menjünk, azt hiszem, onnan fel lehet jutni, legalábbis ahogyan néztem.
- A lassabb egy hétig mosogat pálca nélkül! - előztem be testvéremet a házba, ráeszmélve, hogy kezdem egyreinkább otthonomnak érezni ezt a helyet, nem pedig egy menedéknek.