❛Egy testvérpár, de két személyiség.
Egy harc, de egy olyan pályán, amin senki sem biztos abban, melyik oldalon áll.❜
𝐇𝐢𝐧𝐚𝐭𝐚 𝐒𝐡𝐨𝐲𝐨 japán debütálását követően úgy érzi, övé a világ: megtartotta az ígéretét, legyőzte féktelenül szárnyaló ri...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Először van rajtam a felső-középiskolás tornaruhám. A fülledt meleg a nap során csak még inkább eluralkodott, de annyira, hogy az egyik osztálytársam az évnyitó ünnepségen ki is dőlt tőle. Éppen ezért csak a piros alapszínű, vastag, fehér öltésekkel szegélyezett shortot és a fehér, hímzett címeres tornapólómat kaptam fel a mosdóban, a melegítőt olyan mélyre gyűrtem a táskámban, hogy ne is lássam.
A lépéseim egyre reszketegebbek, ahogy a tornacsarnok felé megyek. Az emberek többségének már nyoma sincs, az első napnak hamar vége lett, így szerencsére nem látja senki, ahogy az idegösszeroppanás szélén állok. Kikészít, hogy majdnem három év után most muszáj vagyok röplabdához érni.
Nem kellett volna belemenjek ebbe a gyerekes versengésbe.
Ott kellett volna hagyjam.
Veszíteni fogok.
Csak erre tudok gondolni. A szívem olyan hevesen kalapál, mintha egy intenzív, ötszettes meccs végén járnék. A tenyerem is izzad, muszáj vagyok a pólóm anyagába törölni. Szörnyen kezelem a stresszt, ez nem változott, annak örülök, hogy ugyan a gyomrom ég, szúr és kavarog, ez az érzés még nem landolt a cipőmön.
– Natsuuu! – hallom meg a nevem. Nem kell megforduljak, tudom, hogy Teshima az. Nincs még egy olyan őrült, aki egy fél nap után már azt hinné, olyan szoros barátságban vagyunk, hogy keresztnéven hívjuk egymást. – Várj meg! – kiabál mindaddig, míg meg nem állok.
Ahogy hátrafordulok és meglátom őt realizálom, hogy egy helyre megyünk, hiszen ő is tornaruhában van.
– Te miért öltöztél át? – pislogok rá csodálkozva, mire Teshima elvigyorodik.
– Majd meglátod! Siessünk, Nee-chan morcos lesz, ha elkésünk – kapaszkodik meg a kezemben, majd futólépésben húzni kezd maga után.
Nem sok hiányzik, hogy a gyomrom savas tartalma rajta kössön ki, de minden baleset nélkül odaérünk a tornacsarnokba. A tér hatalmas, függönyökkel három egész pályára osztható. Az idősebb Teshima a középső részen áll, már egy felállított röplabdaháló egyik tartóoszlopának dől, úgy beszélget másik négy lánnyal, akik – egy kivétellel – mind a hivatalos mezüket viselik.
– Megjöttetek! – vigyorodik el a kapitány. Én csak némán bólintok, úgy nézelődöm tovább, de a fiatalabb Teshima hozza a formáját, úgy kezd el fecsegni.
– Igen, Natsuval összefutottam idefele jövet. Örülök, hogy újra találkozunk, Senpaiok – hajol meg mélyen Teshima. Akármennyire sem akarok itt lenni, annyi tisztelet szorult belém, hogy elmorgok egy köszönést, és azzal együtt én is meghajolok egy picit.
A hosszú, szőke hajú tag mosolyogva lép oda hozzánk, majd legnagyobb meglepetésemre megöleli a fiatalabb Teshimát.
– Rég láttalak, Ryo-chan! És még régebben játszottunk már egymás ellen. Kíváncsian várom, milyen lettél azóta – vigyorog szüntelen a szőke, mire én szívem szerint fújtatnék egyet.
