Két darabban

I.

6 évvel korábban

Összekészülődtek a régi kanapén, Drew Crystal ölébe nyomta a nachost, majd a kukoricát saját magához tette le. Mindeközben a filmet nem állították le, fájdalmasan forogtak a képkockák, miközben Drew ott sündörgött a lány előtt, kitakarva a képernyőt.

— Állj el! Ez a legjobb rész — mozdult jobbra-balra a lány vehemesen, ugyanis a kedvenc filmjéről volt szó és nem akart lemaradni semmiről, hiába tudta mikor, mi következik.

Drew fintorogva lehuppant a helyére, miközben egy marék kukoricát a szájába tömött.

— Shh — szólt morcosan Crys, a fiúnak pedig nevethetnékje támadt ettől az idegességtől.

— Nem értem, miért vagy ilyen. Már vagy ezerszer láttad ezt.

— Oké, de most Draco Malfoy van a képernyőn — suttogta a kislány, szemeivel pedig egy pillanatra sem pillantott el, hogy le ne maradjon a hőn áhított karakter egyetlen megmozdulásáról sem.

— Tehát a rossz fiúk tetszenek? — nevetett nagyot Drew, ám talán a lány meg sem hallotta, amit mondott, mindenesetre válasz nélkül hagyta.

És aznap az ezeregyedik alkalommal is végignézték a Harry Potter összes részét, Drew pedig időnként titokban nem is a filmet nézte, hiszen annyiszor látta, hogy kívülről tudta a szövegeket. Ám újra és újra végig nézte egy szó nélkül, ha Crystal ezt szerette volna.

4 évvel korábban

Aznap Crystal pityeregve ment haza az iskolából, igyekezett gyorsan a szobájának rejtekébe vonulni, hogy kisírhassa a lelkét is magából. Viszont azzal nem számolt, hogy valaki a házukban lesz, főleg Drew-ra nem számított.

— Hé Cryssie, nézd milyen szép...mi a baj? — Drew megrettenve bámulta a lányt, aki arcát elfordítva tőle sírt. A fiú csak meg akarta neki mutatni az új tetkóját, amit a rágóspapírban kapott. Egy hatalmas fekete pókot ábrázolt, tetszett a fiúnak, hiszen igazán menőnek gondolta. Viszont ahogy meglátta a legjobb barátját, a száján lévő mosoly elhalványodott, majd teljesen eltűnt és a felemelt kezét is maga mellé ejtette.

— Semmi. Milyen napod volt? — Crystal szája reszketett, olyan erősen próbálta visszatartani a sírást, ám Drew egyáltalán nem törődött ezzel, közelebb lépve hozzá, a karjaiba vonta.

Mivel egymagasak voltak, ezért a fiú a fejét a lány vállára fektette és halkan suttogni kezdett.

— Mi történt ma? — Drew elképzelni se tudta, a távollétében miféle rossz érhette a lányt. Amióta másodikban csatlakozott Crys osztályához, azóta nem is bántották a lányt, leginkább csak nem foglalkoztak vele. Egy napot kihagyott a suliból, erre meg rögtön történt valami? Összezavarodott erre.

Crys egy mély sóhajt követően kibökte.

— Mavis Clueberg...kigáncsolt, amikor elhaladtam a padja mellett — nagyokat nyelt, hogy ne törjön ki újra sírásban. Drew feszülten figyelt, néha összeszorítva a fogait. — Majd közölte velem, hogy egy szörnyeteg vagyok.

Mást nem tett hozzá, pedig tisztán az agyába ékelődött az, amit a lány mondott neki.

"A sós könnyek ellepték az arcom, amikor a térdeim és a tenyerem találkozott a hideg és kemény padlóval. Valószínűleg felhorzsoltam a lábam, mert rettentően égett, ám nem tudtam ezzel törődni, amikor az egész osztály éppen az elesésemen szórakozott. Tudtam, hogy Mavis nem szeretett engem, már másodikban is ő volt a legkegyetlenebb mindenki közül, de mióta lett egy barátom, azóta békén hagyott.

Vagyis...amikor Drew nem volt suliban (ritka alkalmakkor szerencsére), akkor mindig előhozakodott gonosz énjével. Ezt sosem akartam elmondani a legjobb barátomnak, így is egy elesett virágszálnak gondolhatott engem, amiért mindig neki bőgtem a bántások miatt. Sosem tudta meg, ha a távollétében piszkáltak, és ezen nem terveztem változtatni. Mavis és a többiek sose fognak szeretni. És hiába pokoli érzés, el kellett fogadnom.

— Na mi az? Egész nap a padlón akarsz maradni? Meg sem lep! Cselédnek születtél, és az is maradsz örökre — nevetett harsányan, én pedig elmorzsoltam egy apró könnycseppet. Szemeim égtek, ajkaim remegtek, a szívem fájt.

Nem ez volt az első, hogy a kubai származásommal bántottak. Sosem értettem, hogy ez miért különböztetett meg tőlük, ám nem sokszor hagyták, hogy elfelejtsem...nem voltam egyenrangú velük.

Fájdalmak közepette álltam fel a padlóról, majd csendben botorkáltam a padomhoz. Megtanultam, hogy semmire sem mehettem a visszaszólással, hiszen egyedül mindenki ellen semmi esélyem sem volt, ráadásul nem akartam olajat önteni a tűzre sem. Így inkább kínlódva tűrtem.

— Hé Crystal — Mavis hangja volt, egészen suttogónak hallatszott. A közelünkben ülők valószínűleg hallották, de nem érdekelt. Kíváncsian tekintettem a lány kékjeibe, abban reménykedve, hogy bocsánatot kér. Sosem tette eddig, de a hanghordozás idegen volt számomra, azt hittem, hogy lehetséges. —, adok egy jó tanácsot. Szállj le Drew-ről, mert nem érdemled meg a kedvességét. Ő egy igazi szépség, míg te maradsz a csúf szörnyeteg. És ez nem olyan, mint a mese...nincs varázslat a végén.

Mavis kegyetlen mosolya átütötte a szívemet. A lány elfordult, ám még sokáig gondolkodtam a hallottakon. Valójában talán igaza volt. Annyiszor mondták a többiek, hogy csúf vagyok, hogy egy szörny, hogy talán igazuk lehet. Mindenesetre abban egyetértettem, hogy Drew egy tiszta lelkű, édes srác. Mindig ő volt a támaszom, megnevettetett, amikor sírtam és sosem bántott meg. Azt hiszem, tényleg nem érdemeltem meg az ő barátságát."

— Nem is vagy szörny! — csattant fel a fiú, ezzel visszahozva Crystalt a gondolataiból. — Az a lány egy aljas dög, ne hallgass rá, kérlek.

— Nem tudom...nem tudom — motyogta a lány kétségbeesetten, ugyanis a feje felett teljesen összecsaptak a hullámok, a gondolatai teljesen megzavarodtak.

Az elméje egyik fele azt hajtotta, hogy Drew szerette őt és barátjának tekintette, ne aggódjon semmi miatt. Viszont a másik, az erősebb fél azt hajtotta, hogy sosem fog felérni a fiúhoz és nem érdemli meg azt a sok kedvességet, amit kapott tőle.

igenigen, még nem indult be a cselekmény, de fontosnak tartottam, hogy legyen egy kis betekintés is a múltba. úgy tervezem, hogy pár rész múlva már lesz jelen is, de egy ideig párhuzamosan lesznek visszaemlékezések, vagy emlékek is a részekben. nem tudom, hogy ez zavaró-e, az én elképzeléseimben egészen filmszerű a hatás.

ráadásul annyira cuki a pici-Drew, hogy legszívesebben örökbefogadnám🥹