Ellenséges Híresség (Lamine Yamal)

3. fejezet

Miután a lányok elmennek, én kint várom Yamalt a csarnok előtt.
Már 10 perce várok de Yamal még sehol. Vajon már elment? Mire ez a gondolat megjelenik a fejemben, Yamal jelenik meg a csarnok bejáratánál. A földet nézi aztán felnéz és meglát. Szótlanul nézzük egymást. Nagyjából 3 méterre lehetünk egymástól, de még így is tisztán látom az arcát. Szája résnyire nyitva van. Szemeiből ki lehet venni a holdfény ragyogását. Egyszer csak megszólal.

-Sajnálom...vesztettünk...-szólal meg remegő, halk hangon. Oda szaladok hozzá és nyakába akasztom a karjaimat. Átkarolja a derekamat és szorosan magához ölel.

(Így valahogy kell elképzelni)

-Nincs semmi baj.-Nyugtatom.

-Már hogy ne lenne baj? Annyit készültem erre a döntőre és mégis elbasztam!-Mondja remegő hangon és egyre erősebben húz magához. Nagyon feszült.

-Most nagyon figyelj rám Yamal. 16 éves vagy. Más fiúk a te korodban rendszeresen cigiznek, isznak, bulikba járnak, kibuknak a suliba. Míg te jó tanuló vagy és még emelett keményen edzesz nálad idősebb fiúkkal. Ez nagyon nagy teljesítmény, ami nagyon sok munkával jár aminek meg is jön az eredménye mivel nagyon sok meccset megnyertetek. De nem lehet mindent megnyerni és nem is kell. Ebből most tanultatok, de legközelebb jobbak lesztek.

-Köszönöm Elena. -Szipogta Yamal és éreztem rajta hogy már nem feszült. Elakartam lökni magamtól, de ő visszahúzott.

-Ne! Én most...-Szólta el magát és közben nagyon zavarban volt. A vállába temettem az arcomat. De jó illata van. Jézusom miket gondolok!

Pár perc elteltével elengedett és gyorsan megtörölte a szemét a pulcsija ujjába. Még csillogott a szeme a könnyektől és az arca is ki volt pirulva. Csak nézem. Az arcát, a szemét, a haját ahogy fújja a lágy szél. Olyan furcsa de mégis kellemes érzés fog el. Mi lehet ez?

-Gyere menjünk, haza kísérlek, későre jár. -Jelentette ki és közben elsétált mellettem. Gyorsan sarkon fordultam én is és már egymás mellett sétáltunk. Csend van. Csak az autók zúgása hallatszódik. Mindketten hallgatunk.

-Csak hogy tudd, még egy fiúnak a meccsén sem voltam, szóval érezd magad megtisztelve. -Töröm meg a csendet ezzel a kijelentésemmel.

-Miért? Mások is hívtak?-Kérdezte csodálkozva, gúnyosan. Ránézek és kinyújtom a nyelvem. Hangos nevetésben tör ki, de most érzem, hülyéskedik és nem komolyan gondolja nem úgy mint régen. Kicsit olyan mintha azért hülyéskedne, hogy megnevetessen.

-Képzeld el igen. -Mondom ki büszkén.

-Kicsodák? -kérdi és közben engem néz.

-Miért érdekel? Féltékeny vagy?-Mostmár én nevetek.

-Csak kérdeztem. -Vállat von majd látok egy kis pírt az arcán mire én is elpirulok. Nem tudom mivan velem.

Megint csend van. Körülbelül 5 percre van még a házunk. Felnézek a mellettem sétáló hírességre. Keze a zsebében, egyenesen néz, nem nézelődik. Jobban megnézem az arcát mert eddig soha nem tettem. Az a profil meg a göndör fürtök! Talán kezdem megérteni miért vannak ennyire oda-vissza érte a lányok. Te jó ég megőrültem? Ő a bátyám egyik legjobb haverja! Nem gondolhatom ezt róla. Amúgy meg mindenki azt hiszi hogy utáljuk egymást. Nem lehetünk többek barátoknál. De vajon menni fog? Mennie kell.

Megérkeztünk a házunkhoz. Előkeresem a kulcsot a táskámból.

-Köszönöm hogy haza kísértél!-Mondom ki és egy mosolyt erőltetek az arcomra, mert tudom, többet nem fordulhat elő.

-Nincs mit ez csak természetes. Én köszönöm hogy eljöttél a meccsre, és azt is amit mondtál. -Mondja angyali mosollyal. Bólintok és még mindig mosolygok nagy nehezen.

-Jó éjt Yamal!-Mondom ki végszóként.

-Jó éjt! -Köszön el ő is végül.

-Sarkon fordulok és kinyitom az ajtót. Ledobom magamról a cipőmet és felrohanok a szobámba. Ahogy betorpanok, bedőlök az ágyamba és elkap a sírás. Soha nem éreztem még ilyet.